Pozsgai ZsoltAhol csak ürügy a Bánk bán

A Vajdaság egyik nagyvárosában, magyar társulatnál műsoron a Bánk bán.

Pozsgai Zsolt – 2015.02.13. 01:30 –

Későbbi félreértések elkerülése végett ez eredetileg az a mű, amelyet egy Katona József szerzett. Az előadás rendhagyó módon kezdődik. Az Ottó szerepét játszó színész meztelenül beténfereg a színpadra, majd önkielégítést hajt végre mindenki szeme láttára, miközben Melinda nevét hajtogatja. A vágy indokolt, hiszen Katona darabjában is az első mondatok között szerepel „Még ma kell, hogy enyém legyen ő…” Vendég vagyok a színházban és gyáva, tehát maradok, bár ilyen helyzetben fel szoktam állni, hogy valamit lehajtsak a nagy hökkenetre. Így nem érhet meglepetésként, hogy Melinda is hasonló módon jelenik meg a színpadon, csak most nem a jobb, hanem a rendezői balon, intim simogatásokat végezve. Edzettebb nézők kitalálhatják, hogy lesz ebből még nő-nő szerelem is, és persze lesz tényleg. Ahogy az azonos neműek szerelme a férfialakok között is létrejön. Ugye mi sem természetesebb ennél egy olyan darabnál, ahol a szerző Katona József. És magamra vessek, tudtam, ki rendezte az előadást, ismerem a jelenlegi vajdasági színházi irányzatot, forradalmat vagy divatot vagy haláltáncot, ki hogyan nevezi.

Egy másik vajdasági színháztól, ahol dolgoztam, kaptam egy újévi kis videót, gondolom, minden barátjuknak elküldték. Egy lecsúszott családnál vagyunk a produkcióban, ahol a férj természetesen részeges, koszos dzsoggingban, kezében sörösüveggel szerepel, az asszony hajcsavarós, kibírhatatlan, a kislányuk hülye. És benyitnak a nagyfiú szobájába, ahol a nagyfiú a számítógép előtt ugyanazt próbálgatja, mint Ottó a Bánk bán előadás elején. De mindenki megörül mindenkinek, és éljen az újév. Nem egyedi esettel „ülök szembe”, tehát a színház nézőterén, általános a jelenség. Győzködöm magam. A Bánk bán rendezője egy olyan színház vezetője, amely sorra nyeri a fesztiválokat. Sőt, mostanában új épületbe is költöztek, tiszta, szép minden. A vajdasági magyar kulturális és politikai szervezetek teljes támogatását élvezi. Lehet, hogy velem van a baj. Megöregedtem. Megpróbálok átállni nézőként erre a jelzésrendszerre. De megint csalódás ér. A Bánk bánban előadásában az eredeti szöveg üvöltése (mert ott mindenki üvölt, ráadásul nem egymásra, hanem a nézőtér felé, hogy miért, rejtély), szóval a katonajózsefi szöveg üvöltése abbamarad, és a színészek elkezdenek egészen másról beszélni. Napi aktualitásról, vajdasági magyar problematikáról, cigánykérdésről. Improvizálnak, köpködnek, gúnyolódnak, ahogy azt ezekben a körökben kell. Közhely közhely hátán. Majd amikor ez kifullad, gyorsan nekiesnek ismét a Bánknak.

A nézőtérrel szembeállított, mikrofonos pulpitusokról üvöltözik a párbeszédeket felém. Gertrúd és Bánk a nagyjelenetet nem egymásnak mondja – nekünk üvölti. Teljes a káosz. De lesz ebből valami, mondogatom magamban, majd jön a NAGY AKTUALITÁS a végén vagy valami mellbevágó művészi vélemény. Majd megjön a Király, és… semmi. Tisztességgel végigüvöltik a szöveget, aztán kész. Hogy fokozzák bennem a káoszt, még elénekelik a magyar, az erdélyi himnuszt, és a „Boldog asszony-anyánk”-at. És ha jól emlékszem, a szovjet himnuszt is. Majd következik egy interaktív játék a közönséggel, olyasmi, amelyet még kamaszkori amatőr színpadi próbálkozásaimnál is szégyelltem volna elsütni. Vége mehetünk haza. Illetve a bemutató bankettjére, ahol kínos pillanatok, mindenki feszeng, senki sem beszél őszintén a másikkal, röhej az egész. A király meztelen. Csak a kisfiú nincs sehol, aki ezt a képünkbe vágja.

Persze, rendben. Virágozzék száz virág. Mindenki értelmezze úgy az emberi és művészi értékrendszert, ahogy akarja. Mert ha nem, akkor felugrik egy vörös fejű emberke Brüsszelben, és veri az asztalt. Nem kell. Jól van. Éljen a művészi szabadság. De miért kell ehhez Katona? És itt a baj. Volt idő, amikor a klasszikusok átfordítása értelemmel bírt. Amikor a modern kor szelét megérző színháziak meggyőződésből forgatták ki a sorokat, értelmezték át vagy aktualizálták. Úgy üvöltve ki szabadságvágyukat, és ami még bennük volt. És mi, a nézők elcsodálkozhattunk: fantasztikus, ez is benne van ebben a műben? A Bánk vagy akár a Tragédia is alkalmas volt sokszor arra, hogy hazug rendszerek ideológiáját buktassa le, legalább arra a színházi estére. Mert ezek örökérvényű, tehetséges alkotások. Minden korban meg tudnak szólalni.

A gond, hogy itt Katona szövege csak ürügy valami egészen szomorú és végzetes helyzetben. A társulatot és a rendezőt nem érdekli a Bánk bán. De úgy gondolják, ha ezt írják ki a plakátra, megindul az érdeklődők hada, be lehet vonni a középiskolákat, akár a felső tagozatokat. És az a maréknyi magyar, aki maradt például Újvidéken (aki nem tudná, már nagyon kevesen vannak!), még becsapható legyen. Vegye fel a szebbik ruháját, hozza el a gyereket, és szembesüljön azzal, milyen mocsokban él ő tulajdonképpen. És hogy ez a Bánk bán is csak egy unalmas, középszerű mű. Ez a kulturális örökséged – vágják az ottani, magyarságát még valamilyen szinten képviselő néző szemébe. Mi közöd hozzá? Semmi. Magadhoz sincs közöd, magyarságodhoz sincs közöd. Felesleges erőlködés az unokádat erre a nyelvre tanítani, az új művészet már nem nemzeti értékekben gondolkodik, már nem megkülönböztetni – asszimilálni akar. Már européer, magasabb tartalommal és esztétikával. Felépült már ennek a művészi filozófiának minden eszmei és gyakorlati háttere, vasbetonból. És lám, a Vajdaságban erősebb, mint valaha.

Dolgozhattam arrafelé. És valóban megszerettem színészt, tervezőt, akár a magyar, akár a szerb társulathoz tartozik. Vagy azt, aki kiszállt ebből a világból, otthon ül tehetséges művészként, és nem érti az egészet. Mind szép lelkű, szeretni való emberek, civilként. A hagyományos nemzeti értékrendben nem hisznek, az újban nem érzik jól magukat, bármennyire is igyekeznek elhitetni az ellenkezőjét. Teljes a szellemi káosz.

És egyre erőteljesebben tolakszik elő a közismert kérdés: CUI PRODEST?!