Visszaszámlálás (2.)

Úgysem tudná kívül tartani a bejutni tülekedőket önmagától, a legjobb minőségű szögesdrót kerítésen is lehet hézagot találni, drótvágóval rést nyitni.

Anglia modellértékű példája számos tanulsággal szolgál a legújabb kori migráció és az Európai Unió természetéről. A világ valaha volt legnagyobb gyarmatbirodalmának ura, a polgárosodás útján a legmagasabb fokig eljutott nemzet/ország ma – az egykori török hasonlattal szólva – Európa beteg embere. Minden idők rekordját állították fel 1991-ben a londoni szervezett és alkalmi alvilág tagjai: összesen 926 ezer bűncselekményt követtek el, tizenegy százalékkal többet, mint az előző évben. Feltörtek 154 500 autót, elloptak 81 200-at, a rablások száma huszonegy százalékkal nőtt; a lakásbetöréseké tizenegy százalékkal: 191 500 otthont fosztottak ki a hétmillió lakosú brit fővárosban. Negyvenegy százalékkal emelkedett egy év alatt a zsebtolvajlás, a retikülletépés, hatvanhat százalékkal a családon belüli erőszakcselekmények száma.

Vélhetően nem a bukott szovjet láger országaiból először nyugati útlevélhez jutott turisták, bevándorlók követték el mindezeket a bűntetteket. Albion régen sem szenvedett hiányt a saját és a világ minden részéről befogadott alkalmi és hivatásos bűnözőkből. A híres vonatrablást is az ilyesmire szakosodott brit szakemberek hajtották végre 1963-ban. Az emelkedő tendencia az ezredfordulóig tartott (utána stagnált, majd csökkenni kezdett), de az akkori számok tízéves átlagolásával is legkevesebb egymillió bűncselekményt követtek el a „Régi dicsőség” honának fővárosában. És hogy el ne felejtsük: 1990-től 1999-ig összesen mintegy kétezer ember lett gyilkosság áldozata Londonban. Hogy ez sok vagy „kevés”? A hatszázezer lakosú, többségben feketék lakta Washingtonban 1990-ben az év karácsonyáig 485 embert öltek meg, az amerikai demokrácia és szabadság még nagyobb dicsőségére.

Londonban – ahogyan más nyugat-európai nagyvárosokban is – elsősorban a bűnelkövetők származása, bőrszíne kínálja a legbiztosabb támpontot a rendőrség – és a hétköznapi polgárok – számára a tisztánlátásra, mivel a publikus állami bűnstatisztikák nem jegyeznek etnikai megkülönböztetést (az Egyesült Államokban is csak a három „alapszínt”: afroamerikai, ázsiai és kaukázusi). Dél-London Peckham negyedében az afrikai, főként nigériai bevándorlók többszázas létszámúra tehető fegyveres bandái a felelősek a bűnügyi statisztikákért, a főváros keleti, Lewisham negyede a jamaicai drogkereskedők és -szállítók fekete paradicsoma, ők nehéz fegyverekkel is megvédik a „kenyerüket”, a heroinra szakosodott ciprusi törökök bizniszét az Isztambul–Balkán–Amszterdam–London útvonal maffiahálózata felügyeli. Főként fiatal bangladesi és japán bűnözők tartják kézben az árucsempészet és a termékhamisítás „nagy” iparát, hónuk alatt automata lőfegyverrel és csöndes szamurájkésekkel. A hétköznapi bűncselekmények – tolvajlás, zseblopás, betörés, autóeltüntetés, csalás – tettesei hivatalosan románok, bolgárok és moldvaiak; összefoglaló néven: kelet-európai cigányok. Nehéz felderíteni az úgynevezett „intellektuális” bűncselekmények – műtárgy-, régiség-, okirat- és pénzhamisítás, banki és internetes csalások, lenyúlások és egyebek – tetteseit, a nyomozók, ügyészek és bírák azonban, ha nem is tartják számon, könnyen megállapítják a származásukat.

