A hálózatot csupán a profit érdekelte

–   Az egykori történetek szereplőinek java része itt él közöttünk. Kapott fenyegetéseket?
–   Nem, nem fenyegettek meg, sőt több érintett is jelezte, hogy korrektnek tartja a könyvet. Illetve vannak közöttük olyanok is, akik szeretnének adatokat és információkat adni
a további kutatómunkához.

–   Miért pont az akkori sajtószervezetek históriájára fűzte fel a kötetet?

–   Mert tipikusnak tartom azt, ami a sajtószervezetekkel történt. Jól látható, hogyan vált egy direkt ideo­lógiai céllal létrehozott szervezet a nyers profithajhászás lobbijává. Még 1946-ban jött létre, feltehetőleg moszkvai sugallatra a Nemzetközi Újságíró Szervezet. Tipikusan a szovjet hírszerzés módszere volt az efféle behatolás a civil szférába, Moszkva így hódította meg annak idején a marxizmusnak Nyugat-Európa értelmiségének jelentős részét, de jelentős sikereket ért el az Egyesült Államokban is. Számára kulcsfigurák lettek az újságírók mint a tömegtájékoztatás „munkásai”.
A szovjet befolyás miatt két részre szakadt a NÚSZ 1950-ben, de a Prágába került központ azért továbbra is jó kapcsolatokat ápolt sok nyugati lappal és újságíróval. A forradalom után éppen azért értékelődött fel a magyar sajtómunkások szerepe a prágai központ számára, mert a Nyugat tisztelettel adózott levert szabadságharcunknak és szinte mindennek, ami magyar vagy magyar eredetű volt.
A KGB pedig igyekezett meglovagolni ezt a helyzetet, látta, hogy a magyarokon keresztül könnyebben megy a nyugati kapcsolatépítés.

–   Mikor indultak el a NÚSZ, illetve a magyar újságíró-szövetség, a MÚOSZ ernyője alatt a különféle üzleti machinációk?

–   A MÚOSZ már az alapítástól részt vett a NÚSZ munkájában. A NÚSZ adott segítséget a MÚOSZ-nak ahhoz, hogy eltávolítson nyolcszáz olyan újságírót a pályáról, akik a forradalom oldalán álltak. Fontos szerep jutott a MÚOSZ-nak a NÚSZ afrikai tevékenységében. A beinduló üzleti machinációkból egyrészt pénzt juttatott Afrika baloldali értelmiségének, ezenkívül pedig itt üzemeltette Budapesten a NÚSZ a nemzetközi újságíró-iskoláját, amelynek az volt a fő feladata, hogy ügynököket toborozzon és képezzen ki a harmadik világból. A NÚSZ és a MÚOSZ különféle cégeket alapított később, ilyen volt például az Interpress és az IPV, amely lapok, könyvek kiadása mellett sok mindennel foglalkozott még. Szövevényes háló keletkezett, amelyben szinte lehetetlen volt követni a külföldi üzletkötések, illetve a különféle pénzek vándorlásának útját. Ebben a hálóban természetesen ott voltak a magyar titkosszolgálatok, már csak bizonyos személyi átfedéseken keresztül is. Ebben a rendszerben elvileg még mindenkinek szolgálnia kellett volna az eredeti célokat, például a szovjet befolyás erősítését Afrikában, vagy a további, nyugat-európai marxista szellemi és politikai térnyerést, de a szereplőknek már csak az üzlet és a profit volt az elsődleges.

–   A titkosszolgálatok irányították idehaza ezt világot?

–   Én úgy láttam, hogy nem, a kialakuló gazdasági lobbik voltak a legerősebbek a rendszerben, ők használták céljaikra a titkosszolgálatokat. Itt alapvetően a Belügyminisztérium titkosszolgálatáról és a katonai titkosszolgálatról, az MNVK–2-ről volt szó. Nemcsak a tömegtájékoztatásba épültek be, de a kultúra, a gazdaság különféle szektoraiba is. És kemény verseny folyt közöttük az üzletek, a profit megszerzéséért. A belügy kémelhárítása például komoly nyomozást folytatott a Metalimpex nevű vállalat két vezetője ellen. De a dokumentumok azt mutatják, hogy nem a visszaélések érdekelték az elhárítókat, hanem az, hogy miért nem ők szerezték meg az üzletet.

–   Menyire voltak elterjedtek az efféle ügyletek?

–   A nagyvállalati szektorban gyakorinak számítottak. Megdöbbentő veszteségek érték ezeket a cégeket, és rajtuk keresztül az egész népgazdaságot az előnytelen üzletkötések miatt, de akik az ügyeket irányították, azok szép pénzt tettek zsebre, ezeket az összegeket „titkos juta­lékokként” emlegették. Nem garasoskodtak az ügyekben szereplő nyugati cégek, fontos volt nekik, hogy Magyarországon piacot szerezzenek. Már az 1960-as évek elején beindult ez a profithajhászás, és idővel egyre csak erősödött. Az átlagember még a hetvenes években is csak két-háromezer forintot keresett, de a hálóban, például a MÚOSZ cégbirodalmában voltak olyan posztok, amelyeken akár kétszázezret is zsebre tehetett havonta valaki. Különben pedig a beavatottak kedvük szerint nyúlkálhattak bele a követhetetlenül áramló pénzekbe.

–   Melyik hazai szolgálat volt az erősebb?

–   Nehéz kérdés, mert a katonai elhárítás iratanyagait még nem ismerjük, de feltételezem, hogy az MNVK–2. Egyszerűen közelebb volt a tűzhöz, a KGB-hez, a Varsói Szerződés szervezetéhez. És ennek is volt rezidentúrája a sajtóban, nemcsak a belügynek.

–   Aki végigolvassa a könyvet, abban az a benyomás keletkezik, mintha nem ért volna véget ez a világ 1990-ben, mintha sok későbbi ügy a korábbi, pártállami ügyek
folyománya lenne…

–   Nyilvánvaló, hogy az érintettek sohasem határozták el, hogy holnaptól megjavulnak. Én viszont csak a rendszerváltásig kutathattam a szóban forgó lobbik tevékenységét, mert csak addig állnak rendelkezésre iratok erről. Ezek is roppant hiányosak, hiszen a titkosszolgálati iratok nagy része megsemmisült, ráadásul a gazdasági élet egy olyan szegmenséről beszélünk, amelyben minél kevesebb dolgot igyekeztek írásban rögzíteni. Sok magyar, illetve magyar vonatkozású irat lehet Moszkvában is, a feltárásukra már történtek kezdeményezések. Az MNVK–2 irataihoz pedig a mai napig sem férhetnek hozzá a történészek.

–   Mi lett a NÚSZ sora?

–   Hosszú pereskedés után, 1995-ben kidobták Prágából. Hivatalosan ma is létezik, de nincs ország, amely befogadná. A MÚOSZ már 1990-ben megszakította vele a kapcsolatot.