A tapasztalat

Félreértés ne essék, nagyon is imponált mindannyiunknak az a bátorság és lendület, amellyel a választásokon győztes polgári koalíció az Országgyűlés elé vitte az emléknap alapításával kapcsolatos előterjesztését. Méghozzá az új kormányzati kurzus szinte első lépéseként. És ha ehhez hozzávesszük, hogy néhány nappal korábban a parlament már megszavazta a kettős állampolgárság megadásának könnyítéséről szóló törvényt is, akkor joggal gondolhatta az ember, hogy végre startot vett az a nemzeti politika Magyarországon, amelyre oly régen vártunk már.

Na jó, de mégiscsak illett volna más nevet adni a június 4-i emléknapnak, mondogattuk magunknak. Valami határozottabbat, komorabbat, ami hatásosabban utal a lényegre. A június 4-én kihirdetett trianoni békediktátum ugyanis nem az egykori Magyarország geopolitikai átrendezése, vagy ha jobban tetszik, megcsonkítása volt, hanem a halálos ítélete. Elvágták éltető forrásaitól, fontos nyersanyagbázisaitól, erősödő ipari régióitól és olyan meghatározó kulturális színtereitől, mint amilyen Pozsony, Kassa, Nagyvárad vagy Kolozsvár, illetve Szabadka és Újvidék volt. Karel Kramarz, Csehszlovákia első miniszterelnöke azt írta visszaemlékezéseiben, hogy meghatározó cseh politikai körök már 1914-ben azt tervezgették, hogy csak Budapestet és közvetlen környékét hagyják meg a magyaroknak… És mi mégsem nevezzük gyásznak a gyászt, azt a június 4-ét, amikor ezt az ítéletet Magyarországra mérték?! Mi ez a polkorrekt őrület? - kérdezgettük mérgünkben.

Tény, hogy 1920. június 4. után minden magyar gyászolt. A halálos ítéletet nem tudták végrehajtani ezen a népen, alábecsülték tartását, életerejét, a nemzet kifosztva és többszörösen megalázva érezte magát, ráadásul szembe kellett néznie azzal a képtelenül hamis váddal is, hogy tulajdonképpen ő robbantotta ki az első világháborút, vagy ahogy akkor mondták, a Nagy Háborút. Bűnös. Azaz már akkor is arra az önvádra kényszerítették, amelyre kényszerítik azóta is, gyakran változó formákban, de változatlan lényeggel. Senki sem vitatja, hogy a két világháború közötti magyar politika központi eleme a trianoni revízió volt. De nem fegyveres reváns. Olyan munka kezdődött el itt gazdasági és kulturális téren is, amely a harmincas évek végére a közepes európai államok felső rétegébe emelte Magyarországot, a magyar pénz, vagyis a pengő pedig a kontinens hatodik legerősebb fizetőeszköze lett. Ezért az eredményért általában az akkori magyar politikai elitet, de legelőször is Bethlen István miniszterelnököt veregeti vállon az utókor, valójában azonban nem ment volna mindez a megfelelő társadalmi összefogás nélkül. Összefogás, összetartozás, könnyen rokonítható fogalmak, a Kádár-rendszer azért is tiltotta regnálásának legvégéig a Trianonnal kapcsolatos közbeszédet és a tudományos elemző munkát is, mert mindig ez a nemzeti alapú összefogás, összetartozás rémlett fel előtte mint a szocializmusra leselkedő legfőbb veszély… Akkoriban alakult ki, illetve erősödött meg a balliberális narratíva is, amely szerint a tria­noni diktátumot magának köszönheti a magyarság. Megdöbbentő, milyen sokáig tartotta magát ez a hamis, manipulatív nézetrendszer, bár az első Orbán-kabinet is igyekezett már tenni ellene, áttörni azonban csak azon a bizonyos május 31-i szavazáson sikerült. Az már a történészek és a publicisták dolga, hogy – katonai nyelven szólva – kiszélesítsék ezt a sikert. A balliberális oldal továbbra is ellenáll, legérzékenyebb, legsebezhetőbb pontja az, ha valaki az őszirózsás forradalom és Károlyi Mihály, illetve a kommün Trianonnal kapcsolatos szerepét firtatja.

Furcsák voltak az első emléknapok. Sok helyütt tánc és zene kísérte az emlékezést, főként persze néptánc és népzene. Igen, sokaknak furcsa volt, de lassan meg kellett érteni, hogy június 4-nek, az emléknapnak a gyászon és veszteségeken messze túlmutató üzenete van. A diktátum következményei vitathatatlanok, ide számítva azt is, hogy Magyarország végül is Trianon miatt „kényszerült” bele a második világháborúba, ami egyébként újabb, Trianonhoz mérhető tragédiát okozott számára. Jó kérdés azonban, hogy mi lenne, ha itt, ezen a ponton horgonyozna le a magyarok nemzeti emlékezete június 4. okán. És megfeledkezne arról az összetartozásról, az összefogásról, amely a szó szoros értelmében megmentette 1920 után. Komoly tapasztalat ez. Főleg egy olyan népnek, amelyet olyan sokfelől és sokféleképpen támadnak napjainkban is. Ma ugyancsak a lelki és fizikai határokat átlépő összefogás, összetartozás a nemzet megmaradásának hovatovább egyetlen esélye. Erre utal, ezt emeli ki az emléknap, vagyis az erők egyesítésének szándékát s minden magyar egymásért érzett felelősségét. Ettől lett június 4. neve a nemzeti összetartozás napja. Mindez aligha jó hír Magyarország ellenségeinek. Nyilván jobban szeretnék, ha még mindig az önvád örvényeiben forognánk. Vagy csak gyászolnánk, méla búskomorságban.