Szepestótfalu középkori kincse

Márpedig több tucat itthoni település nevében szerepel a tót szó, és ismert a Tóth vezetéknév is. Valamikor a 19. századi szláv ébredéskor kezdődött a viszolygás ősi népnevüktől, holott ma sem kellene röstelkedniük miatta: az 1978-ban kiadott Szlovákia történeti helységnévtára szerint az 1337. évi pápai tizedjegyzékben „Tothfolua” alakban írták az 1920 óta Slovenská Ves nevű Tátra aljai községet.

Tótfalut a 13. század végén jött alapították szláv erdőmunkások és birkapásztorok, a település akkoriban a lengyel határ előtti utolsó magyar állomáshely volt a Poprád-völgyi kalmárút mentén. Az első, névről ismert birtokosai a somkúti (Zumkuthi) Kozma, Miklós és István fiúk, 1286-ban ők adták el a Stragár és Fekete-erdő nevű részeket a sváb földről jött Arnold ispánnak, a toporci és szepesgörgői Görgei nemzetség ősének (Toporc egyórányi járásra fekszik innen). Aztán 1311-ben bukkan fel újra a szepesi káptalan által hitelesített határbejárási okiratban, a 14. században felváltva jelentkezett azonos jelentésű tót és szlavón helynévvel, mígnem a német ajkú cipszerek betelepülésével teret nyert a Windschendorf alak is.

Még az 1300-as évek elején is Arnold gróf lehetett a falu (villa) földesura és a kegyurasága az egyház építésekor. A környékbeliekhez hasonló, mondhatni „típusterv” szerint készült temploma lett – a német néven – Szelesfalunak. „Külső felépítményében és belső megjelenésében jellegzetes, kisméretű példája a szepességi kő egyházaknak: nyugati tornyos, egyhajós, lapos deszkamennyezetű hosszház, egy osztatú, egyenes záródású szentéllyel. Utólag beboltozva a 15. században. A hosszházat (Langhaus) nem sokra rá két hajóssá (Zweischiffig) bővíttették, a szerint kapott kétszer két szakaszos keresztboltozatot. Patrocíniuma a Szent Szűz Mária” – olvasható a Szepességi német művészet című könyvben (Schürer–Wiese: Deutsche Kunst in der Zips, 1938).

Fontos forrásunk e ritka nagy értékű helyismereti munka, hiszen a község középkori templomát igencsak megtépázták az elemek és a vészterhes idők. Tótfalut 1443-ban földrengés rázta meg, a rá következő évben, majd 1663-ban tűzvész pusztította. A 15. században a kelyhes husziták garázdálkodása okozott nagy kárt a javaikban, 1517-től Luther Márton vallásreformja dúlta fel a római hitű lakosság életét, de majd csak az 1560-as években hódoltak meg a reformáció előtt. Az evangélikussá lett német ajkú lakosság átalakította a templomot, eltüntették a pápista „bálványokat”: a gótikus oltárszobrokat, a szentek képes tábláit és a falfestményeket. A lutheránusok 1677-ig használták istentisztelet céljára, amikor is a szepesi prépostság visszaszolgáltatta a katolikus egyháznak. A Thököly és Rákóczi fejedelem nevéhez fűződő háborúk idején tovább szenvedő templomot 1769-ben építették újjá, a korszak barokk stílusában. A gótikus ablakokat átformálták (kivéve a szentély keleti, csúcsíves kőrácsos ablakát és néhány részletet), 18. századi csehsüveg boltozat fedi a belső teret, a főoltár 1760–1770 között, a harangtorony sisakja és a tetőnyereg huszártornya a 19. században készült.

Szerencsés órában érkeztünk 2013 júniusában az épp nyitva levő templomhoz. Odabenn falubeli gyermekeket tanított a plébános. Előzékenyen szünetet tartott, hogy együtt megnézhessük az egyház középkori kincseit: a barokk Szűz Mária-főoltár gótikus Madonna-szobrát, további szentek 16. század eleji faragványait, az egykor a diadalív keresztgerendáján álló, szintén középkori Kálvária-jelenetet s a remekmívű keresztelőmedencét. Szlovák, magyar és német nyelven hordtuk össze, amit tudunk a látnivalókról. A hársfából faragott, festett-aranyozott szoborművek 1507 táján készültek a lőcsei oltárfaragó céh műhelyében, a világhírű Pál mester keze alatt vagy éppen általa. A több mint egy méter magas, gótikus kehely formájú, hatmázsás bronz keresztelőkutat az iglói harangöntő műhelyben készítette Waygel János céhmester 1427-ben. A Poprádon túli Ruszkinból került ide, tucatnyi korabeli társa található a szepesi templomokban. A svábfalvi és tótfalusi Sváby család – amely az 1400-as évek végétől a 19. század végéig a település birtokosai közé tartozott – emlékét idézi az 1597-ben elhunyt Sváby György kardos-páncélos emberalak-domborművű vörösmárvány-sírja. A templomot övező cinterem sírkövein az ugyancsak birtokos Mattyasovszky család tagjainak nevét olvashatjuk.

Tótfalunak 1910-ben 952, többségében tót lakosa volt az első világháború előtti utolsó népszámláláskor. Trianon után elhagyták a maradék magyarok, 1945-ben pedig elmenekültek a németek a szovjet hadsereg elől. Aki maradt, keletre hurcolták, majd a benesi dekrétumok szerinti kiűzetés lett osztályrésze.