A szobrászat régimódi foglalkozás

Melocco Miklós: Nincs város szobrok nélkül

Dippold Pál – 2015.01.22. 06:40 –

Pályájára visszanézve Melocco Miklós szobrász, a Nemzet Művésze magától értetődő természetességgel mondja: „a szobrászat azonos volt a megélhetésemmel, de azért én elég szenvedélyesen csináltam. Nem tudok meglenni szobrászat nélkül. Ez a szenvedélyem.” Terveit adósságnak nevezi, mely egyre csak nő, hiszen az idő haladtával többet tud meg a múltból, az értékekről, melyeket szobrokkal is meg kell mutatni. Ilyen Makovecz Imre alakja, akinek emlékművet tervezett.

meloccoFotók: Hegedüs Róbert – Elismert, népszerű, nagy tekintélyű művész. Miért minősíti magát sok interjúban félműveltnek?

– Sokszor elmondtam már magamról ezt. A középiskolás nyolc évemből talán három érvényes, az úgynevezett fordulat évéig, 1948-ig. A 48-49-es tanévben államosítottak minden iskolát, ostobán. Én a budapesti piarista gimnáziumba jártam, abban a tanévben egyáltalán nem volt tanítás, tudniillik alig volt tanár. Az iskolában három volt ott a régiek közül, két civil és egy hittantanár. Különös, hogy éppen a hittantanár maradhatott meg, aki reverendában járt be munkába. A nagy iskolaépületben reggelente nyolckor már ott volt az ezerháromszáz diák, és köztük járkált ez a három tanár, de tanítás nem volt. És az iskolában mégis rend volt, ami szinte hihetetlen. Ez nagyrészt a tornatanár, Szilágyi Géza érdeme. Az ő holléte a zsivajgó tömegben abból volt tudható, hogy hol van csend. Persze Szilágyi Gézának óriási tekintélye volt, többek között azért, mert világhírű tornászként az ő bemutatójával indult az 1936-os berlini olimpia. Ő volt a tornászcsapat untermannja, tehát ő tartotta legalul a többi tíz embert, rendkívül erős volt. Soha nem ütött meg senkit, de tekintélye kétségbevonhatatlan volt. Azóta sem találkoztam ilyen emberrel, elég volt csak megjelennie valahol, és csönd lett. 

– Mégis, mit csináltak a diákok, mit kezdtek magukkal?

– Aztán amikor úgy három osztálynyival távolabbra ért Szilágyi Géza, újra elkezdődött a beszélgetés, szovjet- és kommunistaellenes tréfálkozásokra, csúfolódásokra, pletykákra emlékszem. Ha valaki például rosszul számolt, arra azt mondtuk, hogy a demokratikus egyszeregyet használja. A demokratikus szó egyébként nálunk azt jelentette: tahó. Különös, hogy emlékeim szerint nem hallottam  kommunizmust dicsérő mondatokat gyerekektől. Egyetlen egyet sem. Igaz, hogy az én iskolámba, a pesti piaristákhoz nehéz volt diáknak bekerülni. Apám az Új Ember szerkesztőségében dolgozott, tehát nekem és a bátyámnak volt protekcióm. Kicsit válogatott volt a társaság, az ott tanulók szüleinek köre pesti értelmiségi, rendszerellenes, viszonylag művelt – néha nagyon művelt – szülőkből állt. Az ő műveletlen gyerekeik jártak oda. Lehet, hogy ezért nem volt ott semmiféle kommunistákat pártoló megnyilvánulás. Aztán, ami Magyarországon az igazi tahóság korának kezdetét jelentette, a fordulat évét, a kékcédulás választások utáni korszakot, amikor is, nyilván, sztálini parancsra, a kommunisták választási csalással átvették a hatalmat, és kiépítették a terror államát, akkor már nem lehetett komolyan vett műveltségre szert tenni. Még a piarista gimnáziumban sem. Többek között ezért mondom magam félműveltnek.

– Aztán elvégezte a Képzőművészeti Főiskolát, és sorra-rendre kapta a megrendeléseket köztéri szobrok készítésére, holott sohasem titkolta, nem szereti a szocialista rendszert.

