Vértanúk városa, Arad

A Kárpát-medence népei közötti megbékélést hirdető Charta XXI mozgalom az idén Aradnak ítélte a Megbékélési és Együttműködési Díjat, Lebó Ferenc Isten tenyerén című alkotását.

Nagyítóval sem lehetne találni Magyarországon olyan embert, aki ne hallott volna Aradról. A tizenhárom aradi vértanú örökre beleégette a város nevét a köztudatba, annak ellenére, hogy október 6-át, a hajdani nemzeti gyásznapot, a századik évforduló után megpróbálták elfeledtetni. Talán nem illett bele a proletár internacionalizmus világába? A tizenhármak névsora világosan megmutatja a régi magyar állam soknemzetiségű mivoltát. Olyan jellegzetessége ez múltunknak, ami nem tudatosodott eléggé. Nem egy egységes magyar nemzetállam esett szét 1920-ban, hanem egy mai szóval multietnikus, multikulturális ország tört – és különösen rossz helyeken – darabokra. A tábornokok hősiessége azt bizonyítja, hogy nemzeti hovatartozástól függetlenül lehet valaki halálig hű állampolgár abban az országban, amelyben él. Ez viszont azoknak az országoknak is fontos üzenet, amelyekben, mint Romániában is, jelentős számú nemzetiség él.

Az 1990-es fordulat után Arad a kivégzettek emlékműve miatt lett beszédtéma. Nehéz ép ésszel felfogni, hogy miért kellett annak idején eltüntetni ezt az alkotást, és miért kavar ma is viharokat az emlékmű puszta léte.

Arad városa a lehető legjobb irányban kereste a megoldást. Részévé tette az emlékmű ügyét a megbékélésnek. A Megbékélési Park és a benne álló két emlékmű, a román diadalív és az aradi vértanúkra emlékező szabadságszobor együttese jelzi: románok és magyarok között is lehetséges európai jellegű megbékélés. A városnak ez a hozzáállása – és az emiatt sajnálatosan évről évre ismétlődő támadások kivédése – döntő tényező abban, hogy a Megbékélési és Együttműködési Díjat 2015-ben Arad kapja.

Az aradi tizenhárom emlékműve az osztrák–magyar megbékélésről is szól. Hogyan lett ebből román–magyar konfrontáció? Szellemi kútmérgezés az a történelemhamisítás, amely akadályozza a múlt higgadt kibeszélését, s egyoldalúvá torzítja a magyarok és a románok múltismeretét. Ezért a régen történteket ma homlokegyenest ellentétes módon értelmezik a határ két oldalán. Mi, a megbékélés hívei, célul tűztük ki, hogy sztereotípiáktól megtisztítva ismerjük meg történelmünket. Nem könnyű az út, amely közös állásponthoz vezet. Sikerre akkor számíthatunk, ha mindkét oldal elismeri a maga hibáit és bűneit, márpedig ez senkinek sem könnyű. Hogy mennyire nem, azt Aradon évente tapasztalja a városvezetés, amikor téves történelemtudattal megfertőzött radikálisok borzolják a kedélyeket. Sokan szeretnék, ha az ultranacionalista szervezetek nem tüntethetnének. Ám nem a demokratikus alapjogok megnyirbálása vezet el a megbékéléshez, hanem egymás megismerése és megértése. Arad városa ebben is megteszi a magáét.
Amint annak érdekében is, hogy megőrizze a város multikulturális jellegét. A nemzetiségi összetétel alapjaiban változott az elmúlt száz évben, épp ezért menteni kell a menthetőt, azaz a kisebbségek számára biztosítani saját kultúrájuk művelését, lehetővé tenni az anyanyelv használatát az iskolában, a templomban és a hivatalban. Arad erre tart, noha a kor szavát és az Európai Unió szellemét kevéssé értők erős ellenszelet fújnak.

Az Európa Kulturális Fővárosa címre pályázó Arad ugyanis tudja, hogy a többféle nemzetiség együttélése nem veszélyeztet semmit, de megerősít mindent.