Anglia, tizenöt évvel az alapító hat ország után, 1973-ban lett tagja az Európai Uniónak. A megkérdezett lakosság akkor igennel szavazott a belépésre, amit két évvel később megerősített egy referendum. London 1992-ben írta alá a maastrichti szerződést – a ratifikálás épphogy csak átcsúszott a parlamentben. Amikor kiderült, hogy Dánia lakossága utólag elutasította a csatlakozást, új erőre kapott a britek bánata: a kormány nem akart népszavazást rendezni a döntésről sem az aláírása előtt, sem azt követően, holott a közvélemény-kutatók kétharmados részvételi szándékot mértek az országban. A maastrichti és schengeni egyezmények azóta olyan mértékben kiterjesztették az Európai Unió döntési jogkörét, hogy az angolok már a kilépés vagy a bennmaradás kérdésében készülnek megkérdezni a lakosságot. Ugyanez a „szabadságvírus” könnyen megfertőzheti a többi tagországot is; a régieket azért, mert a mostani unió működése köszönő viszonyban sincs az egykoriéval, az újabbakkal pedig a felvételük fejében aláírattak egy sor olyan közösségi jogszabályt és kötelezettséget, amit jelenleg már nem lehet teljesíteni.

Legjobb példa erre az Európát kívülről elárasztó legújabb kori népvándorlás. Nem csak lassú víz mos partot – az évtizedek óta ideérkező migránsok szinte „észrevétlenül” történt sokasodása és elképesztő mértékű helyfoglalása megdöbbenést váltott ki az egész kontinensen. A jómódú nyugati és északi célországok sokáig élvezték az olcsó munkaerőből származó extraprofit gyönyörűségét, szemet hunyva az illegális bevándorlás, a természetes szaporulat, az etnikai, társadalmi és vallási elkülönülés, a bűnözés egyre láthatóbb expanziója fölött. A honos és külföldi polgárok, turisták nagy ívben elkerülték a nyomornegyedeket és veszélyes zónákat. A betelepülők és továbbutazók egy része eleve bűnöző, vagy a kényszerű, megváltozott körülmények miatt válik bűnelkövetővé; a nyomorult vándorokat útnak indító és kizsebelő, maffiaszerű vállalkozások emberei mind börtönbe való gazfickók.

Egyes országok – a leginkább érintettek közül – maguk vették kézbe a határvédelmüket a már elviselhetetlen mértékű beözönléssel szemben (az elmesorvadásban szenvedő brüsszelita politikusok és szakértőik helyett). Spanyolország szögesdrót kerítéssel zárta körbe hozzá tartozó észak-afrikai területeit – Tetuan és Tangier enklávékat – Marokkó felé. A franciák, olaszok, görögök és máltaiak szintén a maguk kényszerű urai: a szigeteik és a tengerpartjuk őrzésével igyekeznek távol tartani az afrikai migránsokat. Nagy a NATO-légierő felelőssége a líbiai belháborúba 2011 nyarán történt beavatkozásért, miután Kadhafi elnök tudatta – a tripoli magyar nagykövet útján – az unió vezetésével, hogy bukása esetén milliós nagyságrendű afrikai migrációs hullám árasztja el Európát. Ez történik most a tévéhíradót nézők szeme láttára – nap mint nap. Okkal feltehető a kérdés is: kinek állt érdekében a helyzet destabilizálása?

A Közel-Keletről és a Kaukázuson túli területekről tömegével érkező menekülők és szerencsét próbálók a balkáni országokon keresztül érkeznek Kelet-Közép-Európába. Útvonaluk Magyarországon, Ausztrián, Csehországon át vezet német földre, tovább a Benelux államokba, Skandináviába. A migráció okozta nyomás az idén elérte a terhelhetőségi határt, hazánkban és más érintett országokban ki is csapta a biztosítékot. Az unió zombikra emlékeztető vezetői mindössze arra voltak képesek, hogy a mobiljuk nyomogatásával kiszámolják: hány darab menekült jusson egy-egy tagországnak, akiket el kell tartaniuk. A válasz: a huszonnyolc tagállam közül eddig már tizennégy – köztük hazánk is – visszautasította a szívtelen ajánlatot. Nemcsak Európa képzeletbeli bejárataira kéne kifüggeszteni a „megtelt” táblát, de a brüsszeli üvegpaloták kapuira is: „TELE VAN A PÚP!”