– 1961-ben végeztem a főiskolán, szinte azonnal volt munkám. Mindig volt munkám. Az egyiket befejeztem, megkaptam a másikat. A Képző- és Iparművészeti Lektorátusban úgy működött a rendszer, hogy akinek nincs munkája, annak kapnia kell. A teljes foglalkoztatottság gyakorlata néha egészen különös módon jelentkezett, és az ideológiában is működött. A Képzőművészeti Főiskola 1956-ról kiadott könyvében olvastam, hogy a Melocco-csoportra, annak megfigyelésére, három személyt állítottak. Nem volt ilyen csoport. Másodéves voltam, biztos, hogy az a három, nem rosszul megfizetett ügynök, ellenőr vagy detektív, vagy mit tudom én micsoda, az megkapta a fizetését, sokkal profibbak voltak annál, hogy egy lépést is tettek volna, amit észreveszünk. Rendes, megbízható elvtársak voltak, havi fizetésért, jó pénzért volt, végezték a dolgukat. Hogy jelentettek-e vagy sem, ezt már nem tudom. Azt a könyv sem tudja, ezt valahonnan kibogarászták. Kívülállásom végül is aztán védettséget jelentett, tehát soha nem kérdeztek meg engem hivatalosan, hogy mit gondolok. A Fiatal Művészek Stúdiójában csak képzőművészetről beszéltünk, de ideológiáról, világnézetről, hogy járok-e templomba, nem volt szó.

A Nemzet Művésze díj

Az Országgyűlés a magyar művészeti élet kimagasló teljesítményt nyújtó, leginkább elismert – megelőzőleg Kossuth-díjban részesített és 65. életévét, táncművész, valamint cirkuszművész esetében 50. életévét betöltött – képviselőinek személyes megbecsülése, méltó életkörülményeinek biztosítása céljából alapította a Nemzet Művésze díjat 2013-ban. A díjazott az adományozásról okiratot kap, jogosult a Nemzet Művésze cím viselésére, és az adományozást követő hónap első napjától élete végéig havi életjáradékban részesül. Az életjáradék havi összege az öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb összegének a huszonháromszorosa, 2014-ben tehát – a 2013-as minimálnyugdíj összegének (28.500 Ft) megfelelően – 655.500 Ft.

– Valami oka azért mégiscsak lehetett az egyre nagyobb sikereinek?

– A rendszernek kellett egy úri gyerek. Erre használtak. Engem a kommunizmus idején, egészen 1990-ig, a rendszerváltozásig sem bántott soha senki.  Nem utáltak. Mégpedig azért nem, mert szükségük volt egy-egy úri gyerekre. Különféle korosztályokhoz tartozókra. Így például a nálam tizenkét évvel idősebb Varga Imrére. Nekik kellett egy régimódi magyar úr. Aczél György, aki félt mindentől és mindenkitől, nem mert bárkit ajánlani Lenin-szobor készítésre, csak olyat, akire még a szovjetek is azt mondják, igen, a legjobbat tetszett választani. Varga Imre az volt. Neki mint szobrásznak, már a főiskolán nagy tekintélye volt. Ő tudniillik vadászpilóta volt Horthy Miklós hadseregében, tehát nagyon rossz káder lett volna, mérnökként is végzett, ezért tudta szerelni a repülőgépeit. Nagyon okosan, a fordulat évében villámgyorsan elment fémmunkásnak. Így a másik passzív ellenálló szobrász, Pátzay Pál munkáskáderként felvette a főiskolára, amit aztán egy év alatt el is végzett, mert természetesen mindent tudott a szakmából. Varga Imre minden porcikájában úriember volt, és a rendszernek szüksége volt rá. Azért csinált annyi Lenin-szobrot, mert Aczél nem mert mást megbízni.

melocco

– Ez a módszer nyilván nem csak a képzőművészetben működött. 

– Természetesen nem csak ott. Ezzel párhuzamos történet, amit Illyés Gyulától tudunk. Telefonált neki Rákosi Mátyás, hogy írjon egy új Himnuszt, a zeneszerző majd Kodály Zoltán lesz. Becsületesen mondta Illyés, hogy félelemmel telt el a lelke. Fölhívta Kodályt, hogy mit lehet itt csinálni. Majd én elintézem, Gyuszika - mondta Kodály. Fölhívta Rákosit, hogy nem lesz új Himnusz. Rákosi, aki nem szokott hozzá ehhez, megkérdezte, hogy miért nem. Mert jó a régi – mondta neki Kodály. Kodályt, a világhírű embert, akit örököltek a múlt rendszerből, nem merték bántani, mert akkor világbotrány lett volna. Kodály okos ember volt. Például megkérdezték tőle, hogy mi az a szocialista realizmus, mire azt válaszolta: Az, amit én csinálok. Nem mondta, hogy milyen - az, amit én csinálok. Mondjuk, az én egykori iskolámba járó gyerekek azért tudták, hogy ez ugyan jól hangzik, ám nem igaz, tudniillik a magyar népdal csak nem lehet szocialista realista. 

