Pálinka a gyógyszere a gyógyszerésznek

De mi van a reflektorfény után? (236.)
Arcok. Arcok tegnapelőttről. Ma már szinte ismeretlenek, tegnap, tegnapelőtt meg mindennap velünk voltak. Sportolók, játékosok, versenyzők, edzők, akiket a sport emelt fel, akik a sportot felemelték, aztán egy idő után kikoptak sportéletünkből, csendben élik mindennapjaikat. Ilyen sportembereket kerestünk meg, és sorozatunkban igyekszünk bemutatni, hogyan élnek, mi lett velük.
Mister Hockey szeretne újra nyolcvanéves lenni (Fotó: Kövesdi Andrea)
– Nagy buli volt hétfőn este?

– Készültem, mert ötven vendéget láttam vendégül a Király utca egyik elegáns éttermében. Elárulhatom, a vendégsereg szinte teljes egészében sportolókból állt, vitorlázók és jegesek. Szolidan, szerényen ünnepeltünk és koccintottunk.

– Mi a hosszú élet titka?

– Szerintem a géneknek is döntő szerepük van. Azonkívül nem szabad tejet, vizet és dzsúszt inni. Nekem a gyógyszer az ágyas pálinka. Akármerre vezet az utam a világba, mindig velem van egy üveggel, jól lehet kapcsolatokat teremteni, ápolni és ügyeket intézni a segítségével.

– Úgy tudom, egykoron kollegám is volt. Hogy is volt 1972-ben, a müncheni olimpián, a rádióba bejelentkezve az az élő közvetítés?

– Szepesi Gyuri barátom kérdezte meg, hogy hajlandó lennék-e az olimpia vitorlásversenyeiről egyenes adásban közvetíteni. Mondtam, persze. Így hivatalosan a Magyar Rádió akkreditált riportere voltam az olimpiának. Motorcsónakról követtük az eseményeket, és egyáltalán nem izgultam, amikor a fülembe mondták, készüljek, mert percek múlva adásban leszek.

– Ha azt mondom önnek, hogy vitorlázás és jégkorong, akkor melyiket választja?

– Mondanom sem kell, a két sportág egészen más, sokban különbözik egymástól. Bár a víz mindkettőnél jelen van, csak más halmazállapotban. Abban az időben idehaza a jégkorong tényleg csak a téli hónapokra koncentrálódott, úgyhogy télen nálam egyeduralkodó volt a hoki. De nem én voltam az egyedüli a világban, aki a hoki mellett a vitorlázást is szerette, mert a nagy Szovjetunió jéghokisai közül is többen kiegészítő sportként vitorláztak.

– Azért az ön nevét hallva elsősorban a jégkorong jut az ember eszébe. Hogyan ismerkedett meg a sportággal?

– Az általános iskola után a Fasori Gimnáziumba jártam, és az iskolának volt egy jégkorongcsapata. Volt bérletünk a városligeti műjégpályára. Eleinte csetlettem, botlottam, még kurblis korcsolyám volt, egy évre rá aztán kaptam karácsonyra a szüleimtől egy igazi hokikorit. Nagyon megszerettem a sportágat, és rövidesen a Budapesti Korcsolyázó Egylet játékosa lettem. A háború után, sajnos, politikai okok miatt feloszlatták ezt az egyesületet.

– Mi volt az indoka a klub feloszlatásának?

– A politikai vezetők úgy ítélték meg, hogy a jégkorong dzsentri sportág, és ilyenre nincs szükség.

– És akkor ön hol folytatta?

– A Vörös Meteorba igazoltam, és 1959-ig ott játszottam. De voltam három-négy éven át az Építők játékos-edzője is. Tehát hokiztam és edzettem is a társaságot.

– Hogyan lett a magyar jégkorongsport nagykövete?

– Szerencsém volt, mert abban az időben még kevesen beszéltek idegen nyelvet. Legalábbis a két világnyelvet, az angolt és a németet. Prágában volt a Nemzetközi Jégkorongszövetség kongresszusa, amelyen én képviseltem hazánkat, és attól kezdve több funkciót is betöltöttem.

– Tudott lobbizni valaha is a magyar jégkorongért?

– Igen. Nem is egyszer, és nem is akármilyen kérdésekben.

– Például?

– Például olyankor, amikor az A és B csoportos világbajnokságot egymáshoz viszonylag közeli országban rendezték, akkor sokszor intézkedtem abban, hogy a torna előtt vagy után például olyan hokinagyhatalom, mint a kanadai válogatott a magyar csapattal játsszon nem hivatalos edzőmérkőzéseket.

– Mint sportdiplomata nem tudott azért közbenjárni, hogy hazánkban ne legyen ilyen mostoha a sportág helyzete?

