Tüneti kezelés

Az Európa-szerte felerősödött iszlámellenesség és a bevándorlókkal szembeni bizalmatlanság egyértelműen a Charlie Hebdo elleni támadással hozható összefüggésbe. A terrorakció olyan következménye ez, amivel talán a kitervelők sem számoltak, vagy legalábbis nem érdekelte őket. A jelenség azonban részben független attól a menekültáradattól, amelynek nyomása a schengeni övezet külső határaira, így Magyarországra is nehezedik, mert ez az embertömeg megjelent volna itt akkor is, ha nincs a párizsi támadás. Viszont, ha nem a bizalmatlanság ennyire kiélezett időszakában érkezik, akkor a fogadtatása is másmilyen lehetett volna. Márpedig ezekkel az emberekkel valamit kezdeni kell, ha egyszer már itt vannak. A kérdés csak az, hogy miért most jönnek, és miért így.

Azt, hogy összeurópai, uniós szintű problémáról van szó, szépen jelzi az is, hogy például Németországban rendszeresek a demonstrációk a bevándorlók ellen és mellett is, itthon azonban egyelőre csak a kormány álláspontja és határozott fellépése ellen tüntettek. Nem mondom, hogy ezzel kiálltak volna a bevándorlók mellett, mert az ellenzék viselkedése miatt ez nem is volna helytálló: nekik mindegy, ha a kabinet azt mondaná, hogy mindenkit be kell fogadni, ez ellen tiltakoznának, de mivel azt mondja, hogy nem kell, hát ez is megteszi nekik. Ezek a demonstrációk tehát teljességgel hiteltelenek, ezért maradjunk inkább a német példánál.

A nyugat-német gazdaságnak a hatvanas-hetvenes, de még a nyolcvanas években is szüksége volt külföldi munkaerőre, gyakorlatilag szervezetten importált dolgozókat. Az akkori német kormány megegyezett például Titóval, akinek ugyancsak jól jött ez a lehetőség a jugoszláv munkanélküliség kezelésére. Ezért állami szintre emelték a munkaerőexportot: ha a munkaközvetítő helyben nem tudott foglalkoztatni valakit, akkor németországi állást kínált fel a Szerbiában, Horvátországban, Szlovéniában, Macedóniában, Montenegróban, és igen, Koszovóban jelentkezőnek is. Tulajdonképpen a jugoszláv állam küldte ki a munkásokat a szlovéniai Kranjból Münchenbe, a vajdasági Szabadkáról, de a dél-koszovói Djakovicáról is Berlinbe.

A Koszovóból most érkező menekültek azonban egészen más okok miatt hagyták el otthonukat, helyzetük gyakorlatilag összehasonlíthatatlan. Ők jelentik a legnagyobb nyomást a magyar határon, de nemcsak Magyarországra nézve, hanem az egész Európai Unióra, amelynek schengeni „limese” épp itt húzódik Röszkénél és Ásotthalomnál. De hasonló a helyzet az olasz tengeri határszakaszon is, ahol pedig a Líbiából és Észak-Afrika más államaiból érkező menekültek igyekeznek tömegesen bejutni az „ígéret földjére”, rozoga lélekvesztőik egy csermelyen való átkelésre sem lennének jók, nemhogy a Földközi-tengert átszeljék. Százával és ezrével vesznek hullámsírba hetente, havonta, évente. Az olasz parti őrség az életüket menti meg, amikor kihalássza őket a vízből, hogy aztán a bevándorlási procedúra lezárásával a menedékkérők többségét visszatoloncolják hazájába. A kitoloncolás azonban csak tüneti kezelés, mert holnap majd újra jönnek, ahogy a koszovóiak is.

Minden menedékkérő egyedi eset. Ezért egyedi elbírálást érdemel. Ezt az elvet alkalmazza a bevándorlási hivatal. Ez pedig az utóbbi hetek megnövekedett, napi több százas, heti több ezres terhelése mellett hihetetlen procedúra. Azonban ne legyünk naivak: ilyen számban nem érkezhetnének a koszovói menekültek az unió határaihoz, ha ez az egész nem szervezetten történne, ha az alvilág keze nem lenne benne. Másfelől pedig ezek az emberek a zöldhatáron kelnek át, szöknek, pedig teljesen legálisan is jöhetnének. Hiszen Szerbia továbbra sem ismeri el Koszovó függetlenségét, egykori tartományát még mindig a saját területének tekinti. Ez pedig azt is jelenti, hogy a koszovi albánok könnyűszerrel szerezhetnének maguknak szerb okmányokat, sőt a szerb állam még örömmel is fogadná, ha ilyen számban ismernék el a fennhatóságát. Szerb okmányokkal aztán szabadon mozoghatnának a schengeni övezetben, s akkor Röszkétől és Ásotthalomtól egészen Bécsig, Münchenig és Berlinig senki fel sem tartóztathatná őket.

Rejtett, palástolt érdek van tehát abban, hogy ők pont most, pont ekkora számban, pont illegálisan érkeznek, szinte poggyász nélkül, pár hónapos csecsemőkkel, mezítlábasan kelnek át a jeges patakon, télvíz idején, mindenüket hátrahagyva. Pedig turistaként, „úri módra” is jöhetnének. A valódi okokat ma még nem ismerjük – mire felismerjük, biztosan késő lesz! –, de ha a koszovói albán alvilág áll a szervezettség hátterében, akkor minden nyugat-európai szakértő egyetért abban, hogy a legnagyobb együttérzés és segítő szándék ellenére is indokolt a hatóságok szigora, és nagyon is figyelmesnek kell lenni ebben az ügyben.

Halmozódnak a problémák a schengeni övezet külső határainál, az unió pedig azzal árthat a legtöbbet, ha magukra hagyja ezekkel a határ menti tagállamokat, mert ezt egyedül sem Olaszország, sem Magyarország nem tudja kezelni.