A hazánkkal szomszédos ország sorsa jól mutatja a hidegháború után mozgásba lendült nemzetközi politika változását. Megnyílt a tér, és a szemfüles szereplők élni is kívánnak a lehetőséggel. Tekintsük át, hogy milyen erők munkálkodnak ebben a tusában, és azt is, hogy mi következik mindebből ránk, magyarokra nézve.
A helyzet alapjában a száz éve kezdődött I. világháború előtti helyezkedésre hasonlít. Amikor lezárult a világ felosztása, a lemaradt országok a világ újrafelosztására tettek kísérletet. Mivel egy idő után a szabad területek elfogytak, már csak egy másik hatalom rovására tudtak volna újabb országokat elfoglalni. A hatalmak szövetségi rendszerekbe tömörültek, mert egyedül nem tudták riválisaikat ellensúlyozni. A szarajevói merénylet után vette kezdetét ezen lassan kiépült szövetségi rendszerek háborúja.
Napjainkban is egy ilyen helyezkedést látunk, a piacok újraosztását. Szerencsénkre most nem szuronyokban és hadihajókban mérik az erőt, hanem vásárlóerőben és innovációs képességben. E téren a Nyugat (még) vezet, ám Kína, India, Brazília és más feltörekvő országok könnyen átvehetik az elsőbbséget.
Az EU és az USA között tervezett szabadkereskedelmi egyezmény (TTIP) pont ennek a vezető szerepnek a megőrzését célozza. Ötszázmillió európai és háromszázhúszmillió amerikai már nagyjából „ellensúlyozza” az 1,3 milliárd kínai vásárlóerejét és gazdasági potenciálját.
Ebben a versenyben nem akarnak mások sem lemaradni, így a korábbi szuperhatalom árnyéka, Oroszország is lázasan építi saját szövetségi rendszerét, az Eurázsiai Uniót. Putyinék „csak” százhetvenötmillió fogyasztót tudnak felmutatni, igaz, ők birtokolják a szinte kimeríthetetlen orosz és kazah energia- és természeti kincseket is.
Ebben a versengésben értékelődött fel Ukrajna a maga negyvenötmillió lakosával, amelyet mindkét oldal szívesen látna saját táborán belül. Ebben a játszmában nem lehet osztozkodni, Ukrajnát mindkét tömb szőröstül-bőröstül be akarja kapni, ezért ilyen ádáz a konfliktus. Putyinék a Krím annektálásával és a kelet-ukrajnai szakadároknak nyújtott segítséggel akarják megakadályozni azt, hogy a Nyugat egész Ukrajnát megszerezze.
Szegény ukránokra persze nem sok jó vár. Egyik szövetségi rendszer sem a jószívűségéről híres. Az oroszok a maguk nyers módján néhány oligarchára bíznák a rendszer működtetését, nyomorban tartva a társadalom nagyobb részét. A Nyugat is „biztosra” akar menni, és az IMF adósrabszolgaságba taszítaná az országot. Mi, magyarok már megismertük ezt a módit: az IMF és az EU „elvárásai” szerint minden hasznosat privatizálnak és eladnak a külföldieknek (Ukrajnában az energiacégeket, a közlekedést és a termőföldet). Mivel „evés közben jön meg az étvágy”, látszik, ahogyan a Nyugat az ukrán receptet próbálja Moszkva ellen is felhasználni. Gazdasági nyomás alá helyezik az oligarchákat, hogy azok saját korrupciós láncaikon keresztül buktassák meg Putyint. Ha a hadsereg, a rendőrség vagy a titkosszolgálat „átáll”, bukik az egész rendszer. A dolog azért is működne, mert Moszkvában erősebb a Nyugat-barát ellenzék, így ott könnyebb tömegeket az utcára vinni.
Putyint persze más fából faragták, a volt KGB-s főtiszt népszerűsége jelenleg az egekben jár, és aki vele ujjat húz, könnyen ugyanúgy tíz évre Szibériában találhatja magát, mint az exolajmágnás Hodorkovszkij.
Az USA arra is felhasználja a konfliktust, hogy Európát fegyverkezésre bírja, amit a jóléti államokban élő európaiak maguktól aligha támogatnának. Az amerikaiak gyengíteni is akarják Európát, olyan szankciókat erőltetnek, amelyek szinte minden nyugat-európai ország gazdaságának ártanának, csak nekik nem. Az európaiak nem is sietnek a szankciókkal, hiszen senki sem akarja, hogy Londonból eltűnjön az orosz mágnások pénze, a német iparból háromszázezer embert kelljen a kieső orosz megrendelések miatt elbocsátani, vagy hogy drágán kapjuk az orosz gázt. Csak remélhetjük, hogy a józan belátás győz, és egyik oldalon sem kerekednek felül a háborús uszítók. Adjunk hálát az égnek, hogy Budapesten nemzeti kormányunk van. A balliberálisok ugyanis biztosan újra mernének „kicsik” lenni, és kritikátlanul kiszolgálnák a Nyugat érdekét. A Jobbik az EU helyett Putyin szövetségébe vinné az országot, ami a Nyugattal szembeni összes egészséges fenntartásunk ellenére is nemzeti öngyilkosság lenne.
Mi, magyarok akkor jártunk a legjobban, mint 1939–40-ben is, amikor a két szövetségi rendszer között lavíroztunk. Most is csak így vesznek minket komolyan, figyelnek oda a jogos magyar érdekre. Legfontosabb az ország mozgásterének növelése és a kárpátaljai magyarok védelme, így például a Déli Áramlat gázvezeték megépítése. Az EU/USA persze ezt sem támogatja, mert akkor az ukránok nem tudnák megcsapolni a nekünk szánt gázt, és elesnének a tranzitdíjtól is, amiből például az IMF-hitelt is törleszthetnének.
Szegény lengyelek Pilsudski marsall halála (1935) után a vak Nyugat-imádat hibájába estek, amire a mostani lengyel vezetés is hajlamot mutat. Mi, magyarok megtanultuk, hogy a kölcsönös érdek alapján kell és lehet az orosz medvével tárgyalni és üzletelni. Az orosz gáz és olaj, Paks 2, a Honvédség alkatrészellátása, a magyar agrárexport és a hazánkba látogató orosz turisták költése túl fontos ahhoz, hogy lemondjunk róluk.