– Ma már szerencsére, köszönet és hála a kormánynak, más a helyzet, mert a jégkorong is ott van a kiemelt öt látványsportág között. De hogy a kérdésére is válaszoljak, nem volt egyszerű eset kivitelezni, és nem lehetett egyik napról a másikra megoldani azt a csaknem négy évtizedes lemaradást, ami a környező hoki nagyhatalmak és a magyar jégkorong között volt. Arra gondolok, hogy amikor Budapesten egy jégpálya volt, a Kisstadion, addig Csehszlovákiában már fedett pályából volt tizenhét. Most araszolunk, hogy behozzuk a lemaradásunkat.

– Melyik feladatára volt a legbüszkébb?

– Az orvosi és doppingellenőrzési bizottságot vezettem huszonhárom éven át. Harcoltunk, küzdöttünk vállvetve a doppingszerek ellen, és igazán nagy doppingbotrány a mi irányításunk alatt nem is pattant ki. Persze, ez nem nekünk köszönhető, hanem inkább a játékosoknak, akik igyekeztek úgy felkészülni a nagy tornákra, hogy nem kellett nekik semmilyen varázsszer a jó szerepléshez.

– Ön az első magyar, akit 2001-ben beválasztottak a Hírességek Csarnokába. Hogyan értesült a nem mindennapi hírről?

– Tényleg nem szeretném a mellemet döngetni, de én magam is azt mondom, hogy ott szerepelni Torontóban, nem kis dolog. Bár azóta Schell Lacit is beválasztották, de elsőnek lenni még izgalmasabb. A 2001-es, németországi A csoportos vb alkalmával a kanadai szövetség elnöke, aki egyben a Hírességek Csarnokának is az elnöke, szólt, úgy döntöttek, hogy ott a helyem Torontóban. Elállt a lélegzetem. Hát az tényleg valami földöntúli boldogság volt számomra.

– Tudom, hogy Székesfehérvárott a Volán bajnoki mérkőzésein szinte kivétel nélkül ott van. Mi a véleménye az utódokról, a maiakról?

– Szeretem azt a csarnokot, és szeretem azt a látványt, hogy szinte mindig vannak, akik kint rekednek, mert egyszerűen nem férnek be a csarnokba. A minőségi hoki az már csak ilyen. Én sem tudok meglenni nélküle. Ha pedig a tévében van közvetítés, lehet akármilyen civil programom, biztos, hogy lemondom, és odaragadok a képernyő elé.

– Nemsokára Krakkóban lesz a divízió I-es világbajnokság. Mit vár a magyar válogatottól?

– Hat olyan csapat vesz részt krakkói vb-n, amely közül bármelyik lehet első, és bármelyikük kieshet. Ám bízom a magyar fiatalokban, mert sok tehetséges játékosunk van, és nem egy közülük, komoly karrier előtt áll.

– A családjáról mit lehet tudni?

– Sajnos a feleségem nagyon korán meghalt, és a gyászév letelte óta, negyvenegy éve élettársam van. A házasságomból van egy nagy lányom, aki Londonban a filmes szakmában dolgozik. Egyébként még él a bátyám, Amerikában, nemrég múlt kilencvennégy éves. Ő gyógyszerész volt, mint ahogy én, meg persze az édesapánk is.

– Sok mindent elért, sok mindent megélt. Van olyan, amit még mindenképpen szeretne megélni?

– Mit kívánhatnék? Talán jó lenne megint nyolcvanévesnek lenni. Szép életem volt, bejártam a világot a sporttal, amely soha nem hagyott el, amelyet én sem hagytam soha el.

Pályakép

Pásztor György
Született: Törökbálint, 1923. március 2.
A Budapesti Korcsolyázó Egylet játékosaként a bajnokságban 1942 decemberében mutatkozott be, majd az 1943–44-es szezonban megszerezte első jégkorong bajnoki címét. Bajnok lett 1950-ben a Meteor Mallerd csapatával, amely 1951-től Vörös Meteor néven szerepelt tovább, és amelynek színeiben 1952-ben, 1957-ben és 1959-ben ismét bajnoki címeket nyert. Jégkorongozói pályafutásának befejezése után, 1961-től 1964-ig a Bp. Építők edzőjeként tevékenykedett.
A Magyar Jégsportszövetség elnökségének tagja 1963-ig, az 1988-ban létrejött önálló Jégkorongszövetség alelnöke lett 1994-ig, ezután tiszteletbeli elnöknek választották. 1989-től a Magyar Olimpiai Bizottságnak is a tagja lett. A Nemzetközi Jégkorongszövetség elnökségének a tagja 1982-től 1994-ig, huszonhárom éven át az orvosi és doppingellenőrzési bizottság vezetője. 2001-ben beválasztották a Hírességek Csarnokába, az IIHF Hall of Fame-jébe.