Domonkos LászlóA pesti Burgtheater

Aki úgy tudja, hogy a Burgtheater Bécsben van, az nagyon téved.

Domonkos László – 2015.04.23. 04:14 –

Az a Burgtheater sincs igazából az osztrák fővárosban, amely példa nélkül álló, ritka gusztustalan és szánalmas politikai performance-ra akarta felhasználni Csehov klasszikus művét, a Sirályt, imigyen próbálva botrányt kavarni a budapesti Nemzeti Színházban.

Ha már a klasszikusoknál tartunk: Budapesten, Magyarországon ma nem lehet játszani az 1956 utáni magyar színházi kultúra egyik első számú klasszikusának, Csurka Istvánnak a drámáit. Nem lehet, mert az örökösök – az író három gyermeke – letiltatták a műveket, sőt pert (pereket ) is indítottak, rövidesen meglesz az első tárgyalás is.


Nem tudni, az örökösök tudatában vannak-e annak, minek az eszközei: hogy „jogi úton”, akarva-akaratlan segédkeznek édesapjuk annyit támadott műveinek véglegesnek szánt, végső megsemmisítésében, abban, hogy a magyar közönséget végérvényesen megpróbálják elzárni mindattól, amit Csurka István megírt. Erre mondta a viccbéli Kohn bácsi: ügyes…

Az óbudai Térszínházat – ahol mellékesen Csurka István egyik utolsó darabját, az Írószövetségek harcát is játszották – váratlan és ritka nemtelen támadás éri, arra hivatkozva, hogy a kommunizmus áldozatainak emléknapján tartott megemlékezésük szónoka Döbrentei Kornél volt, akit idestova tizenegy esztendeje, 2004-ben, a valamikori Tilos Rádióban elhangzott magyargyalázó kijelentésekre tett megjegyzései kapcsán egyesek akkor antiszemitának minősítettek. (Ki a fene emlékszik már erre? Vagy éppen arra, hogy a pohár vízben kavart-gerjesztett vihar láttán – úgymond, tiltakozásul – jó néhányan aztán kiléptek a Magyar Írók Szövetségéből? Mellékesen mondom: legtöbbjükért egyáltalán nem volt kár, de mindegy.) Ugyancsak a Térszínházat – milyen furcsa: ugyanekkor – azért is abajgatják, hogy műsorra tűzi a patinás, százhatvanhat éves (az országban másodikként – 1849-ben! – megalakult) Nagyabonyi Népi Színkör előadásában egy másik klasszikust, Vörösmarty Csongor és Tündéjét.

A főbűn ezúttal, hogy annak a Király B. Izabellának a rendezésében, akit valaha mindenféle – ma már oly távoli és maximálisan érdektelen – ügyben korábban annyit támadtak…
Mi folyik itt?

Működik a pesti Burgtheater. (Csurka István egyik utolsó, nagy port felvert publicisztikájában Ascher Cafénak nevezte. Az elnevezés persze, tudjuk, végső fokon egyre megy.)

Ami – kísérteties hasonlósággal – időről időre megjelenik a magyar köz- és kulturális életben éppúgy, mint a politikában vagy az úgynevezett (manipulált) közbeszédben: a meg-megismétlődő, vélt vagy valós ziccerhelyzeteit kihasználni próbáló Burgtheater-produkció. Elővéve a régi, jól bevált magyargyalázó-lejárató-rágal­mazó-hiszterizáló kártyát, nagyjából úgy, mint a Csehovot és a Nemzetit egyaránt meggyalázni akaró Burgtheater-felolvasás.

Hogy meggyalázásban Csurka István grandiózus életművéről, egy több évtizedes rangot szerzett óbudai színházi műhelyről vagy egy mélyérzésű, hazáját forrón szerető magyar költő becsületéről van szó: édesmindegy.

Eb ura fakó, eb ura Burgtheater.
A pesti is.