Az európai kultúrában több millió muszlim küzd az identitásáért

Az iszlám világ sok évszázadon keresztül el volt zárva a Nyugattól, és ezt az elzártságot Napóleon 1798-as expedíciós hadjárata szakította meg. Ez a szimbolikus esemény tette nyilvánvalóvá azt a tényt, hogy a – sokáig a világ legfejlettebb civilizációjának számító – iszlám világ és a nyugati civilizáció közötti erőviszonyok gyökeresen megváltoztak, és a nemzetközi rendszerben elfoglalt pozícióik felcserélődtek. Az iszlám civilizáció egyfelől perifériára, másfelől pedig alárendelt helyzetbe került. Az iszlám világban ezért alapvetően létezik egyfajta sérelemérzet a nyugati civilizációval szemben, méghozzá a kolonizáció hatása miatt. Napjaink problémáinak egy része például annak tulajdonítható, hogy a Nyugat húzta meg körzővel és vonalzóval a Közel-Kelet jelen államainak határát, függetlenül attól, hogy ezzel etnikumokat és törzseket választottak szét.

Az arab tavasz sokak számára egy olyan forradalmi hullám pozitív kezdetének tűnt, amely markánsan átrajzolja a Közel-Kelet geopolitikai térképét: világszerte arra számítottak, hogy az autokratikus politikai rendszerek egymás utáni megdöntése beindít egy olyasfajta „demokráciadominót”, amely egyúttal felszámolja a térségben jelen lévő égető szociális, gazdasági és politikai problémákat. Négy év elteltével azonban az évszak metaforánál maradva azt mondhatjuk, hogy az arab tavaszt nem arab nyár követte, hanem iszlamista tél. A geopolitikai térkép átrajzolása valóban megkezdődött, de nem az előzetes várakozásoknak megfelelően. Szinte minden negatív irányba fordult, hiszen a kezdeti, látszólag koherens folyamatok teljesen szétestek.

Sok országban az állam elvesztette a kontrollt, és mindez egyfajta anarchikus helyzetet, bukott államiság felé való elmozdulást eredményezett, ami a szélsőséges, radikális erőknek kedvezett. A „forradalmi hullámot” kiváltó gazdasági, politikai és társadalmi feszültségek, mint például az életszínvonal folyamatos csökkenése, a munkanélküliség, a lakosságban rendkívül nagy arányt képviselő fiatalok kilátástalansága vagy akár a lakáshiány mind-mind olyan problémák, amelyek tulajdonképpen évtizedek óta jelen vannak a térségben, az arab tavasz óta azonban még kilátástalanabb a helyzet.

Nem szeretem ezt a kétpólusú szemléletmódot, hiszen a jó és a rossz ilyesfajta szembeállítása a fundamentalizmus jellemzője. Itt nagyon fontos annak felismerése, hogy elsősorban nem kultúrák vagy civilizációk közötti harcról, a huntingtoni értelemben vett „civilizációk összecsapásáról” van szó, hanem az interpretációk különbözőségéről, hiszen olyan mély strukturális – szociális, gazdasági – törésvonalak húzódnak meg a háttérben, amelyek nyilván összefonódnak kulturális és civilizációs kérdésekkel. A párizsi és a koppenhágai merénylet egyaránt inkább az európai iszlám kérdéskörével függ össze. Napjainkban – óvatos becslések szerint is – legalább 20–25 millió a muszlim kisebbség száma az Európai Unióban, integrálni azonban nem sikerült őket: többségük a társadalom perifériáján él, rossz szociális mutatókkal. Mostanra ugyanakkor második, sőt harmadik generációs muszlim kisebbségekről van szó, akik már teljesen elszakadtak azoktól az országoktól, ahonnan a szüleik vagy nagyszüleik jöttek. Ez egyfajta identitásválsághoz vezetett, így mondhatjuk, hogy az európai kultúrában jelenleg több millióan küzdenek a muszlim identitásukért, annak megtalálásáért. Ilyen kapaszkodót sokszor csak egy radikális imám tud nyújtani valamilyen mecsetben, és így válnak néhányan a radikalizmus híveivé, de fontos hangsúlyozni, hogy a muszlimok többségénél ilyenről szó sincs.

Az iszlám eleve a „többségiségből” indul ki, míg Európában a muszlimok nyilván kisebbségben vannak, tehát önmagában az iszlám teóriáját kellene újragondolni ahhoz, hogy egy muszlim kisebbségiként is megélhesse a vallását ugyanúgy, ahogy azt a szülőföldjén tenné. Ezzel kapcsolatban születtek már figyelemreméltó elméleti kísérletek. Az egyik alapvető kérdés ugyanis az, hogy az iszlám rendszerében mi az, ami isteni eredetű. Ami ugyanis Allahtól származik, az megváltoztathatatlan, ugyanakkor külön lehetne kezelni az iszlám azon részeit, amelyeket az ember hozott létre. Azok ugyanis megváltoztathatók.