Arad nemcsak vértanúi miatt ismert. A költészetkedvelő közönség tudja, hogy a múlt század egyik jelentős magyar költője, Tóth Árpád Arad szülötte. Az ő Arad című versében a jelenkori román–magyar viszony számára is iránymutató sorokat olvashatunk. Amikor még friss volt a trianoni fájdalom, 1920-ban, a legtöbb ember a mihamarabbi revízióban reménykedett, ő ezt írta:
Bús lelkem árva fecske lelke lett,
Kettős hazájú…

Lélekben nem tudott elszakadni szülővárosától, ezért nemcsak Magyarországot, ahol élt, hanem Romániát is a magáénak tekintette. Ahogy a fecskének két hazája van, úgy lehet nekünk is. Azt hiszem, ez a titok nyitja. A hetvenes években olvastam, hogy egy román szerző arról értekezett, hogy egy kicsit sem baj, ha Erdélyt a románok és a magyarok egyaránt szeretik. Ez a kettős haza koncepció köszön vissza abban, hogy Románia állampolgárságot ad a határain kívül élő románoknak, s újabban, a román példát követve, ezt teszi Magyarország is a határain kívül élő magyarokkal.

Példamutatónak látom Arad és az aradiak hozzáállását a kedélyeket gyakorta felkavaró zászlóvitákban is. Vannak Romániában olyanok, akiket zavar más nemzetek zászlaja. Korlátozni kívánják használatuk lehetőségét.
Európai aggyal nehezen érthető reakció ez, hiszen gyakran még picinyke szálláshelyek kapujában is ott lobog azoknak az országoknak a zászlaja, amelyek polgáraira vendégként számíthatnak. Arad város vezetése, jelesül a polgármester épp az európaiságra, az unióban való közös létünkre, az európai színpadon játszott közös szerepünkre, azonos érdekeinkre hivatkozva utasított el egy, a magyar zászlót ért avítt szemléletű támadást.

A napokban a zászlóháborúnak új fejezete kezdődött annak kapcsán, hogy az aradi Török Zsolt milyen zászlót visz magával a Föld legmagasabb csúcsára. Török Zsolt az állampolgárságának megfelelő zászló mellett döntött, s ezért az internetező közönségtől sok durva támadást kapott. Ebben az ügyben az aradi magyar sajtó reakcióját akarom kiemelni. Nem élezte a feszültséget, hanem csillapította. Igaza volt. Nem követelhetjük egyoldalúan, hogy Románia teljes jogú állampolgárként kezelje magyar származású polgárait, viszonzásként nekünk is el kell fogadnunk mindazt, ami ebből következik.

Aradnak ezt az élet több területén megmutatkozó európaiságát, a regionális együttműködés fontosságát felismerő és ezen a téren is cselekvően fellépő magatartását annál inkább nagyra kell értékelnünk, mert bizonyos értelemben ellenszélben teszi. Amikor híre ment, hogy a Charta XXI mozgalom ez évi díját Arad kapja meg, kaptam olyan jelzést, hogy amit a polgármester tesz, politikai haszonszerzésből teszi. Be szép is lenne, ha a román közvélemény többsége számára a megbékélés hirdetése pozitív üzenet volna! Ha az európai hozzáállás nem vinne legalább annyi, ha nem több szavazatot, mint amennyit hoz. Az éles fogalmazásáról ismert Valentin Stan írta két évvel ezelőtt: „hogy a románok nem hibásak a magyarellenes fóbiájukért, mert ezt kapják anyatej helyett életük első pillanatától.” Szavazatokat hozó fóbiákról is beszélt, amelyek gerjesztése egyszerűbb, „mint tenni valamit azért, hogy a románok megszabaduljanak e fóbiatehertől”. E markáns megfogalmazás súlyát tompítja, hogy az idegengyűlöletre építő, szélsőséges pártok marginális helyzetben vannak Romániában. Mégis azt mondom, nem sanda szavazatszerzésről, hanem éppen bátor kiállásról van szó, amikor Arad féltve őrzi a maga multikulturális jellegét, és ápolja több gyökerű hagyományait. Ezzel teszi magát méltóvá, hogy eséllyel pályázhasson az Európa Kulturális Fővárosa címre, amelynek elnyerésében magam is bizakodom.

Ami pedig a fóbiákat illeti, ez a mozgalom, amelynek nevében a Megbékélési és Együttműködési Díjat átadom, arra törekszik, hogy ezek magyar részről és román részről egyaránt eltűnjenek. Legyünk mindannyian történelmünkre, kultúránkra büszke, közös érdekeinket felismerő és egymást az unióban hatékonyan támogató igaz magyarok és igaz románok.