Elmenni könnyű, visszajönni nehéz

Nemzeti Könyvtár 39. Cziffra György: Ágyúk és virágok – az élni akarás és az alkalmazkodási képesség csodát tett életében

Pozsgai Zsolt – 2015.04.04. 09:10 –

Cziffra György zongoraművész és fia, ifjabb Cziffra György karmester érdekes művet szerettek volna létrehozni közösen. Feldolgozni egy alkotásban Európa népeinek himnuszait.

Valószínűleg műfaji értelemben nehezen körülírható alkotás született volna, ha elkészül. De apa és fia úgy gondolta, ráér még ezzel. A Sors azonban – ahogy ez lenni szokott – közbeszólt. A fiú meghalt, a mű soha nem készült el. Pedig az ötlet kiváló. És feltehetőleg csak ők tudták volna megalkotni. Távol a szülőhazától. Közel a mindennapi himnuszukhoz.
Cziffra(Forrás: Wikipédia)
Cziffra György nem akarta elhagyni Magyarországot. Felesége, az egyiptomi származású nő azonban génjeiben, vérében világpolgár. Úgy gondolta, ott kell élni, ahol a férjét elismerik. Ahol lehetőségeket kap. Mert azt világosan látta, Magyarország nem az a hely. Először nem is sikerült elmenekülni. Az ötvenes évek legelején megpróbálták, elkapták őket. A zeneművész kőbányában dolgozott, három évet kapott. A zongorabillentyűkhöz szokott kéz hordta a követ. Feleségét két évre ítélték. Női börtönben volt, ő maga nyilatkozta: csak úgy bírta ki, hogy rendszeresen hangosan énekelt a cellájában. Sötétzárkába került. Akkor is énekelt. Nem halt bele, nem bolondult meg, kibírta. Kisfiuk szintén kapott nyolc hónapot, valószínűleg azért, mert akkor nyolcéves volt. A Rákosi-rendszer elítélte a gyereket is. Hasonszőrű társai között kellett letölteniük az időt, akiknek szülei szintén börtönben ültek, politikai foglyok voltak. És gyerme­keik számára létezett a gyermekbörtön. Ahonnan a nagymama mentette meg orvosi igazolás segítségével.

És hiába kapta meg szabadulása után 1956-ban Cziffra György a Liszt Ferenc-díjat, és hiába lett a forradalom egyik szimbóluma az ő október 22-i Bartók-zongorahangversenye, mégis mennie kellett. Megnyíltak a határok. Illetve valaki adott pár napot arra, hogy aki akar, elmehessen. Cziffra felesége oldalkocsis motorkerékpárt hozatott, a motoros tudta az utat, át a határon. A művész ismét ellenállt, nem akart menni. De az asszony hajthatatlan volt. Ezúttal sikerült átjutni a határon, pedig nem csak szökni – ölni is szabad volt azokon az éjszakákon. A rendszerhez hű fegyveresek bárkit lelőhettek mint határsértőt. De megúszták. Sőt az első osztrák menekülttáborban is csak pár órát várakoztak. Valaki hangosbemondón kereste a „Cziffra családot”, a híres zongoraművészt. A feleség később azt mondta, fogalma sincs, honnan tudták meg, hogy a férje a táborban van. Azt mondom, bocsássuk meg neki ezt a kis csalást. Biztos vagyok benne, ezt is az asszony intézte. És azonnal osztrák hivatalos papírokat kaptak, rokonok révén pedig Párizsba mentek.

Csak Párizs jöhetett szóba, és Franciaország. Hiszen Cziffra György apja ott élt az első világháború előtt, nem is akárhogy: cigány származású zenészként igazi művészként, jólétben. De elindult az a bizonyos vonat, amelyen a franciák kitoloncolták az első világháborúban az ellenséges nemzetek képviselőit. Magyar művészeket, ott dolgozó mérnököket. A teljes vagyonelkobzás után mindenki mehetett haza. A párizsi álomvilágból az angyalföldi nyomornegyedbe.

