Kultúra
A kiskondás és a Washington Square
André Kertész ritka felvételei a Mai Manó Házban – A szigetbecsei emlékmúzeum gyűjteményéből válogattak a kiállítás kurátorai
Kincses Károly és Spéder Zsófia válogatásában láthatók a Mai Manó Ház – Magyar Fotográfusok Házában André Kertész azon felvételei, amelyeket a művész 1984-ben Szigetbecsének adományozott. Az idős alkotó százhúsz felvétele került a becsei parasztházban létrehozott emlékmúzeumba. A mostani, André Kertész és Szigetbecse című kiállítás 119 megmaradt fotót, egy Kertész-interjút és a pályatársak, tanítványok emlékezéseit mutatja be a dokumentumok és tárgyak mellett.
Szigetbecse meghatározó szerepet játszott a világhírű magyar származású fotós életében, mert bár budapesti születésű volt, gyerekkorában több nyarat töltött nagybátyja ottani házában. Hatévesen itt találta meg a padláson azokat az illusztrált lapokat is, amelyek annyira elbűvölték, hogy eldöntötte, képeket szeretne készíteni ő is, méghozzá fényképeket. Ahogy Lugosi Lugo Lászlónak egy interjúban mesélte: „…elhatároztam, majd ha én megkeresem a gépre valót, akkor majd veszek gépet. De addig az időig (…) abban éltem, hogy ha majd lesz nekem gépem, akkor így és így fogom csinálni. Kompozícióból kifejlődtem gép nélkül.”
Gépe csak nagy sokára lett: tizennégy éves volt, amikor az elsőt megkapta ajándékba, ám nem tanulhatott művésznek, a korban szokásos módon kereskedelmi iskolába íratták, majd a Budapesti Kereskedelmi Akadémia után az árutőzsde alkalmazottja lett. Első fizetéseinek egyikéből vette azt a fényképezőgépet, amelyet már valóban tudott használni, egy 4,5x6-os méretre dolgozó ICA boxgépet, majd később a többit.
Kertészt nemcsak a becsei padlás kincsei, a természet is elvarázsolta. Az első teremben kiállított képei nagy részét az 1910-es években rögzítette. A felvételeken az időtlen nyugalmat mutatta meg – érdekes, hogy az itt kiállított 1984-es, utolsó becsei felvétel, amelyet már nem a kezdő, a fényképezés lehetőségeit kutató fotós, hanem hetven évvel később már világhírű alkotóként készített, a témájában, látásmódjában, tónusában mennyire hasonló a korai felvételekhez.
Ismert fotók sora mellett haladunk tovább a becsei kiskondástól és a Falusi madonnától az Anyám keze vagy az Édes álom című képeken át a pesti pillanatokig, a Teleki tér és a Népliget mindennapjait rögzítő felvételekig. Már a korai képeknél sem a „mit”, hanem a „hogyan” a lényeg: látni, hogy Kertész igazat mondott, és mire gépe lett, tökéletesen „kifejlődött kompozícióból”.
Több felvétel látható a falakon az első világháborús időszakból és az esztergomi hónapok alatt készült munkákból. Kertészt, kortársaihoz hasonlóan, elvitték katonának az első világháború alatt. Felvételei főleg a frontvonal mögött készültek – egyiken ő maga látható, amint éppen tetűket öl a patakparton. Ezt a fényképét küldte be a Borsszem Jankó pályázatára, és nyert is. Közben azonban mellkaslövést kapott, amitől a bal keze lebénult. Esztergomban kezelték, ahol szintén sok, később híressé vált felvételt készített, itt született egyebek mellett a Víz alatti úszó. Látható a falon a Kupaktanács is, amely 1916-ban készült Pomázon. A felvételen férfiak csoportja látható. Kertész vizuális memóriájára jellemző, hogy egy nyolcvanas évekbeli interjúban részletesen elmesélte, milyenek voltak a fények a felvétel készítésének időpontjában. E kép alá tették a rendezők, talán nem véletlenül, a Hajóra váró piaci kofák című fotót: Kertész zsenialitását mutatja, hogy rögzítette a férfiakból, illetve nőkből álló csoport dinamikáját is. Míg előbbiek kifelé fordulnak, beszélgetés közben magukat demonstrálva, a nők összehajolnak, egységben rajzolódnak ki.
Az 1918-as, Erdélyben készült, kevéssé ismert képébe – Vége a háborúnak – az első „gépháború” tapasztalatainak iszonyata, a hosszú tizenkilencedik század után az új világra ébredés pillanata is belesejthető: szekér mellett férfi és nő halad – tartásuk megtört, akár a szekér elé fogott állaté.
Egy-két felvételen felvillan Aba-Novák arca, aztán az ismert párizsi fényképek következnek – újra és újra rá lehet csodálkozni arra, hogy Kertész zsenije hogyan tör át egy pillanat alatt akkor, amikor számára megfelelő közegbe kerül. Magyarország szűk volt neki, Párizsban pedig azonnal felismerték: épphogy emigrált, 1927-ben már kiállítása volt, és hamarosan a legnagyobb lapoknak dolgozott.
Az egyik teremben látható az a portréfilm is, amelyet a nyolcvanas években Kepes András készített az idős mesterről. Érdemes megnézni, Kertésznek nemcsak a fényképei vannak pontosan, jól vágva, de minden mondata is telitalálat. Magyarországról beszél, a szakmáról, Amerikáról, ahol az egyik képszerkesztő, „az az állat”, bele akart szólni abba, hogy miként vágjon meg egy aktképet. Szót ejt a fotóin híressé vált üvegszoborról és a polaroidról is, a vágóképeken egy pillanatra pedig feltűnik az az erkély, amely egyik utolsó, széket ábrázoló képén is látható.
A fenti termekben pályatársak Kertészről készült képei láthatók, és egy portréfilm, amelyben mások mellett Baricz Katalin, Benkő Imre és Sylvia Plachy emlékezik rá – utóbbi alkotó Kertész leghíresebb tanítványa, a Kertész-iskola igen jelentős képviselője. Képeikből szembetűnő lelki alkatuk hasonlósága. Talán ezért is kezelte unokájaként az akkor még fiatal fotósnőt (akinek egyébként épp most volt kiállítása ugyanezen a helyszínen) az idős Kertész. Plachy a dokumentumfilmben elmesél egy történetet: amikor az öreg fényképész egyszer a New York-i lakásában megszédült és elesett, órákig feküdt a földön, mire rátaláltak. Akkor már évek óta egyedül élt. Plachynak elmesélte, hogy egy ideig még kesergett nyomorult helyzetén, aztán elkezdte nézni a lakást a különös perspektívából. Feltűnt neki, hogy milyen szépek a fények és egy-egy sarok. Végül elgondolta, hogyha majd felépül, csinál innen egy sorozatot.
Nehéz szabadulni a Kertész-varázslatból. Aki nem akar, talán nézze meg újra azt a felvételt, amely már Amerikában készült, és a Washington Square-t ábrázolja télen. Vagy a New York felett elrebbenő madarakat.