– Hogy működött a kommunista kultúrpolitika?

– Jórészt óvatos sznobizmus vezette. Varga Imre tekintélyes, felnőtt szobrász volt, nálam tizenkét évvel idősebb. Nem a múltból, azt túlélte, hanem a jelenből az általa képviselt minőséget használta a rendszer. Volt ugyanez lejjebb is. Például az én személyemben. Karikatúra, amit mondok, hogy úri gyerek, ehhez tartozhat, nem magyar a nevem. Tehát elegánsabb, mintha Kovács lennék. Kodálynak is szerencséje volt az elipszilonnal. Helyesírási hiba lett volna pontos jével. 

Lehet nézni a kormányt, a politikát, mindenfélét, úgy is, hogy emberek műve. Ebből következően hibákból is áll. A sokat szidott Aczél György például rájött arra, tudomásul vette, hogy van a világon sznobizmus is. Engedte a sznobizmust. Soha annyi absztrakt szobrász és festő nem működött Magyarországon hivatalosan, tűrve, sőt támogatva, mint az ő idejében. Nagyon sok absztraktot művelő művész belépett az MSZMP-be, nem mondok neveket, hátha még élnek, ettől aztán pláne lehetett absztrakt. Aczél kulturált ember volt, megengedte a sznobizmust, mert tudta, hogy mi az. Ugyanakkor ezt annak tudatában tette, hogy teret engedett a szentimentalizmusnak, a nemzetinek, ha ugyanis nem így tesz, könnyen kiderülhet, hogy rossz az egész kommunista kultúrpolitikai szerkezet. Aczél idején is írtak hazafias verseket, megjelenhettek. Őt igazán csak a közepes írók tartották rossznak.

– A nyolcvanas évek végén enyhült a kultúrpolitika szigora, sok mindent megengedtek, ami addig tilos volt.

– Igen, és ezzel kapcsolatban a mányi turulszobor története rendkívül karakteres. 1987-ben beállított hozzám egy tagbaszakadt ember, mondta, hogy ő Szabó Zoltán mányi kőműves. Ismeri a munkáimat, tisztel engem, tiszteli a politikai tartásomat, arra kért, hogy a hatvanas években traktorral letépett turulszobor helyére mintáznék meg egy újat. Bronzból szeretnék, de csak a bronzöntést tudják fizetni, két misén gyűjtötték az erre szánt pénzt, többet nem tudnak adni. Ha nem vállalja el, továbbra is tisztelni és becsülni fogom a művész urat - mondta -, nagyon megértem, de elmegyek, és keresek egy rendesebb embert. Az anyád mindenit, gondoltam, mintha Szókratésszel beszélgettem volna. Persze, hogy megcsináltam a turult. Szabó Zoltán Berecz Jánosnak, az MSZMP egyik fő emberének írt levelet, hogy engedélyezzék a szobor felállítását, erre azért volt szükség, mert a helyszín köztér. Egyébként meg ez a kis mányi terecske néhány fával mégsem Champs-Élysées vagy a Rákóczi út. Természetesen Berecz a füle botját sem mozdította. Jött Szabó Zoltán, hogy mi legyen, az emlékmű felállítása dátumhoz kötött, mert Mányon 1945-ben volt egy nagy csata, ott halt meg a legtöbb német, orosz és magyar katona a Budapest környéki harcokban. 

– Mit lehetett ilyen esetben csinálni?

– Mit? Hát azt mondtam, megpróbálom felhívni Aczélt. Úgy kellett őt felhívni, hogy a telefonkönyv szerint a parlamentbe telefonáltam, bemutatkoztam, és a központos kisasszonytól Aczél elvtársat kértem. Azért így mondtam, mert neki mindig rengeteg titulusa volt, de mindegyik végén ott volt, hogy helyettes. Így négy-öt-hat szóval nem lehet megszólítani egy embert. Neki a titulusa Aczél elvtárs volt. Kapcsolták: Tessék, hallgatom. Miután neki is bemutatkoztam, nem kellett volna – mindenkiről mindent tudott –, mondtam neki, hogy miről van szó. Azt válaszolta, hogy Mány, Fejér megye, a szobor Mrávik elvtárs dolga, szólok neki. Gondoltam, így ráz le. Két nap múlva a feleségem lakásán csörgött a telefon – még nem voltam bejelentve oda –, engem kértek, felvettem, adom Aczél elvtársat, mondta a női hang. Halló – itt Aczél György. Mehet a turul, azzal letette a kagylót. Így lett az első olyan második világháborús emlékmű 1988-ban felállítva Mányon, tábláin német, orosz és magyar nevekkel, amilyen addig nem volt.