És ahogy a sziklán mégis kinő valami növény, az élni akarás és az alkalmazkodási képesség ismét csodát tett. A cigányságnál ez a két jellemző amúgy is mindig nagyon erős volt. Ott, a nyomorban a kis György nővére, Jolán bérelt – nem vásárolt – egy zongorát. Behurcolta a földes, világítatlan lakba, és játszott rajta. A kisfiú hallgatta, és szinte hallás után tanult meg zongorázni. És amikor odaült először a billentyűk elé, már úgy improvizált hétévesen, mint senki más.

Nyolcéves (!), amikor Dohnányi Ernő felveszi a Zeneakadémiára. Ő, Weiner Leó és Ferenczy György foglalkozott vele. Tizenhárom évesen mint csodagyerek külföldön koncertezik – itthon azonban nem fogadják be. Odakint nem számított, hogy cigány származású, itt és akkor azonban ez hátrány volt. Jól látta a feleség, hogy itt a férjének nem sok keresnivalója van. Ő csak tudta, hiszen egyiptomi volt – Magyarországon és Európában. A tehetséges cigányzenészben a tehetség és képesség ugyanolyan önkifejező erő tud lenni, mint egy egyiptomi nőben a nőiesség és kitartás. Cziffra lokálokban lépett fel, igaz, ott klasszikusokat játszott, némi improvizációval. Senki nem kérte rajta számon a pontos partitúrakövetést. Játszik itt egy ember, furcsa dallamokat. Chopin, Liszt zenéjére lehet olykor ráismerni. És ezekben a lokálokban mindennapi vendégek a tehetetlen mesterek, akik élvezik a volt tanítvány játékát, a klasszikusokra írt improvizációt.

Az már nem meglepetés, hogy az elsők között sorozták be az újabb háborúba, hogy Oroszországba került, hogy többször meg akart szökni, aztán 1946-ban „visszairatkozott” Ferenczyhez az Akadémiára. És mintha mi sem változott volna, jöttek a lokálokban ismét az eltékozolt évek. Némi vigaszt nyújtott, hogy a kor szinte valamennyi igazán tehetséges művésze, lehetett festő, színész, író, bárki – tudta, hogy esténként melyik lokálba kell menni, ha igazi, virtuóz előadást akar hallani.

Csoda, hogy a feleség el akarta innen vinni őt? Nem. Ő hitt a férjében, és nem csak sajnálni akarta, hanem tenni is érte valamit. Jó, az első szökés nem sikerült, de a második igen. És hiába őrjöng Cziffra György az oldalkocsis motorkerékpár hátsó ülésén, hogy nem akarja elhagyni a hazáját… Nincs más választása.
És bár nem tud németül, Bécsben óriási a siker. És nem tud franciául, de mindegy is, Liszt vagy Chopin műveinek zseniális eljátszásához nem kell szótár. Ismét egy fergeteges év – London, New York, nagy sikerek –, majd újra Franciaország. Ahol az ismert író, André Malraux a kulturális miniszter. És azt javasolja a családnak, hogy telepedjenek le Senlisben. És hiába a feleség érvelése, hogy talán mégis inkább Párizs, hiába a korábbi rokoni kapcsolatok. Az elnöki elismerés, a miniszterelnöki kézszorítások. A politika udvarias, de határozott.

Senlis nem túl nagy város Párizstól északra. Tizennégyezren lakják, van egy híres dómja, mint minden valamirevaló francia vagy olasz kisvárosnak, két érdektelen mú­zeuma, és kész. Ezt jelölték ki a hontalannak, honul. És Cziffra ismét haza akarna térni, de félnek a retorziótól, a szökés következményeitől: 1966-ot írunk. Pedig a koncertekből van bőven pénzük, ha akkor hazatérnek egy tekintélyes valutaszámlával, az akkori magyar politikai elit a keblére ölelte volna őket, egészen biztosan.
Inkább hont alapítanak maguknak. Honfoglalás történik.

