Ha eddig nem lett volna egyértelmű, most már biztosan mindenki számára az: Angela Merkel német kancellár nem akarja átírni a történelmet, és nem hajlandó semmilyen engedményre Németország második világháborús tevékenységének megítélésével kapcsolatban. Emlékezzenek, Auschwitz felszabadításának hetvenedik évfordulóján Merkel a szovjet csapatok szerepét hangsúlyozta, burkoltan kritizálva a lengyel külügyminiszter és az ukrán kormányfő kijelentéseit. Grzegorz Schetyna szerint ugyanis a koncentrációs tábor kapuit tulajdonképpen az ukránok tárták ki, Arszenyij Jacenyuk pedig kizárólag lvivi és zsitomiri harcosokról tud. Aktuálpolitikailag mennyivel jobban hangzik, ha a jelenlegi kijevi hatalmat támogató nyugati megyék lakosaiból kerültek ki a felszabadítók… Mindez azért érdekes, hogy világosan lássuk: a jövő héten Budapestre érkező német kancellár politikájában a cinikus hatékonyság mellett ott van az – alighanem lelkész édesapja által belé nevelt – erős moralitás is. Ennek köszönheti, hogy mind Németország, mind a „negyedik birodalom” által dominált Európai Unió euró tízmilliárdokat veszít napjainkban az ukrán válságon. Ettől függ az is, hogy miképpen mászik ki ebből a helyzetből az unió, azaz véget vet Moszkvával folytatott szankcióháborújának, vagy továbbra is fenntartja azt. S ezeken a tulajdonságokon is múlik, hogy miképpen alakítja Európa viszonyát a tengerentúli nagy szövetségessel. De kezdjük az elején.
Nem kétséges, hogy Merkel nem lelkesedett azért, hogy Viktor Janukovics Ukrajna szekerét Moszkvához, és nem Brüsszelhez csatolta. Az Európai Uniónak, Németországnak kellett a negyvenötmilliós ukrán piac, vámmentesen. Így politikai és erkölcsi szempontból is szimpatikus volt számára a kijevi főtéren megindult, civilnek tűnő tüntetés. Merkel örült volna az ukrán hatalomváltásnak, nyíltan beavatkozni, „színes forradalmat” levezényelni azonban biztosan nem akart – ennél lényegesen fontosabb volt a Moszkvával való jó viszony.
Az amerikaiak azonban léptek, aztán jött a Majdan februári véres éjszakája, s onnantól nem volt visszaút. Morális szempontból nem tehette meg, hogy ne segítse az ukrán „demokratákat”. Racionális politikai és gazdasági okokból pedig nem hagyhatta, hogy az Egyesült Államok kizárólagos ellenőrzése alá vonja Kijevet. Így az Európai Unió is beszállt az ukrajnai buliba. Innentől, tetszik vagy sem, Angela Merkel csak sodródott az eseményekkel. Amerikai nyomásra belement a szankcióháborúba, az európai normákat látványosan sértő kirohanásai ellenére is pénzelte az új kijevi vezetést. Tény persze, hogy Moszkva sem könnyítette meg a dolgát, a Krím „felszabadítása”, a délkelet-ukrajnai „szabadságharc” támogatása egyre szűkebbre szabta mozgásterét.
Az Oroszország elleni szankciók egyetlen lépéssel sem hozták közelebb a békét, miközben tavaly január és november között az unió és Moszkva közötti kereskedelem 7,3 százalékkal esett, ez 27,6 milliárd dollár mínuszt jelent. Ezzel párhuzamosan egyébként 7,5 százalékkal emelkedett az amerikai–orosz kereskedelmi forgalom. A tengerentúli cégek tizenhétmilliárd dollárnyi árut adtak el Oroszországban, persze tudni kell, hogy az ő szankcióik csak a nagy energiacégekre, egyes bankokra és befolyásos üzletemberekre, valamint politikusokra terjedtek ki.
Amikor az ukrán helyzet rendezése kézzelfogható közelségbe került, mindig történt „valami”. Majdan, 2014. február 20. Majd egy éve nem tudni ki lőtt igazából a tüntetőkre. Odessza, 2014. május 2. Bő kilenc hónapja nem tudjuk, kik gyújtották rá a tüntetőkre a szakszervezeti székházat. Donyeck megye, 2014. július 17. Jó hét hónapja nem sikerült kideríteni, ki felelős a maláj utasszállító katasztrófájáért. S végezetül a mostani mariupoli tragédia, amelyért a szeparatistákat teszik felelőssé, azonban a Kijev által bemutatott „bizonyítékon”, a rakétatámadás után szinte percekkel elfogott exrendőrrel készített videofelvételen egy zugügyvéd is hosszan röhögne. Mi a közös ezekben az eseményekben? A Majdan kiváltotta az ukrajnai „demokrata erők” aktív támogatását, Odessza a konfliktus vérességét mutatta be, elkenve a felelősséget, a maláj gép lelövése és Mariupol az orosz beavatkozást.
A történések valahogy mindig arra az időpontra estek, amikor az uniós vezetők éppen tárgyaltak volna a helyzet rendezéséről. Érdekes módon Kijev, Washington és a NATO-főparancsnok is akkor látott, lát orosz csapatokat Ukrajnában, amikor a béke kézzel fogható közelségbe kerül, amikor az unió újratárgyalná a szankciókat.
Merkel a múlt héten Davosban már egyértelműen üzent: az ukrajnai kérdést minél gyorsabban le kell zárni, az unió elemi érdeke a januárban indult Eurázsiai Gazdasági Szövetséggel való együttműködés. A Lisszabontól Vlagyivosztokig terjedő szabadkereskedelmi övezet az Európai Unió országainak és a Moszkva vezette posztszovjet gazdasági közösségnek is érdeke, Amerika hasznát azonban sérti. Nem csak az eleső üzletek
miatt, hanem mert ez esetben unió keményebb pozíciókat tudna elfoglalni a kétoldalú kereskedelmi és beruházási tárgyalásokon.
Tegnap az unió külügyminiszterei kimért határozatot hoztak, a kormányfők február 12-én döntenek a „komoly” szankciókról. Jósolni nehéz, de az egyre jobban látszik, hogy Angela Merkel már politikai és morális okokból sem akarja folytatni az „ukrajnai kalandot”.
BejegyzésMagyar Hírlap által