– Elfogadták, tetszett?

– Gondolom, mert azóta is áll. Nyilván szeretik az emberek. 

– Igen, ez fontos mérce, de milyenek a művészeti díjak?

– Engem megleptek, de mindenképpen biztatást jelentettek számomra. 1988-ban kaptam meg a Kossuth-díjat. Zavarba jöttem tőle, nagyobb díj Magyarországon nincs – akkor szó sem volt Corvin-láncról vagy ilyesmiről –, s most is a legtekintélyesebb. Előtte Aczél György felhívott, mondta, hogy figyeli a munkásságomat. Ha én akkor tudtam volna ezen a virágnyelven, alighanem gyanakszom, hogy ebből valami díj lesz. Bizonyos értelemben azt is jelentette, hogy elvesztettem a szüzességemet. 

– Az abdai Radnóti–szobor nemrégiben újra a figyelem középpontjába került.

– Igen, de ennek vannak érdekesnek mondható előzményei. Megkérdezték tőlem, hogy Radnótit csinálnék-e vagy Dózsa Györgyöt, de hát ez csak érdeklődés volt. Mondtam, Radnótit. Akkor azt firtatták a lektorátusban, miért inkább őt, válaszoltam, tudom, hogy néz ki, ismerem a szavait, tudom a történetét. Az nincs bebizonyítva még, hogy Dózsa elmondta a ceglédi beszédet, és egy szót sem tudok abból. Mit kezdjek ezzel az absztrakcióval? Különben is kommunista divat Petőfi mellett Dózsa György. Adynak is Dózsa György tetszett, egyszer volt itt forradalom. Ezeket elmondtam, és elkészítettem a Radnóti-szobrot. Mi van vele? Teljesen rendben van, ott áll, ahol régen állt, a jegenyesort is helyreállították. Az újságok is megírták 2014-ben. Nézzük: „Felavatták a tavaly november közepén egy eltévedt autós által ledöntött abdai Radnóti Miklós-szobor részletekig hű mását.

Melocco Miklós, a szobor Kossuth-díjas alkotója az ünnepségen elmondta, hogy a szobor eredetijét 1980-ban állították fel; az alkotásban - az özvegy hozzájárulásával - a fiatal költőt örökítette meg.” Na, az átvétel november 7-én volt, mert november 9. Győrben Radnóti-nap. A polgármester, Borkay Zsolt mondta, hogy ez Győr dolga, senki ne adjon össze itt pénzt, aki már gyűjtött, az adja oda az elhagyott gyerekeknek vagy mit tudom én kinek, ez az önkormányzat ügye. Technikai érdekesség, hogy egy lézeres szerkezet másolta át ugyanolyan rodéziai gránitba, mint amilyenből annak idején kifaragtam a szobrot. A lézerműszer sokkal érzékenyebb, mint az ember szeme, azért használják az operálásnál is, tehát lényegében hiába mentem Győrbe most, hogy átveszem, az új szobor ugyanolyan volt, mint a régi. A szerkezet tízezerszer finomabban másolt, mintha én csináltam volna.

– Honnan volt a rodéziai gránit?

– Na, ez érdekes. Rodéziával, a mai Zimbabwe elődjével ellenséges viszonyban voltunk, ezért, bár rodéziai gránitot vett a kivitelező vállalat, de nem írhattuk oda, hogy Rodézia, ezért az lett a hivatalos neve, hogy impala. Holott az impala az antilop. Még ha legalább orrszarvúról keresztelték volna el. De azt képzelte ez a kommunista fickó, hogy Afrikából jött a kő, egy afrikai szó kell. Impala gránit.

– Ma is vannak ilyen eufemisztikus trükkök.

– Hogyne, úgy látszik, az ilyesmi örök. Volt idő, amikor a rádiót hallgatván összegyűjtöttem az efféle ostobaságokat.

