Amin a nemzet sorsa múlik

Ebben benne foglaltatik a túlórák, vagy mondjuk úgy inkább, a túlmunkák kérdése is. A PDSZ, vagyis a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete szeretne nyomatékot adni követeléseinek egy április végére tervezett demonstrációval, bár igencsak kérdéses, hogy megtartják-e végül a tüntetést.
Egyébként nincs semmi baj a pedagógusok elégedetlenkedésével, továbbra is a nemzet napszámosai maradtak, helyzetük alig változott az elmúlt százötven évben. Illetve dehogy! Napjainkra, sajnos, társadalmi presztízsük szinte a nullára esett a Klebelsberg idejében regisztrált csúcspontról, ami azért akkor sem volt olyan magas, mint a Himalája.

Ráadásul a presztízscsökkenés visszahatott a padagógusszakma színvonalára is, de erről nem a tanárok tehetnek, ez egy bonyolult, soktényezős kérdés, benne ezernyi elemmel – például a pedagógusképzés elemeivel is.

Vannak más gondok is, például az, hogy a politika rendkívül erőszakosan rátelepedett a pedagógusokra. A pártok, politikai csoportok szemében a pedagógustársadalom hatékony közvetítő közegnek számít, sok emberrel találkoznak nap nap után, s mégiscsak tanult kútfők, akiket többen is meghallgatnak a maguk szűkebb-tágabb környezetében. Tehát befolyásolhatják egy falu, egy városrész, egy kerület lakóinak aktuális politikai beállítottságát. (Az MSZP-ben ma is többen úgy tartják, hogy az ötvenszázalékos pedagógusbér-emelés ígéretével győzött a párt a 2002-es országgyűlési választásokon.) Tény, hogy hagyományosan a balliberális oldal próbálja újra és újra felhasználni saját politikai céljaira a pedagógusokat.

Ennek legékesebb példája az előbb már említett ötvenszázalékos béremelés volt, amelyet Medgyessy Péter meg is adott a pedagógusoknak 2002-ben, de úgy, hogy csak az első hónapot állta a központi büdzsé, a továbbiakat az önkormányzatokra hárította a kabinet. Ez súlyos emberi drámákat okozott néhol, mert egyes tanítókat és tanárokat el kellett bocsátani ahhoz, hogy mások megkaphassák a megemelt bérüket. Mondani sem kell, hogy a politikai beállítottság volt ilyenkor a legfőbb szelekciós szempont…

Néhány tájékozottabb pedagógus, aki valóban átlátta a helyzetet, inkább a Fidesz által már akkor is tervbe vett életpályamodellt pártolta volna, mint az előmenetelek és a béremelések tiszta, valós teljesítményekre épülő móduszát.

Egyébként az első Orbán-kormány is jelentősen növelte a pedagógusbéreket, de erről alig esett szó akkoriban, Medgyessy Péter a megváltót játszotta, mint aki egyenesen a híd alól vagy a hajléktalanszállóról menekíti ki a pedagógusokat. Az akkori, baloldali többségű média pedig lelkesen beszállt ebbe a játékba. Ma is aktív a ballib média, ha a pedagógusokról van szó. A Népszabadság a minap egy olyan iskolatitkárról írt, akinek több mint harmincévi munka után lett elege, mert a létminimum szintjét sem éri el a keresete.
Áldatlan helyzet, akárhonnan is nézzük. De az első Orbán-kormány idején Lendvai Ildikó, az MSZP nagyasszonya szinte hisztérikusan követelte a Fidesz-kabinettől, hogy ne emelje a minimálbér mértékét – amely tizenkilencezer forint volt akkor –, mert a multik kimennek az országból… A pedagógusok látszólag nagy, balliberális pártolása is csupán politikai akció napjainkban, amúgy nem sok szocialista törődött azzal, hogy mennyit keresnek az emberek Magyarországon, illetve dehogynem, keressenek csak minél kevesebbet, úgy könnyebb a segélyekkel, ilyen-olyan alkalmi juttatásokkal pórázon tartani őket.

Környezetem és rokonságom aktív pedagógus tagjai életpályamodell-pártiak. Azt mondják, azért, mert ez az innovatívabb, a szakmai értelemben törekvőbb és ötletgazdagabb pedagógusoknak kedvez. Nem zavarja őket az sem, amit a balliberális oldal most felháborítónak talál, hogy mindjárt az első körben harmincezer pedagógust ellenőriznének szakmai értelemben az illetékesek, a bajt másutt látják, ha már egyáltalán ellenőrzésről van szó. Remélik, hogy ez az ellenőrzés az értékelvű nevelőmunkát kéri számon a pedagógusoktól, kérdés persze, mit tekintünk értéknek. A hazafiasságot vagy éppen az ellenkezőjét, a multikulturális és multinacionális tudatot? A hitet vagy a hit tagadását? A morált vagy az olyan morális relativitásokat, mint a „megélhetési bűnözés”? És vajon értékelvű dolog-e Wass Albertet tanítani, vagy tanítsuk inkább Konrád Györgyöt?! Látszik ebből is, hogy mekkora külső nyomás alatt állnak a pedagógusok, és akkor még nem is említettük azokat az objektív társadalmi változásokat és kihívásokat, amelyekkel szembe kell nézniük már napjainkban is. Nem kis részük sajnos az elképzelhető legrosszabb „fegyverrel”, a közönnyel válaszol ezekre. Egyébként világjelenségről van szó a magániskolák felértékelődésével együtt, ahol a pedagógusokat, de a diákokat is erősen megrostálják. A másik út a pedagógia önvédelemből történő „elhülyülése”, ami most éppen a finneknél tapasztalható, akik megszüntetik az iskolákban a tantárgyakat. A keletkező iskolai katyvaszban nyilván felvizeződik, majd el is tűnik a kötelesség, a céltudatos munka és a teljesítmények, a nevelési elvek kérdése.

Kicsit hasonlít ez a Harlem iskoláihoz, ahol már a hetvenes években sem csináltak mást a tanítási időben a tanárok és a diákok, mint egész nap bluest énekeltek egy Fender-zongora kíséretével. Valahol éppen ezt akarja elkerülni az életpályamodell, amikor ötletekre, aktivitásra ösztönöz. Minden emelést megérdemelnek a tanárok, de csak a pénztől még nem lesz jobb semmi sem. Az életpályamodell az, ami összeköt bért, ambíciót, igyekezetet, teljesítményt.

Ezen egy nemzet sorsa múlhat. Érdemesebb talán ezen az úton járni, mint a finnekén, bár az biztos, hogy jobban tetszene az egykori SZDSZ-nek, amely a történelem tantárgy elhagyásával akarta „méltányosan multivá” tenni a hazai közoktatást.