Ösztönvilágunk harmóniájának titkai

– Hosszú, több mint tízéves szünet után újra saját nagyjátékfilmen dolgozik. Hogyan „vészelte” át ezt az időszakot?

– Egészen rettenetes volt, nem kívánom senkinek. Nem az történt ugyanis, hogy eltávolodtam a rendezéstől. Minden egyes reggel úgy keltem fel, mint egy futó, aki aznap versenyre indul. Teljes erőbedobással dolgoztam valamelyik filmtervemen. Sokszor voltam azon a határon, hogy összejön. Aztán nem jött össze. Még az a szerencse, hogy az elképesztő energia, ami ott volt bennem, nem fordult ellenem, és nem betegedtem bele a feszültségbe. Sokat segített a tanítás is egyébként. Tulajdonképpen azok az évek teltek el így, amelyek a legaktívabbak lehettek volna a pályám szempontjából. Közben egy rövidfilmet készítettem, Első szerelem címmel. Hálás vagyok Muhi András producernek, hogy rábeszélt, csináljam meg. Úgy gondoltam eleinte, hogy inkább a fiatalok készítsenek rövidfilmeket. De jót tett a pozitív külföldi visszajelzés is: a film elég sikeres lett, akárhova ment, fődíjakat kapott.

– Színházzal miért nem próbálkozott ez idő alatt?

– Babonás tisztelet van bennem a színház iránt. Olyan színvonalú előadásokat láthattam huszonévesen például Kaposváron, amelyek meghatározó élettapasztalatot jelentenek, nem csupán kulturális ínyencséget. Így számomra megmaradt a színház mitikus helynek. Másrészt alapvetően zárkózott ember vagyok, s miközben boldoggá tesz, hogy a forgatás során intenzív kapcsolatot létesíthetek emberekkel, az a jó a filmrendezésben, hogy az elején és a végén el lehet bújni. Az elején egy laptoppal, amikor megírja az ember, a végén pedig a vágószobában. Szükségem van erre a magányra.

– Régi terve Füst Milán Feleségem története című regényének megfilmesítése is. Nem adta fel?

– Ez a filmterv végigkíséri pályámat, s minden vágyam, hogy elkészülhessen. Soha nem adom fel, bármennyire drága, és így nehezen, csak nemzetközi koprodukcióban finanszírozható terv. Füst Milán regénye az egyik legnagyobb regény. Nem véletlen, hogy a magyar szót nem tettem hozzá, mert világviszonylatban értem. Felkavaróan mély tudását az emberi létről sodró, magával ragadó, ha úgy tetszik, szórakoztató, mindenkit érintő szerelmi történeten keresztül fogalmazza meg. Szeretném, ha sokkal többen megismernék a világon. Én rengeteget kaptam ettől a regénytől – egyáltalán Füst Milántól –, szeretnék valamit visszaadni ebből. A többi filmtervemet sem adtam fel, dolgozom egy német terven is, amelyre kaptam fejlesztési pénzt. De most a Testről és lélekről tölti ki a horizontot.

– Hogyan született meg a film?

– Szenvedélyes szerelmi téma, egyetlen nagy rohanásban írtam meg, aztán már higgadtabban jobban kibontottam. A Testről és lélekről nem az első olyan filmem, amelyben valamilyen módon érintem, hogy az a fajta szabályozottság, amelyben élünk, kevés teret hagy az embernek a valódi megnyilvánulásra. Szóval túlszabályozott, görcsös és töredékes életet élünk. A két főszereplő valahogy megpróbál ehhez igazodni és túlélni, de kevés sikerrel. Van egy másik életük, éjszaka, amely teljes és felszabadult, tulajdonképpen megpróbálják ugyanezt re­produkálni a valóságban. Ez aztán nem megy könnyen. Néha vicces, néha szívszorító, sosem egyszerű.

– Nem színészre bízza a film egyik főszerepét, hanem Morcsányi Gé­zára, a Magvető Kiadó most leköszönt igazgatójára. Miért esett rá a választás?