– Hivatalosan?

– Hogy érti ezt?

– Úgy, mint a Magyar Művészeti Akadémia tagja?

– Még csak az hiányozna, elég nekem a magam baja. Még a végén cenzort csinál itt belőlem. És egyáltalán, mi köze ennek az akadémiához?

– Talán csak annyi, hogy egy másik akadémiaalapító, Gyurkovics Tibor lapjában, a Lyukasórában jelentek meg háborgásai. Egyébként hogyan lett az akadémia tagja.

– 1992-ben Makovecz Imre felhívott, hogy mit csinálsz holnap délután? Ha ráérsz, gyere be ötre a Kecske utcába – ott volt a MAKONA építésziroda. Mondom, bemegyek. Be voltunk hívva vagy tizenöten. Azt mondta  Makovecz, hogy a Tudományos Akadémiának egyik szekciója sem foglalkozik művészettel. Azt képzeli, hogy legyen egy Művészeti Akadémia, ezt a hiányt mégiscsak rendbe kell hozni, pótolni. Így alakult meg. Köztestület akart lenni. Kötelező legyen kikérni a minisztériumoknak a Művészeti Akadémia véleményét. Nem lett így. Nem tudom, miért. Amíg Makovecz élt, nem lett köztestület belőle. 

– Mi lehetett ennek az oka?

– Van egy magyarázatom. Úgy mondom, mintha egyvalakiről beszélnék, Makovecz Imréről, csak a másik fele a magyar állam. Amikor mindenféle komoly dolog mögé odarakok egy istent, és azzal magyarázom, hogy az jókedvű mindig. Valahogy így fogom fel a magyar államot, hogy Makovecz, ha köztestület élén áll, akkor annak nagyobb tekintélye lesz, mint az Akadémiának, akinek nem tudom, ki az elnöke éppen. De, ha a Makovecz-féle akadémia köztestület lesz, amire azt mondták, hogy Makovecz-akadémia, mint ahogy tudjuk, hogy a Lánchíd Széchenyi Lánchíd, igen, van ilyen. Nyilván nem véletlen volt ez, képzelem én, mert alig, hogy meghalt Makovecz Imre, ami nagy veszteség, pillanatokon belül köztestület lett. Most már mindössze Magyar Művészeti Akadémia, nem lehet azt  mondani, hogy Makovecz-akadémia. Így nem lesz nagyobb soha, mint a Tudományos Akadémia. A mostani vezetőség pedig rendesen vezeti, egy kicsit bürokratikus mint köztestület, lett ügyvédje, meg minden, Makovecznek ezek nem kellettek. Nem tudom, azt hiszem, hogy ezért nem lett köztestület, holott Orbán-kormány volt 2000 és 2002 között is. Ez az én magyarázatom, nem kell elfogadni. Kováts Flórián, a titkár intézett mindent, reggeltől estig ezt csinálta. Amikor a Gyurcsányék leszavaztatták a kettős állampolgárságot 2004-ben, Makovecz azt akarta, hogy az összes határon túl élő tisztességes magyar művészembert vegyünk fel az akadémiára. Így lett Kányádi Sándor is tag. 

– Makovecz Imre sok mindenben kérlelhetetlenül elszánt volt.

– Igen. Francba a Gyurcsány-kormánnyal. Ez volt a fő irány. Akkor a Művészeti Akadémiának évi tízmillió forint járt volna az államtól. Makovecz egyszer meghívott embereket egy vacsorára, akikről tudta, hogy jobb módúak, hogy adják össze a tízmilliót. Aznap este megvolt a pénz. Kováts Flóri, a racionális titkár is többször mondta, hogy Imre, csak be kell adni a papírt, akkor jár a tízmillió. Olyan papírt, ami Gyurcsány kezébe kerül, nem írok alá, mondta Makovecz. Nem állok vele szóba, értsd már meg! Ha ide jön, nem engedem be. 

– A Művészeti Akadémia azután úgy működött, hogy gazdag pártolók adták össze a pénzt?

