Houellebecq nagyon kihúzta a gyufát

Legújabb, Európa-szerte nagy port felverő műve, a Behódolás inkább olyan, nagy ívű parabola, amelyben a keresztény kultúrkört szembesíti önmagával és azzal, hogy civilizációja kiürült, anyagiassá és személytelenné vált, bukása pedig szükségszerű. A bukást és az újabb megtermékenyülést pedig mi más, mint a „barbár,” a lejárt civilizációt átformáló új kultúra – ez esetben az iszlám – beengedése okozhatná, mint a történelemben minden alkalommal.

Houellebecq azonban nem szimpla elme: a nem oly távoli 2022-ben játszódó utópia éppúgy olvasható intésként, mint a bizonyosan bekövetkező összeomlás jóslataként, vagy a modern Európáról szóló gúnyiratként, amelyben minden egyes vallás, társadalmi csoport és eszme felé tesz néhány elegáns és kevésbé elegáns vágást. Az íróra amúgy is jellemző a fanyar humorba és túlhajtott szexizmusba, valamint egyéb bunkóságokba csomagolt szókimondás – ami Euroamerikában a leghatékonyabb reklámeszközök egyike, hiszen a művei ellen így egyszerre tudnak tiltakozni a keresztény, a muszlim, a liberális és a demokrata, valamint a szélsőjobbos szervezetek, a feministák, az állatvédők, sőt talán még a buddhisták is, ami lényegesen hatékonyabb marketingszempontból, mint Párizs kiplakátolása.

A Behódolás főhőse egy párizsi egyetemi tanár, Huysmans-szakértő, aki a 19. századi író tanulmányozásának szenteli egyhangú életét. Negyvenvalahány éves, egyedül él, alkalmanként felszedi a diáklányokat, érzelmi élete és érzelmi intelligenciája pedig egy gilisztáéval vetekszik: ha van gyorskaja, minőségi bor és gyorsnő, egyéb igényei nincsenek, irodalmi kutatásairól pedig maga is tudja, hogy semmi értelmük. Vagyis egy tipikus Houellebecq-hőssel állunk szemben, a figura kísértetiesen hasonlít A térkép és a táj szintén teljesen értelmetlen életű festőművészére vagy a tavaly megjelent Lanzarote főhősére. Amit a Behódolásban minden eddiginél mesteribben mutat meg az író, az nem is ez a típusfigura, illetve az elidegenedett modern európai társadalom – amelyben sem a férfiak, sem a nők nem képesek már családot alapítani, az emberek gyakorlatilag vegetálnak és hazudoznak a kiüresedett formák közt, a média hazudik, a politikusok már hazudni is gyengék, és az egyetlen átélhető tett a fogyasztás –, hanem az, ahogy ez a mozdulni már képtelen civilizáció önnön értékeinek roncsain ülve átadja magát az életképes idegen civilizációnak.

Houellebecq mesteri fokon rajzolja meg a megalázkodás hónapjait: miközben a Muzulmán Testvériség vezető politikai erő lesz Franciaországban, egyetlen valódi ellenfele a Nemzeti Front – a baloldal, a mérsékelt jobboldal és a liberálisok pedig már rég nem képesek megszólítani a választókat. Értékeik – szabadság, egyenjogúság, PC beszédmód – frázisokká válnak, egyre gyakoribbak a fegyveres összecsapások a külvárosok népe és az elit kerületek lakossága közt, amit a média eltitkol, nehogy a szélsőségesek malmára hajtsa a vizet. Mindeközben a belső iszlám, amely hivatalosan a mosolygó arcát mutatja, arab országokbeli anyagi segítséggel, mint ahogy anno Buda várát a törökök, lépésről lépésre beveszi a francia kulturális, oktatási és politikai intézményeket. Egyre több a burkás diáklány az egyetemen, akiket fegyveres testvéreik időnként ellenőriznek, az éttermekben mindenhol megjelenik a halal menü, majd amikor a Testvériség megnyeri a választást, Franciaország végképp elvész. A főhős zsidó származású barátnője családjával együtt Izraelbe emigrál, az egyetemről és a munkahelyekről végképp kitiltják a nőket, bevezetik a többnejűséget, a tankötelezettség korhatárát tizenkét évre szállítják le, majd elbocsátják az oktatókat is, akiket csak azzal a feltétellel vesznek vissza, ha áttérnek az iszlám hitre.

Houellebecq eltúlzott, karikatu-risztikus eszközökkel rajzolja meg a megosztott társadalom különféle csoportjait a kényelmes, semmittevő egyetemi tanároktól a francia elhárítás régi vágású tisztjéig, aki hiába figyelmeztet a veszedelemre, inkább nyugdíjazzák, a nőkig, akik vagy társtalan és undorító szinglik, vagy prostituáltként kezelt diáklányok, esetleg aszexuális és gonosz vénasszonyok – egy közös bennük: nincs gyerekük vagy nem akarnak –, az önnön világukba zárult katolikus szerzetesekig, illetve a velük szemben álló, joviálisnak látszó muszlim vezetőkig és elfátyolozott családtagjaikig, a burka alatt Hello Kitty-s haspólót viselő tizenöt éves feleségekig.