– Első alkalommal fog filmben szerepelni, de karizmatikus személyiség, tulajdonképp ezért döntöttem mellette. Színházi dramaturg, tehát nem idegen számára ez a világ, sok színészt látott küzdeni egy-egy szereppel. Mérhetetlen intelligenciával mérte föl, hogy egészen más eszközöket kell megmozgatnia, mint egy képzett színésznek, és nem próbált meg azzá alakulni. Nagyon hitelesen van jelen a szerepben. A női főszereplő pedig Borbély Alexandra, a Katona József Színház művésze, akit főiskolás kora óta figyelek. Hatalmas tartalékai vannak, borzongatóan sokféle tud lenni, fiatal, még most fedezi fel, mi mindenre képes. Jó érzés ebben partnerként együtt dolgozni vele.

– Nem tart attól, hogy nem profi színésszel végigvigyen egy filmet?

– Életemben annyiféle emberrel dolgoztam már: színházi és filmszínésszel, kezdővel, sztárral, teljesen amatőrrel. A hangsúly az emberen van. Egymásra kell hangolódnunk. Ez akkor is komoly feladat, ha profival dolgozom. Meg kell értenem, hogy a másik ember hogyan működik, milyen eszközöket és hogyan tud magában mozgósítani, és azután hagyni szabadon megnyilvánulni. Közben vigyázni kell rá, és referenciapontként intenzíven jelen lenni, hogy ne tévedjen el. Gézával rengeteget dolgoztunk a szereplőválogatás hosszú folyamatának hónapjaiban, állandó partner volt a próbafelvételeknél. Erős pillére a filmnek, vele nagy biztonsággal kezdhetünk ebbe a kalandba.

– Az HBO csatornán vetített Terápia című sorozat valamelyest munkaterápia is volt önnek, vagy ha úgy tetszik, visszatérés?

– Nagyon szép munka volt. Elképesztően jó minőségű a drámai anyag, tulajdonképpen az elmélyült színházi munkának és a játékfilmkészítésnek volt a keveréke. Sokat tudtunk próbálni, minden résztvevő filmes szakember volt, tapasztalattal. Valamennyi színész érezte, hogy ez vissza nem térő alkalom az életben, hogy tulajdonképpen minden külső eszköz nélkül az ő hitelességén, drámai erején múlik a hatás. Olyan nyugodt háttérrel dolgozhattunk, ami tényleg kivételesnek mondható. És, igen, valóban munkaterápia volt számomra, nem voltam képes belefáradni, betelni magával a helyzettel, hogy jó emberekkel jót csinálunk. Legszívesebben napi huszonnégy órát dolgoztam volna. Amikor elvállaltam, persze izgultam, mert addig minden filmemnek én írtam a forgatóköny­vét, mindig nálam volt az utolsó vágás joga, ehhez képest egy multinacionális vállalat megvásárolt licencét kellett jól megcsinálnunk, szigorú hie­rarchiában dolgozva egy nemzetközi nagyvállalat struktúrájában. Hatalmas megkönnyebbülés volt átélni, hogy minden adott az érdemi, elmélyült munkához.

– Milyennek tartja a most felnövő filmes rendezőgenerációt?

– Erősnek, jónak, sokfélének. Nincs könnyű dolguk egy ultrakonzervatív filmes közegben, másrészt meg nagyon irigylésre méltó a helyzetük, mert a technika demokratizálódásával a margók kiszélesedtek, igen sokféle mozgókép készülhet, a nézőket pedig az egész bolygóról találhatja meg az ember. Örülök az egyfajta professzionális igényességnek: nem szégyen, nem a nagy művészi szabadság megcsúfolása, ha az ember tisztességesen felkészül a munkájára. Emlékszem, a kilencvenes évek elején legtöbben kinevettek, hogy storyboardot rajzolok a munkáimhoz. Talán kevesebb a póz, a filmrendezőszerep „megvalósításához” tapadó modorosság is. És örülök annak, hogy sokan változatos, innovatív módon, cseppet sem a klasszikus játékfilmes kánon mentén készítenek mozgóképet. Sokféleképpen lehet jót, izgalmasat csinálni, és nagyon szerencsés lenne, ha a különböző attitűddel készült munkákat nem játszanák ki egymás ellen, nem lenne egyfajta vallásháború, hogy mi az egy igaz út. Sok ilyen van, akár még egy alkotó életében is.