– Igen. Makovecz tekintélye akkora volt, hogy testületként kezelték, hiába nem volt az akadémiája hivatalosan elismert. Hiába nem kérdezték meg. Makovecz ki is jelölte, hogy lehet beszélni köztérről, ez szobortól házig van, lehet beszélni zenéről, festészetről, irodalomról. Ebben kell kikérni a véleményünket, ebben nem véleményünk van, hanem a véleményünk szerint kell megcsinálni. Nem máriás huncutokat hívtam én össze, több komoly ember az országban nincs, az összes komoly ember itt ül most a szobában - mondta. Teher ez, dicsekvésnek tűnik, de én mondom rátok. Ne húzd ki magad a munkából, hogy nem akarsz komoly lenni. Makovecz Imrével ilyen ügyekben nem lehetett viccelni.

– Van-e valami megfejtése Makovecz varázslatos személyiségének?

– Makovecz Imrével Lakner László festő barátomnál ismerkedtem meg, ő volt A Festő a Kádár-kor elején. Nagyszerű festő. Egy iskolába jártak Makoveczcel.  Vendégségben voltunk Laknernél, elromlott a kávéfőző, teát ittunk, ott volt Makovecz is. Fél óra múlva el kellett mennie, elköszöntünk, Lakner ránk nézett: irigylitek, mi? Mármint a Makovecz-féle erőt, kisugárzást, meg azt is, hogy ilyen remek barátja van neki. Az is nagyon illik hozzá, amit később mondott, hogy a Műegyetemen jó volna a tanítás, ha a hallgatókat megtanítanák rajzolni és köszönni. 

melocco3

– Később igen közel kerültek egymáshoz.

– Rómából jöttünk haza, amikor a feleségem egyik barátja felhívott bennünket, mondta, hogy meghalt Makovecz. Jóval később, öt kilométerrel később kérdeztem a feleségemtől: -  most egyedül maradtam? Mert formailag is igaz, amit kérdeztem. Mi valahogy egymáshoz tartoztunk. Egyszer a televízióban faggattak engem építészetről, mondtam, amit az első világháború után építettek, mind rossz, az utolsó stílus a szecesszió, az utána következőket le kéne bontani. Hogy az a fekély, itt marad és kiirthatatlan. Ebből kisebb botrány lett, ezért Osskó Judit, a szerkesztő behívta Makoveczet a tévébe két héttel később, hogy mit szól ehhez. A Bauhausról is volt szó. Makovecz a pártomra állt, és azt mondta, a Bauhaus és a minden követője hazudik. Makovecz határozott volt, mint mindig: amit mondanak, az nem igaz, amit csinálnak az meg rossz. Nem puritán, szegényes és rossz. Ráadásul, azt mondták, hogy praktikus, nem az, beázik. Miért lapos a tető a mérsékelt égövön, havas, esős vidéken? Makovecz eldöntötte a vitát, egy személyben védő, bíró, utókor, minden, elhangzott, hogy igazam van, aki meg nem adott igazat nekem, az hazudik. 

– Makovecz nélkül más a világ?

– Föltétlenül.

– És ebben a megváltozott világban mit csinál most Melocco Miklós?

– Mindenfélét. Rajzolok, mintázom. Nem a kisplasztikák az én vágyaim netovábbjai, az jó, nehéz játék, nehéz jót csinálni, nehéz jót kigondolni. Ez a foglalkozás, amit űzök, régimódi. Michelangelo és később Rodin óta a világon semmit nem fejlődött, sem gondolkodásában, sem technikájában. Viszont egy csomó helyen szükség van rá. Magyarország különösen foghíjas. A török hódoltság százötven éve alatt az úgynevezett európai képzőművészet itt nem működött. Szobrok és tornyok nélkül nagyon város sincs. Az igaz, hogy a szobrot nem úgy kell elképzelni –mondom én – hogy bronzból egy posztamensre egy közlekedési rendőrt állítok. Hanem építészeti beágyazottsággal szebbé tenni egy utcát, egy sarkot, egy teret. Ez volna a szobrászok feladata. Rengeteg foghíj van Magyarországon, mert vagy nem készült el, vagy a háború alatt elpusztult, vagy lebontották, mert valami miatt nem kell. Lásd Dunaújváros vagy az új Berlin. Olyan az új Berlin, mint Dunaújváros, csak ötvenszer akkora. Éjjel jó volt ott sétálni, eligazodtam, mert a nyomvonalakat és a házmagasságokat megtartották. Az esti megvilágítás fölépíti, éjszaka jobban hasonlított a régi Berlinre, amiből tulajdonképpen semmi sem maradt, a Brandenburgi kapu, de a házak elpusztultak, minden hetedik, nyolcadik van meg. Ezek a múltból örökölt, bántó hiányok olyanok, amelyeknek a kijavításához szobrász kell, aki az építésszel együttműködik. Én a főiskola után be akartam iratkozni a Műegyetemre, hogy legyen jogom építészetet tervezni, mert különben jogilag kontár vagyok. Most is. Amit építészetileg tervezek, ahhoz szerzek egy aláírást, hogy ne mondják: jogilag kontár. 