Sokak szerint például a saría nem Istentől származik, hanem adott kor adott emberei dolgozták ki az akkori viszonyoknak megfelelően, következésképpen tehát lebontható, és a mai kor elvárásainak megfelelően építhető és alakítható. Így megtörténhetne az, hogy egy muszlim kisebbség akár Németországban, akár máshol a világon, más kulturális környezetben is teljes mértékben megélhetné a maga muszlimságát. Ezek a nézetek azonban egyelőre nem széles körben elfogadottak. Összességében el lehet mondani, hogy az iszlámnak különböző interpretációi léteznek, és az értelmezések között nagyon komoly konfliktus és küzdelem van, hiszen mindegyike a mainstream interpretációként szeretne feltűnni.

A talajt nagyrészt a 2003-as iraki invázió készítette elő. Az amerikaiak megdöntötték Szaddám Huszein hatalmát, ami egyfelől egy autokratikus vezetés megszűnését jelentette, másfelől pedig fragmentálta az országot. A három részre szakadt Irakban szektariánus küzdelmek alakultak ki az északi kurdok, a síiták és a szunniták között ugyanúgy, ahogy most Szíriában is, bár Aszad rendszerét még nem sikerült elmozdítani. Az, hogy mind Szíriában, mind Irakban az állam elveszítette az ország egésze feletti ellenőrzés lehetőségét, kiváló táptalajt biztosított a radikális iszlamista erőknek.

A 2000-es évek közepén jelent meg – akkor még iraki al-Kaida néven – a későbbi Iszlám Állam csírája, amely először hajtott végre lefejezéseket, majd 2012–2013-ban fejlődött ki az a terrorszervezet, amely ma is uralja a régiót. Az ISIS ereje abban rejlik, hogy rendkívül mesteri módon használja a médiát mint a megfélelmítés eszközét, illetve az al-Kaidával ellentétben konkrét területhez köti magát, az elfoglalt régiókban pedig egy olyan „kvázi államot” épít ki, ahonnan jelentős pénzbevételhez jut. Az Iszlám Állam által végrehajtott brutális akciók ugyanakkor minden jó érzésű embert felháborítanak, legyen az muszlim vagy keresztény, és a szemléletmódjuk, miszerint mindenki ellenség, mérhetetlen nagy károkat okoz önmagában az iszlámnak.

Samuel P. Huntington, a Harward Egyetem professzora A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című könyvében Francis Fukuyama gondolatait, - a történelem végét hirdető elméletét - bírálva jutott arra a megállapításra, hogy a hidegháború, illetve a szovjet kommunizmus összeomlása után a világ kulturális törésvonalak mentén kezd újjáalakulni. A világunkat tehát nem a nyugati liberális demokrácia végleges diadala határozza meg, hanem a különböző vallásokon és kultúrákon nyugvó civilizációk összecsapásai. Huntington szerint a sokak által egyetemesnek – a történelem végcéljának – tekintett nyugati demokrácia elterjedése helyett arra kell felkészülnünk, hogy a különböző kultúrák és civilizációk egymással jobbára összeegyeztethetetlen értékei és érdekei újra és újra konfliktusokat, hidegháborúkat és a civilizációs törésvonalak mentén föllángoló helyi háborúkat okoznak. A nyugati civilizáció fennmaradásának az a feltétele, hogy elfogadja: érdekeit egy többcivilizációs világrendben kell érvényesítenie, s a modernizáció nem jelenti azt, hogy a kínai, a buddhista, a hindu, az iszlám, az ortodox keresztény vagy épp a még csak kialakulóban lévő afrikai civilizáció átveszi a nyugati, vagy amerikai értékeket.

A mainstream iszlám vallástudósai teljes egészében eretneknek, takfirinek (hitehagyónak – a szerk.) bélyegzik az Iszlám Állam teoretikusait. Ők lényegében a kalifátus visszaállítása mellett foglalnak állást. Amikor ugyanis Mohamed próféta meghalt, a kalifák – egyfajta spirituális vezetői funkciót is betöltve – vették át a muszlim közösségek vezetését. Ez így működött egészen 1924-ig, míg a modern atatürki Törökország felszámolta és megszüntette a kalifátus intézményét, ezzel elég komoly ellenérzéseket kiváltva. Ezt a kalifátust, illetve ennek utódját kiáltotta ki tavaly nyáron az Iszlám Állam, azzal a céllal, hogy újra egyesítse a muszlimokat. A kalifátus által nyújtott spirituális egység ugyanis rendkívül fontos szerepet játszik egy olyan vallás vagy civilizáció esetében, amely a múltra és a történelemre épül.

A fundamentalisták például azt hirdetik, hogy az eredeti iszlám alapelvei a Mohamedet követő négy kalifa idején érvényesültek, utána pedig eltorzultak annak köszönhetően, hogy politikai célok érdekében kezdték használni azt. Egy olyan civilizációról beszélünk tehát, ami a múltban látja az eszményi „arany kort”, és közben azt látja, hogy megváltozott minden körülötte: az egykoron vezető iszlám civilizáció mára nagyon lemaradt a Nyugat mögött, az ebből fakadó keserűség pedig nagyban hozzájárul az effajta ideológiák feléledéséhez. A muszlimok között bizonyára vannak, akik az ideológiai vonalat követnék, az Iszlám Állam által közvetített brutalitás azonban ugyanúgy megbotránkoztatja őket is. Éppen ezért van létjogosultsága annak a katonai fellépésének, amelyet az Egyesült Államok vezette nemzetközi koalíció teljes joggal képvisel a terrorszervezettel szemben, ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy a problémákat ez egyáltalán nem fogja megoldani.