A mű csúcspontja a dosztojevszkiji nagy beszélgetéseket idéző jelenet, amelyben a főhőst az iszlám hitre az elsők közt áttérő Robert Rediger, az egyetem új rektora meggyőzi arról, hogy térjen át ő is. Toynbee-t idézi – a civilizációkat nem mások pusztítják el, hanem öngyilkosok lesznek –, majd Nietzschét, hogy eljusson a szabadságeszményre épített kétezer éves Európa teljes tagadásáig: szerinte az emberi élet legboldogabb pillanata a teljes behódolásé, amelyet a nő akkor él át, amikor behódol a férfinak, a férfi pedig akkor, amikor behódol Istennek.

Az irodalomprofesszor végül – és ez a legelgondolkoztatóbb a könyvben – nem igazán azért választja az iszlám hitet, mert az haszonnal jár számára, hanem azért, mert saját kultúrájában semmilyen fogódzót nem talál. Sem a vidéki szerzetesi rendház nem ad neki menedéket – a keresztény hitbe menekülne, de éjjeliszekrényén csak katolikus közhelygyűjteményt talál –, sem a munkája nem tűnik értelmesnek, sem a házasságra nincs esélye: a zsidó Miriam, az egyetlen nő, akivel el tudná képzelni az életét, elmenekült. Végül arra döbben rá, hogy az iszlám nemcsak hitet, de élhetőnek tűnő családmodellt, életmodellt is ad – több feleséggel, hatalmas állami pénzekkel dotált egyetemekkel, életcéllal.

Houellebecq mesterien állítja be a tükröket: a radikális megoldást kínáló iszlámmal szemben mindenhol az agyonhajtott PC-beszédmód, a céltalan lét, a megszűnt család, a kiüresedett kereszténység áll, de ebben a tükörben nagyon jól látszik az is – mintegy mellékesen –, ahogy a folyamatban elvész a szabadság, az egyenlőség és a testvériség, és mellékesen a zsidó–keresztény Európa közel kétezer éves, valódi hagyománya.

Ha ennél is mélyebbre ásunk a könyvben, akkor még megdöbbentőbb felfedezést tehetünk: a szexista, nagyszájú, nőellenes Houellebecq a görbe tükörben mintha Miriam és Szűz Mária legalább az eszmékben valaha létező Európáját, egy humanista Európát állítaná szembe az iszlám látszólag mosolygós, ámde embertelen és szabadsághiányos, férfiközpontú civilizációjával. (Természetesen ezt is gúnnyal, hiszen ahogy a kötetben akár a Szűz Mária-kultuszról, akár a nőkről szóló fél mondatot, azt épp úgy teszi, ahogy szokta.) A lehetséges következtetések levonását rábíznánk az olvasóra.

Houellebecq – mint mindig – provokál. Helyzetrajza – mint mindig – elnagyolt, karikaturisztikus, szemtelen és szándékosan sértő.

Lehet rá haragudni, egyet lehet vele érteni. Egyet nem lehet: nem elolvasni. Kulcsregény.

Megdőlt a látogatócsúcs a fesztiválon
Történetének leglátogatottabb rendezvénye lett az idei Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál, a vasárnap délutáni órákra már kiderült, hogy a látogatottság több ezerrel meghaladta az eddigi hatvanegyezres csúcsot – mondta Zentai Péter László, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének (MKKE) igazgatója az MTI-nek. A siker lehetséges okairól szólva elmondta, hogy véleménye szerint a magyar könyvszakma szereplői mostanra tanulták meg, hogyan tudják a lehető legnagyobb mértékben kihasználni a rendezvény adta lehetőségeket. Az MKKE igazgatója úgy látja, méltó módon sikerült megünnepelni a magyar szervezett könyvpiac 220. évfordulóját is. Arról is beszélt, hogy a fesztivál tapasztalatai azt mutatják, a Millenáris park egyre kevésbé működik jól a rendezvény helyszíneként, ugyanis az állapota folyamatosan romlik, de nincs alkalmasabb helyszín a könyvfesztivál megrendezésére Budapesten. „A nagy könyvvásárok általában megsínylik a helyszínváltozást, mi nem akarunk ebbe a helyzetbe kerülni. Számunkra a legjobb az lenne, ha a Millenáris meg tudna újulni” – mondta. A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége 2016-ban Szlovákia, a szlovák kultúra, könyvkiadás és kortárs irodalom lesz.