Közöny

Nemrég Clinton amerikai exelnök adott hangot annak a nem túl eredeti, de talán helytálló gondolatának, hogy az egyetlen esély az emberiség összefogására az lenne, ha megtámadnák a Földet a földönkívüliek. Bár ez nyilván valószínűtlenebb, mint hogy a mi életünkben egy becsapódó aszteroida globális kihalási eseményt idézzen elő, érdemes elrágódni azon, vajon meddig nyújthatja jövője tésztáját egy olyan faj, amely születése óta képtelen egységben megélni létezésének a csodáját.

Nem jutunk messzire, csak szólok.

Egy ideje kerülget a gondolat, és most már konkrét oka is van annak, hogy úgy látom: az emberiségre leselkedő legnagyobb veszélyt elsősorban nem a klímaváltozás, a kisbolygók, a szupervírusok vagy az emberi genomba kódolt háborús vérszomj jelenti, hanem a közöny.

Nem pusztán az döbbentett meg, hogy a négyszáz afrikai menekült, köztük számos gyermek halálával végződő újabb földközi-tengeri tragédia nem vagy csak alig érte el a sajtó javának ingerküszöbét.
Persze ezúttal is firtathatjuk a kenyai kereszténymészárlást elhallgató, a Charlie Hebdo elleni merénylet szörnyűségét és a belőle fakadó szólásszabadság-mantrát ugyanakkor pattanásig feszítő európai, köztük magyar sajtókommandók felelősségét. A sajtóban viszont szintén emberek dolgoznak, akik olyanok is meg mások is, mint az az egyébként általam is tisztelt, segítőkész és empatikus ismerősöm, aki a hírre úgy reagált, hogy ott dögöljön meg mind, minek akartak idejönni.

Ez az ember ezután meglocsolta a virágait.

Igazán nem tudom, hogy ezzel egy meggyőződés vagy csak az a vérfagyasztó cinizmus nyilvánult-e meg, mint Madeleine Albright volt amerikai külügyminiszter esetében, aki egy 1996-os interjúban kijelentette, hogy az Irak elleni szankciók következtében meghalt félmillió gyermek halála „megéri az árat”.
Mivel itt és most élek, nem tudom azt sem, más korokban, más kultúrákban meddig terjed az empátia, és hol kezdődik a közöny.

Földrajz, vallás vagy talán az ideológia szabja meg a határokat? Innen úgy tetszik, hogy amíg a háborúban, nyomorban és reménytelenségben őrlődő embertársainkból a túlélés, addig a béke polgáraiból a gyarapodás folytonos vágya, a prosperitás elvesztésének programozott félelme gyilkolja ki az embert.
Négyszáz nyomorult a hullám-sírban?

Ugyan már, kit érdekel?

A nyugati sajtó tálalásában – a sulykolás eredményeképpen pedig jórészt a mi tudatunkban is – a Germanwings-gép másodpilótája depressziós volt, és nem gonosz tömeggyilkos, mint a Charlie Hebdót megtizedelő terroristák vagy szeptember 11. kamikaze géprablói.

Lehetséges, hogy az emberiesség kútja kiszáradt? Mert ha körülnézek, azt látom, nincs az a hit, hajlam vagy földönkívüli invázió, amely kopár lelkünket megtermékenyítené.