Új Safranekek

Mindketten szinte a semmiből kerültek elő, nagyon radikálisak, nagyon rendszerellenesek. Ilyen karakán legutóbb talán csak Safranek rajzfilmhős volt a főnökével szemben.

A Kedves Olvasó némi ellentmondást érez a fenti állítások között? Kérem, ne tegye. Az újbaloldal mai nemzetközi sztárjainak az általuk elátkozott „nemzetközi nagytőke képviselőihez” való viszonya igazából nem sokban különbözik Safranek titkár és Fritz Teufell mindenható bandamenedzser kapcsolatától a Macskafogóban.

Még mindig ámuldoznak a leírtakon? Nos, nézzük a tényeket.

Alekszisz Cipraszt a görög válság kitörésekor némi túlzással senki sem ismerte egy alsó-athéni alternatív kocsma közönségén és tágabb családján kívül. Pártja, a Sziriza is tökéletesen jelentéktelen volt. Aztán lassan népszerűség és pénz is került a „házhoz”. Azért, mert népszerűtlenek voltak a görögök között a „trojkával” – Európai Bizottság, Európai Központi Bank, Nemzetközi Valutaalap – kötött hitelmegállapodás járulékos feltételei, a korábban számukra szinte elképzelhetetlen megszorítások? Hát persze. De miképp került tőke a Sziriza radikális programja mögé? Mega-reklámkampány, pártapparátus, pénz és egy ménesnyi friss paripa?

A görög „reformok” szükségszerűségébe és mértékébe most ne menjünk bele. Habár egy koldusszegénnyé lopott, gatyára korrumpálódott ország vezetésének aligha van komoly tárgyalási alapja. S ezen, valljuk meg, az sem segített sokat, ha épp azok a vezetők ültek le Brüsszelben tárgyalni 2010 után, akiknek pártjai felelősek voltak Görögország csődjéért. A Pánhellén Szocialista Mozgalom (Paszok) és a konzervatív Új Demokrácia évtizedeken keresztül váltogatta egymást és egymás kádereit, lobbistáit a hatalomban. Az egyszerű görög – akitől persze aligha esett messze többnyire az adókerülés és a simli, hiszen mást sem látott elitjétől – érthető módon igen mérges lett ezekre a levitézlett politikusokra. Alekszisz Ciprasz és a Sziriza az idei választásokon hihetetlen radikális programmal hódított, azt hirdetve, hogy a „trojka” nai­vabb közgazdászai már öngyilkosságra vagy legalábbis Athén unióból és eurózónából való kizárására készültek. Hiszen Ciprasz és miniszterei még a győzelem után is arról beszéltek, hogy vége a privatizációnak, a bércsökkentésnek, a közalkalmazottak visszakapják munkájukat, a trojka meg mehet a fenébe, nem kell tőle egy nyavalyás eurócent sem.

Aztán láss csodát, pár hete lejárt az egyik, az EU-val kötött hitelcsomag. Ciprasz továbbra is bősz volt, tetemre hívta Brüsszel urait, és elképzelhetetlennek tartotta egy újabb kölcsön elfogadását. Aztán szinte pontosan a korábbi feltételekkel meghosszabbították azokat négy hónapra. A radikális Sziriza vezetése ugyanazt az alkut kötötte meg a „gonosz tőkés vezetőkkel”, mint korábban a Paszok és az Új Demokrácia kormánya.

Tegnap Ciprasz Berlinbe indulva szinte „tetemre hívta” Angela Merkelt. Követelte a németektől, hogy a második világháborús megszállásért adjanak kártérítést, s egyébként is minden német látens náci és diktátor. Antifasiszta hévvel verte a mellét. Aztán csendben megjegyezte: pénz kellene. Amiért cserébe ugyanakkor nem hajlandók újabb terheket vállalni. Aztán pénzügyminisztere még csendesebben közölte az újságírókkal, hogy de. Sőt a trojkának még kérnie sem kell, olyan megszorítás lesz, hogy na, de hát értsék meg, ha nem „hangoskodnak”, akkor megbuknak, és mi lesz a segélypénzek visszafizetésével, az IMF által megkövetelt reformok levezénylésével? De ők teljesítenek, tartják magukat az alkukhoz, tudják hol a helyük és hogyan kerültek oda, nyugi.

Magyarországon a „baloldalon” imádják ünnepelni az új radikalizmus pártjait, Ciprasz Szirizáját vagy Iglesias Podemoszát, és pár kevésbé sikeres pártvezért. Miközben igazából abban reménykednek, hogy valaki végre velük is lejátssza ezt a projektet. Hogy ez függetlenségükbe kerül, hogy veszélybe sodorja hazájukat, hogy ezzel semmivel sem válnak különbbé azoknál, akiket bírálnak? Nos, a hatalom reményében ki foglalkozik ilyen csacskaságokkal?

Végezetül Kedves Olvasó, kérem mondja el, mennyiben különbözik ez összességében attól, mint amikor a jó Safranek sebet sebre tűr „drága gazdájától”, amikor pedig az hogyléte felől érdeklődik, szégyenkezve elismeri: a borotválkozásnál megint megvágta magát. Aztán szolgál tovább boldogan, látva, hogy már a felesége is a főnöke ölében van.