– És mi a véleménye a Színház- és Filmművészeti Egyetemen az ön osztályának diákjairól?

– Úgy gondolom, nagyon erős csapat. Közöttük van például Reisz Gábor, aki a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmjével robbant be az idén, és a rövidfilmjeire is érdemes rákeresni. Szimler Bálint és Rév Marcell operatőr is tehetséges, Kárpáti György Berlinbe és Cannes-ba is eljutott csendesen izzó vizsgafilmjeivel, de nem a diák-, hanem a felnőttversenyben. Szeiler Péter fontos rövidfilmek után most rugaszkodik neki az első nagyjátékfilmnek, a magának való, lassan szöszölő, de mindig izgalmasat csináló Ferenczik Áron tehetségében is nagyon bízom. Ők maguk is élő bizonyítékai, mennyire sokféleképpen lehet az ember hiteles, másokat – sokakat – inspiráló, szórakoztató, megindító, felkavaró filmkészítő.

– Mit szólt ahhoz, hogy Andorai Péter, aki a Simon Mágus című filmjének főszereplője, a nemzet színésze lett?

– Annyira boldog vagyok, nagyon drukkoltam neki, mert igazán megérdemli. Fájdalmas volt számomra, hogy ezek alatt az évek alatt nem dolgozhattunk együtt, nem tudtam neki lehetőséget adni, hogy megmutassa, milyen csodálatos, világszínvonalú művész. Mindenképpen szeretnék készíteni még legalább egy filmet vele, nem is sejti, mennyit járt az eszemben az elmúlt években, különböző ötletek főszereplőjeként.

– Volt mostanában meghatározó filmélménye?

– Ruben Östlund svéd-dán-norvég játékfilmje, az ősszel bemutatott Lavina az egyik legfontosabb, de sok jó film volt mostanában. Nagyon várom Roy Andersson új filmjét, amelynek egyik operatőre, Pálos Gergő is tanítványom volt. De ettől függetlenül is kíváncsi vagyok rá.

– Mi tetszett önnek a Lavinában?

– Egy olyan réteget érint az emberben, amivel nem nagyon foglalkozik senki, pedig ott lappang, közvetlenül a felszín, a civilizációs konvenciók vékony rétege alatt, és néma alakítója mindennapjainknak. Az eredeti cím, a Force Majeur, azaz a felsőbb erők, meghatározó erők pontosabb, mint a magyar, de nehezen lehetett volna így fordítani. Az egyik legnagyobb eredménye az emberi létezésnek az, hogy strukturáltan élünk. Ha meglazulnak ezek a struktúrák, akkor borzalmas kegyetlenségre képes az emberiség. De ennek ára van. Van egy hártya, amely elválaszt minket a saját mélyebb rétegeinktől, amelyek irányítanak minket és a döntéseinket, az életmódunkat meg azt is, hogy mi szerez nekünk örömöt. Kicsit az én most készülő filmem is a mindennapi rutin alá kíván lesni. És ott megtalálni a saját ösztönvilágunk ijesztően szép harmóniáját.

– Valahol azt mondta, hogy a tehetség része az is, hogy az ember tudatosan építse fel a karrierjét. Hogy látja most ezt?

– Hát, én ezt rendesen elbénáztam. Hosszú, munkás öregkort kívánok magamnak, mert nagyon sokat szeretnék még dolgozni. És igen, úgy gondolom, egy rendezőnek építenie kell a pályáját, mert ezzel nem csupán hírnevet és pénzt nyer, hanem legelső sorban szabadságot. Arra, hogy hagyják eredeti, erős, emlékezetes munkákat készíteni.