Épített örökség Nagysárosban

A település neve először 1217-ben, a Váradi Regestrumban bukkan fel „Sarus” alakban; a helység a Tarca folyó mocsaras, ingoványos lapálya mentén keletkezett az Árpád-házi uralkodók idejében. „Különösen a szegény II. Béla király (1131–41) szeretett a sárosi várban tartózkodni” – írja a régi históriás könyv. „Világtalan szemei nem láthatták ugyan a vár előtt terpeszkedő gyönyörűséges terra Epuryes (Eperjes-föld) körképét, de annál inkább élvezte a Turtur (Tátra) -hegyek bükkösei, fenyvesei felől lengedező ájert. Nemcsak családostól (Ilona királynéval, három fiú és két leány gyermekével), de seregestől is itt töltötte idejét a vak király.” A fáma szerint Zsófia hercegkisasszonyt kívánsága szerint a vár alatti sírkápolnában temették el, porai ott nyugodtak 1801-ig, amikor a kiáradt Tarca vize felszínre hozta az ereklyéit, köztük egy drágaköves diadémot.

A Mihály-, Vazul-, Álmos-ági uralkodó szálláshelye volt tehát az alsóvár, 280 méter tengerszint feletti magasságban. A tatárjáráskor elpusztult, azt követően a kissé északabbra levő, 572 méteres hegyormon épült meg Sáros fellegvára. 1248-ban említi először oklevél, 1251-ben új várnak írják; egy évvel azelőtt megszállt benne IV. Béla király. 1262-ben az előkelő Tekus (Tökös) mester, sárosi ispán volt a várnagya, ekkoriban alakult ki a vár alatti település, majd megyeszékhely. 1301 után az Aba és Tököli nembeli oligarchák foglalták el a királyi várat és a hozzá tartozó koronabirtokot. 1312-ben Károly Róbert egyhavi ostrom után sem bírta visszaszerezni Miklós fia Dömötör várnagytól, majd csak a győztes rozgonyi csata után, így maradt utódai kezén egészen 1436-ig. Abban az évben Luxemburgi Zsigmond zálogba csapta a főrangú Perényieknek, amit pedig a vármegyei nemesek nem tűrtek, s inkább kifizették a megváltást a saját pénzükből. Ám hiába: három évre rá (Habsburg) Albert király, majd a huszita Ján Giskra rablóvezér foglalta el Sáros várát, fosztogatta a környékét, mígnem 1461-ben az ifjú Hunyadi Mátyás kitakarította a zsebrákokat Felső-Magyarországból. Végül I. (Habsburg) Ferdinánd öröksége lett 1537-ben.

A több településrészből álló, halmazos szerkezetű Nagysáros legfőbb szakrális értéke az idősebb Szent Jakab apostol tiszteletére szentelt középkori plébánia egyház. A 13. század végén keletkezett, amikorra újra benépesült az 1241-ben kiirtott vidék. Főként német ajkú bevándorlók építették – mint a környékbeli városokat is Kassától Kisszebenig –, a magukkal hozott műszaki tudással és a gótikus stílus jegyében. A reformációval lutheránusok lettek, a 16. században az evangélikus vallást szolgálta a templom.

Könnyű megismerni a szabad térségben, kőfallal körbekerített templomkertben, öreg fák közt a tekintélyes nagyságú épületet az égbe törő, óriási tornyáról. Egymás fölötti emeletei bemutatják több évszázad építészeti divatját: a földszinten korai, egyszerű csúcsíves kőkeretű főkapu, fölötte (a saroktámpillérek közt) 14. századi lőrésablak, feljebb egy kisebb, majd egy nagy kő rózsaablak, s végül egy finom mérműves – szinte dalmát jellegű – ikerablak látható. Az ötödik emeleti órapárkány már a 19. századi neogótika terméke. Kora barokk stílusú a háromhajós gyülekezeti tér, amelyet kétfelől nyíló kápolnák bővítenek, mintegy kereszthajót képezve. A gótikus diadalív mögötti, keresztboltozatos szentély megőrizte az 1300-as évekbeli arculatát, tőle északra egy jelentős, 15. századi Kálvária-falfestmény emeli a műemlék-épület rangját.
Nem messze a Jakab-templomtól – a futballpálya mögött – található egy másik középkori emlék: a Szent Erzsébet ispotály kápolna. Az 1400-as években készült, egyhajós, boltozatos, támpilléres épület, méltatlanul magára hagyva, elrejtve romladoz. Nem csoda: van szégyenkezni való miatta! A sporttelep helyén állt egykor a Rákóczi nemzetség várkastélya. Rákóczi Zsigmond (1607-ben erdélyi fejedelem) a 17. század elején váltotta ki zálogból a királyi uradalmat, ő építtette a reneszánsz udvarházat 1613 körül. A németalföldi Georg Houfnagel 1617-ben készített remek rajzán jól látható a kétemeletes, kerek saroktornyú palota, körülötte majorsággal és tekintélyes, füstölgő kéményű épületekkel, a háttérben a még épségben levő citadellával. 1642-től ez volt a két – Erdély trónján egymást követő – Rákóczi György sárosi rezidenciája. 1701. április 17-én itt fogták el és hurcolták a bécsújhelyi várba II. Rákóczi Ferencet, akit halálra szánt a bécsi udvar; amint anyai nagybátyját, az 1671-ben kivégzett gróf Zrínyi Pétert. Később a bujdosó fejedelem Comte de Charoch (Sáros grófja) néven szerepelt a külföldi udvarokban.

Sáros várát 1687-ben felgyújtotta Thököly fejedelem várkapitánya, Székely Márton, hogy ne kerüljön a császári had kezére; 1697-ben a gazember Caraffa generális földig leromboltatta. Sosem épült újjá, ma csupán néhány falszakasz és bástyatöredék mutatja a helyét. A „lenti” kastély még az 1900-as évek elején készült fotókon is jó állapotban, a Pulszky család által lakottan mutatkozik, pontosan úgy, mint a Houfnagel-metszeten. 1945-ben szovjet csapatok rommá lőtték, maradványait 1947-ben a csehszlovák hatóság az utolsó tégláig eltüntette.

„Egy órányira Eperjes várától szomorkodik Sáros romja, Rákóczi egykori fészke. Voltam rajta. Dehogy mulasztanám el valami romot megtekinteni, ha csak szerét ejthetem.(…) Nyolcan kerekedtünk fel Sáros romjait meglátogatni. A hegy alatt elhagytam a társaságot s összeszedtem magam, hogy hamarabb érjek föl; mert tartottam tőle, hogy könnyeimet el nem fojthatom… s nem szeretem, ha más sírni lát engemet.” Petőfi Sándor írta ezt úti naplójában 1845 tavaszán, verset költött róla. Éppen száz évvel az oroszok ottjárta előtt.