– Sokszor emlegetik a Nemzeti Színház kapuját efféle összefüggésben is.

– Amikor az új Nemzeti Színház épült, Schwajda György hívott, engem is, akkor már volt nevem, ezért, mert ha nincs neved Magyarországon, akkor felelőtlen hitelkiajánlás lesz, ha megbíznak. Ezért van az, hogy Magyarországon Rómeó és Juliska helyett Júliát mondanak, és negyven év alatt nem lehet senki sem Juliska, érett színésznőnek kell lennie. Schwajda tehát mutatja a rajzokat, alaprajzot, mindent. Kérdezem, hogy a Török Péter tervezte parknak van-e kapuja. Nincs. Csinálhatok? Igen – mondta ő. Így gondolom azt, hogy itt nem kellett ehhez építész, szétnyíló függöny, Tolnay Klári és Latinovits a két oldalán, ennyi a szobrászat, a többi építészet. Na jó, talán a függöny is szobrászat. Így képzelem el a csomó foghíjat megoldani. 

– Lehet a Nemzet Művészének az adósságairól, mármint a szobrászi adósságairól beszélni?

– Hogyne. Sokféle ilyen van. Meg még van olyan adósság is, készülök kiegyenlíteni, tessék, van sok rajzom, amikor neveknek tartozunk. Mansfeld Péter is adósság volt. A szobrához én kunyeráltam össze a pénzt. Ez az adósság nő. Muszáj sokáig élnem, mert különben maradnak ezek a kifizetetlen adósságok. Például Szabó bácsiról egy szobor, és a Széna téren volna is hely neki. Az adósság nem csak azért nő, mert egyre többet tudok meg a múltból, hanem az adósság úgy is nő, hogy meghal Makovecz Imre. Neki is kell emlékmű. Megterveztem, felállításáról már több politikussal egyeztettem. Ha Kossuthnak járt a mauzóleum, Deáknak nagy emlékmű, Makovecz kortársunk ugyan, de volt akkora, mint ők, nem kaphat inci-finci emlékművet. 

– Hová tervezte az emlékművet?

– A Makovecz-emlékművet odaképzelem a Budavári Sikló alá, a füves részre.  Borsos Miklós nulla kilométerkövét meg tegyék vissza az eredeti helyére, a mostani körforgalom közepi virágágyásba. Ráadásul kaptam én ezt a Nemzet Művésze címet - jó nyugdíjat –, amit mondhatok tartósnak, nem a saját megélhetésem miatt kérem tehát, hogy ez legyen, hanem Makovecz miatt, mert hiszen nem az éhenkórász ment be, önző ötlettel. Illusztrálva Makoveczcel. A Nemzet Művésze cím felszabadít engem az alól, hogy pénzért csinálok művészetet, mert a közértben valamivel fizetni kell. Ez a cím némi nyugalmat jelent, az úgynevezett alkotói szabadságnak is segít. Nagy segítség. 

– Mi lett volna, ha ezt ötven évvel ezelőtt kapja meg? 

– Nem tudom. Rilke azt mondta egy ifjú költőnek, ha ön meg tud költészet nélkül élni, tilos verset írnia. Ha pénzem van, vagy öröklök, és meg tudtam volna lenni szobrászat nélkül, érvényes, amit Rilke mond, tilos szobrot csinálni. Akit el lehet tanácsolni egy szenvedélyes hivatástól, azt jobb, ha eltanácsolják. Azt képzelem, hogy nem züllök el, ha lett is volna sok pénzem, akkor is csinálom a szobrokat. Hátrafele jóslás nincs, a szobrászat természetesen azonos volt a megélhetésemmel, de azért én elég szenvedélyesen csináltam. Nem tudok meglenni szobrászat nélkül. Ez a szenvedélyem. A hivatásom. Az életem.