Nézzünk körül, mi is van ebben a kisvárosban. Semmi. Vagy mégis… Van egy autószerelő műhely, amely egy volt templomban működik. Olyanban, amely kiválóan alkalmas például hangversenyekre. Mikor Cziffráék ide költöztek, a francia kulturális vezetés biztatta őket, találjanak ki valami érdekeset itt, valami fesztivált, effélét. Valószínűleg ők sem gondolták komolyan. A család megvette az amúgy is már veszteségesen működő műhelyt. A városka öreg régésze azonnal ott termett, és a korábban elmebetegnek számító férfi bebizonyította, hogy ezeréves templomról van szó. Cziffráék kilincseltek az elnöknél, a miniszternél, hogy pénzt kapjanak a felújításra. Megkapták.

A templom régi fényében áll, a miniszterelnök nyitja meg, és Cziffra György hangversenyt ad benne. Már a fiával együtt. Joan Miró, a kor egyik legnagyobb képzőművésze hozzálátott az üvegablakokhoz, az agg mester egyik utolsó munkái voltak ezek. Csodálatos, érvényes, tehetséges munka. Ezeken át jön be a fény, és simítja meg a zongorát.

És most már Cziffra György azt játszik, amit akar. Ez a templom az otthona, a hazája. Ebbe az „országba” nagyon sokan ellátogatnak. Nem lehet elég koncertet tartani, ömlik a nép Párizsból, nézni-hallgatni a kiváló előadóművészt. És a fiát, akinek sokan még az apjáénál és fényesebb jövőt jósolnak.

Ebből a korszakból már maradtak fenn mozgóképes felvételek. Elöl a zongoránál az apa, hátrébb a zenekar, és közöttük a fiú, ahogy átszellemülten vezényel, látszik rajta, hogy minden zsigerében érzi a zenét. Néha apjára pillant. Őszinte rajongás és csodálat árad a szeméből. És vissza ugyanez. Bár Cziffra számára a hangversenyeken teljességgel eltűnik a külvilág – fiára ki kell néznie olykor, hiszen mégiscsak ő a karmester.

A közönség pedig tudja, hogy a hivatalos koncertprogram után nem kell távoznia. Türelmesen meg kell várni, míg ezzel a kis ülősztrájkkal kikényszeríti a Mesterből, hogy előadja a klasszikus művekre ott és akkor alkotott improvizációit.

Magyarországra látogat, hangversenyt ad. A riporter kérdez tőle mindenfélét, Cziffra szinte összefüggéstelenül válaszol. Nem tud mint kezdeni már ezzel a hellyel. Az ő hazája ott van, abban az átalakított kis templomban.

Aztán fiával nagy tervei vannak. Működik már az alapítványuk, amely fiatal művészeket pártfogol. De ez a kis templom és ez a kis város eddig a világ egy szelete volt – legyen mostantól maga a világ. Összefognak, apa és fia, a gyönyörűen megöregedett anya legnagyobb örömére: nagy fesztiválterveket kovácsolnak.
És akkor a tragédia, a fiú halála. Lakástűzben életét veszti.

Ennyi volt. Nincs több. Nincs többé semmi. Cziffra visszavonul. Olykor játszik, ha nagyon kell. De már ezeket a kötelezettségeket sem ismeri el. Zenekarral egyáltalán nem lép fel. Lemezt nem készít. Díjakat kap, Becsületrendet. Él még, de ez csak a test makacssága. A feleség kitartása. Aztán eljön az idő, a könyörületes végszó. Tizenhárom év gyász, hallgatás, önvád, fájdalom után megkönyörül rajta egy infarktus.

A felvételek megmaradtak. „Egyszerre, egy ujjal két hangot tudott leütni…” lelkendezett róla a feleség. Igazi cigányvirtus. Ezt gyakorolja ősidők óta mindenki Czinka Pannától Cziffra Györgyig.

És biztos vagyok benne, hogy ez a képesség ma is itt van valamely utódjában, valahol a mai Magyarországon. Kis klubokban, elegáns szálloda zongorájánál vagy egy romkocsma éjszakai muzsikusában.

A mi felelősségünk, hogy ne kelljen megszökniük. Hogy ahol élnek, az valóban a hazájuk legyen.

(A kötet előszavának szerkesztett vál­tozata)