Moral Hazard

Aki például ártérre építkezik, majd elviszi a házat a Tisza, joggal várja az állam segítségét. És meg is kapja. Más esetben a „károsult” azért fordul az önkormányzathoz, hogy villámcsapás miatt leégett ingatlanának rendbetételéhez – amelyre egyébként nem kötött biztosítást (!) – a helyhatóság nyújtson anyagi segítséget. És meg is kapja.

Kétségtelen, hogy az elmúlt évek leglátványosabb segítsége a devizahitelesek megmentése volt, ugyancsak központi dotációval. Túlnyomórészt mindenki jól járt, jól jár. Még akkor is, ha jog szerint is toxikusak voltak ezek a kölcsönök. Ám aki devizában adósodott el, tudhatta, hogy hazánkban nem svájci frankkal vagy euróval fizetnek, és az eleinte kedvező kamatkülönbözetnek, az olcsó hitelnek bizony ára van.

Nos, nekem úgy tűnik, az állam túlvállalja magát ezekben az esetekben. Persze ha nem tenné, akkor hatalmas lenne a társadalmi felzúdulás. Lehet, hogy még mindig Kádár népe vagyunk?!

Akárhogyan is, azok fizetik meg a különbözetet, akiknek semmi közük a történethez. Míg a másik oldal – sőt, néha a kártalanítottak (!) is – tüntet a kormány ellen, hogy ilyet demokráciában nem lehet csinálni. Pedig a fejlett Nyugaton az esetek többségében szó sincs tömeges kártalanításról.

A sorba illik a Quaestor-botrány is. Ebben az esetben ugyancsak felettébb könnyű másra mutogatni – most éppen a miniszterelnökre, a pénzügyi felügyeletre, és kártérítést követelni. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy aki ezekbe a kötvényekbe fektetett, az valószínűleg tudatosan becsukta a szemét, mert magasabb hozamot akart például az állampapírénál, vagy éppen magasabb kamatot a bankbetétnél. Ami ugye csak magasabb kockázat mellett lehetséges. Utóbbi be is jött…

Pedig rengeteg jel utalt a rizikóra – és ilyen alapon a Quaestor-kötvény sem volt zsákbamacska.
A kibocsátási alaptájékoztatóban például minden olyan részlet szerepelt, amelyen el kellett volna tűnődniük az érintetteknek: rajta volt a kibocsátó cég kondíciója, különösen az, hogy számára csak a befektetők befektetett pénze áll rendelkezésre. Hogy a kibocsátási program keretében keletkezett összes tőkét kizárólag a Quaestor-csoport anyavállalata részére kölcsönzi. Az sem elhanyagolható szempont, hogy ki vizsgálja a társaság könyveit, és bármilyen meglepő: fel volt tüntetve a könyvvizsgáló cég is. Továbbá a kötvények visszafizetésének biztosítékaként csak a Quaestor lett megjelölve. De ez is magáért beszél: „Felhívjuk a befektetők figyelmét arra, hogy a kötvényekre nem terjed ki az Országos Betétbiztosítási Alap (OBA) védelme, vagy más hasonló biztosítás, így a Befektető-védelmi Alap (BEVA) védelme sem.” Árulkodó szösszenetnek minősül az is, hogy a befolyó pénz hasznosítása kapcsán a holding leszögezte, hogy a viszonylag rövid futamidejű forrásból finanszíroznak hosszú távon megtérülő projekteket!

Nem szeretném elhallgatni, hogy a Quaestor háza táján kétségkívül történtek elfogadhatatlan, politikai színezetű ügyek. Feltehetően sokakat megtévesztettek, a csalásokat pedig évekig nem látta a felügyelet sem. Valószínűleg a hatósági ellenőrzéseket azért lehetett megúszni, mert a csalásokkal párhuzamosan legális üzletmenetet is folytatott a Quaestor, amelynek jelentős ügyfelei voltak, a cégvezető pedig jó hírű üzletembernek tűnt, aki kapcsolatot talált a legnagyobb befektetőkkel, az éppen hatályos, befolyásos politikusokkal is.

Utóbbiak azonban senkit sem mentesítenek a felelősségvállalás, a tudatos pénzügyi befektetés alól.

Látva a politikai akaratot, a Quaestor-károsultak döntő részét – a társadalmi szolidaritás jegyében – kárpótolják.

Pedig ebbe a folyamatba be kell rántani a pénzügyi szektort és az adófizetői forintokat is. Miközben ennek a „pénzügyi piramisnak” a felépítése sem ment a legfontosabb alkotóelem, a befizetők tömege nélkül.

Vagyis a pórul járt befektetők teljes kárpótlása a kormányzati akaratot dicséri. Ennek ellenére mindenkinek a saját kárán kell megtanulnia, ha kockáztat, elveszítheti a pénzét.