A marxizmus kísértete

Nem is beszélve a kisemberről, aki komoly pénzeket áldoz szerencsejátékokra, hogy milliárdos legyen. Álmok szólnak a nemzeti nagyságról és az emberiséget boldogító eszmék megvalósulásáról. Zinovjev elvtárs például azt mondta a bolsevik párt központi bizottságában, hogy százmillióan vagyunk Oroszországban, tízmillió osztályellenséget nyugodtan kivégezhetünk. (Nem ezért a veretes mondatért végeztette ki Sztálin.) Az eszme ultraliberális bajnokai eleve hajlanak arra, hogy hazájukat a lehető legrosszabb országnak higgyék, és a társadalmat, amelybe beleszülettek, ósdi és rossz formának. (Gondoljunk Heine verses útirajzára Németországról vagy arra, hogyan látta Faludy a két háború közti Magyarországot. Az SZDSZ magyarságképéről pedig nem véletlenül jut eszünkbe a morbid mosolyú Pető Iván.) S mit kezdjünk a fiatal nyugati és amerikai értelmiségiek neomarxizmusával?

Játékuk a szavakkal olyan, mintha a főnyeremény a megsemmisülés lenne: öttalálatos lottószelvény kapitalizmus utánra. Anarchista hajlamaiknak és humorérzéküknek köszönhetően a kapitalizmus kritikáját a társasági jó modor részévé teszik. Így nem lehet tovább élni –   mondják –, és az Amerikai Egyesült Államokkal kapcsolatban a Római Birodalom hanyatlására és keresztény kommunák példájára hivatkoznak. (Vagy Athén bukására: Hé, Periklész, Obama van itt!) Maró kritikájuk nemegyszer az ötvenes évek Pravdájára emlékeztet, megspékelve Mahno polgárháborús anarcho-kommunizmusával és a hatvannyolcas nemzedék színpadias csendháborításaival. (Ahol szónoki emelvényt látsz, Cicero sem lehet messze.) A New York-i Jacobin és a matematikát idéző n+1 két olyan folyóirat, amely a friss és fölös tömegben kitermelt fiatal keleti-parti diplomásoknak ad hangot, új, művészies életstílust hirdetve.

Még a börtönökbe is színházi életérzést próbálnak bevinni, és mint a börtönlázadások mutatják, azokban a balos jelszavak (osztályharc a társadalom peremén) etnikai színezetet nyernek. A do-it-yourself, a csináld magad lelkesedésével sem a trockizmust, sem a maoizmust nem fogadják el, sőt Marxból is antimarxistát formálnak. (Lehet, hogy a követőim marxisták, de én nem vagyok az –   hivatkoznak Marx egy szellemes mondására.) Szabadgondolkodóként keverik az ideológia kártyáit, imádják az aforizmákat, és azt hirdetik, hogy a kapitalizmus összes ellentmondása nem más, mint a történelem továbbfejlesztésére ingerlő szempont. (Autót már adott neked a tőke, most az agyadra van szüksége.) David Harvey –   a neomarxizmus pápája, az új Marcuse –   A kapitalizmus 17 ellentmondása és a vég című munkájában azt írja, hogy amiről Marx írt, az korunk csúf realitása, amely ott kísért a középosztály szépen nyírt előkertjeiben.

Az elidegenedés nemcsak filozó­fiai kategória, az elidegenedést a húszéves generáció pontosan érzi, még a bőre alatt is. A gondoskodás a nyugodt öregkorról, a teljesítmény vagy a kreativitás eszméje neki már nem mond semmit, csak egy kihűlőben lévő rendszer tartozéka. A kapitalizmusban a tőkefelhalmozás már más játékszabályok szerint működik, és a fiatalok jól tudják ezt. (Hatalmas tőkeakkumuláció jön létre a neten, de olyan új gondolatok is áramlanak ott, amelyek erősek, mint a dinamit. Az 1970-es évektől máig uralgó neoliberális éra a végét járja.) A balos német értelmiségiek lapjának, a Freitagnak adott interjúban Harvey a görög Sziriza és a spanyol Podemos latinosan szocialista kísérleteit úgy értékeli, hogy ott délen az emberek meg akarnak szabadulni Németország gazdasági túlsúlyától.

Nem az új jobboldalnak, a német parlamentarizmus kereteit feszegető AfD-nek vagy Le Pen asszony Nemzeti Frontjának kellene megfogalmaznia az unióból való kilépés gondolatát, hanem a szegény országoknak azzal a jelszóval: Ki Németországgal! Az euró a miénk!

Hiszen –   teszi hozzá Harvey –   az Európai Bizottság és az Európai Parlament csak azt fogalmazza meg, amit a frankfurti központi bank mintegy kinyilatkoztatásként a szájába rág. Harvey, ha kedve tartja, boldogan játszik a nyelvben rejlő futurista formákkal.

A megfogható forradalmi líra azonban csekély: lázadás sok kicsiny, tarka és merész terveket dédelgető közösségben. (A frankfurti, a központi bank ellen tüntetők már bekeményítettek. Igaz, csak „dolgokat” vertek szét, emberekhez nem nyúltak –   védi őket a liberális sajtó. A több tucat sebesült rendőr tehát a dologi károk listájára írandó.) Az már csak a történelem furcsa dobszólója, hogy ott, baloldalon nagyon félnek a jobboldaltól. Embereik átcsúszhatnak oda, elveszítve eleganciájukat. Mint a hitleri időkben, amikor az értéket teremtő és a nyerészkedő tőke közötti különbségtétel kommunisták ezreit vitte a nemzetiszocialista pártba.

Most a Pegida tűnik a nácik reinkarnációjának, már a spájzban áll. A Le a spekulánsokkal! jelszó végül kié lesz? Harvey-nek azonban igaza van: Marxot nem lehet leírni. Ma, a neoliberalizmus korában sokkal inkább igazak a megállapításai, mint a „beágyazott kapitalizmus” vagy a keynesianizmus idején.