Melocco Miklós polgári családban, Rómában, 1935-ben született. Kisgyerekként családjával egy ideig Berlinben élt, majd hazatértek Magyarországra. A második világháború alatt és utána pár évig  Iváncsán laktak. Budapesten Melocco Miklós egyházi iskolába járt. Apját, Melocco Jánost, aki  újságíró, 1947-től 1950-ig a katolikus Új Ember folyóirat segédszerkesztője volt, egy 1950-ben tartott koncepciós per után 1951-ben kivégezték. Melocco Miklós gimnáziumi tanulmányai mellett dolgozott, volt hómunkás, sírásó, segédmunkás. Háromszor jelentkezett a Képzőművészeti Főiskolára, az első két alkalommal polgári származása miatt elutasították. Végül 1955-ben vették fel, 1961-ben Kmetty János és Pátzay Pál mestereknél végzett.
1981 óta Zsámbékon él. 1962-től rendszeresen kiállító művész. A hazai figurális szobrászat egyik legfontosabb képviselője. Munkáinak jellemző anyaga a gipsz, gyakran használja direkt öntvényként is. Számos köztéri szobor alkotója. Híres költők, ismert történelmi személyek megjelenítésénél a szokásos ábrázolási konvenciókat elhagyja. Az 1992-ben életre hívott Magyar Művészeti Akadémia alapító tagja
Díjai: Munkácsy Mihály-díj (1973), Érdemes Művész (1982), Kossuth-díj (1988), Podmaniczky-díj (1988), Magyar Művészetért-díj (1993), Magyar Örökség díj (1998), Prima Primissima (2004), Szent Márton-díj (2008), Nemzet Művésze (2014)
Köztéri művei közül néhány:
Fürdőző elefánt (mészkő, 1962, Ózd-Bolyok, bölcsőde), Thury György (1967, Tata), Bartók Béla (mészkő portré, 1969, Győr, Bartók Béla út), Mátyás király (mészkő dombormű, 1970, Budapest, I. ker., Tárnok utcai Általános Iskola), Páva (kő, bronz, 1971, Budapest, IX. ker., József Attila lakótelep), Dr. Tangl Harald (gipsz portré, 1972, Herceghalom, Állattenyésztési Kutató Intézet), Papírrepülő (mészkő, 1973, Budapest, XII. ker., Zugligeti út, Libegő), Ady: A halottak élén (mészkő, vas, 1976, Tatabánya, Népház-park, rekonstruálva 1997, Tatabánya, Üzleti Tudományok Főiskola), Országház utca (Falon átrepülő apáca) (festett mészkő, 1976, Budapest, I. ker., Országház u.), Ady-oltár (gipsz, 1977, Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum), Ülő nő (mészkő, 1977, Pásztó, Strand), Radnóti (gránit, 1980, Győr-Abda [Kerényi Józseffel]), József Attila-oltár (festett gipsz, 1982, Komló, Színház), Szent Sír (gipsz, 1984, Győr, Székesegyház), Szabadságoszlop (mészkő, 1985, Zsámbék), Gerelyes Endre (terrakotta portré, 1986, Salgótarján, Ifjúsági Művelődési Ház), Földműves emlékmű (mészkő, 1986, Ópusztaszer, Nemzeti Emlékpark), Molnár Csilla-síremlék (1986, Kaposvár), Kilus kút (mészkő, 1986, Budapest, I. ker., Mészáros u.), Szokratész (homokkő, 1987, Zsámbék, TF), Amerigo Tot-síremlék (mészkő, 1989, Farkasréti temető), Tavaszünnep, Vénusz diadalmenete (kő dombormű-rekonstrukció, 1989, Budapest, I. ker., Sándor-palota), Derkovits Gyula (bronz, 1989, Kazincbarcika), Rózsa (bronz, 1990, Budapest, XXII. ker., Rózsakert u. [Lakner Lászlóval]), Mátyás-emlékmű (mészkő, bronz, 1990, Székesfehérvár, Fő u.), Szokratész (mészkő, 1991, Canberra [AUS], Magyar Nagykövetség), Latinovits Zoltán (bronz, 1991, Balatonszemes, Rózsakert), II. világháborús emlékmű (süttői mészkő, 1991, Gárdony), Gróf Széchenyi István (bolgár mészkő, 1994, Miskolc), A II. világháború áldozatainak emlékműve (bronz, 1997, Vác, Postapark), '56-os emlékmű (mészkő, 1997, Szeged, Rerrich Béla tér), Antall József-síremlék (kő, 1999, Kerepesi úti temető), István megkoronázása (Esztergom, 2001), Mansfeld Péter (Hullócsillag) (mészkő, 2007, Budapest).