Hogyan kezdődött a „nagy háború”?

Gróf Tisza István magyar miniszterelnök a monarchia egész vezetésével szemben állva egyedül próbálta feltartóztatni a végzetet

Faggyas Sándor – 2014.07.25. 02:17 –

A szimbólumok és égi jelek iránt fogékony elmék aligha tartják véletlennek, hogy száz évvel ezelőtt, 1914. július 23-án délután, éppen amikor az Osztrák–Magyar Monarchia szerbiai követe, báró Giesl Belgrádban átadta országa ultimátumát a szerb kormány képviselőjének, hatalmas vihar csapott le Budapestre, s az égiháború tucatjával döntötte össze a házakat, felszaggatta a Szent István-bazilika tetejét, súlyos károkat okozott a Mátyás-templomban, elzárta a Lánchidat, számos sebesültet és több halottat hagyva maga után. A magyar fővárosban tomboló ítéletidő mintha előszele lett volna a „nagy viharnak”, amely néhány nap múlva szinte egész Európán végigszáguldott.

TiszaTisza István magyar miniszterelnök és Franz Conrad von Hötzendorf k. u. k. vezérkari főnök (Forrás: Rubicon)
A Ferenc Ferdinánd trónörökös életét 1914. június 28-án kioltó szarajevói merénylet után 25 nappal Belgrádban átadott osztrák–magyar jegyzék azt követelte, hogy a szerb királyi kormány szüntessen meg a Monarchia területi épsége ellen irányuló minden propagandát, oszlassa fel a Narodna Obrana nevű szélsőséges szervezetet, távolítsa el a hadseregből és az állami hivatalokból a Monarchia elleni felforgató propagandában vétkeseket, fogadja el a Monarchia szerveinek Szerbiában való közreműködését a Monarchia területi épsége ellen irányuló felforgató mozgalmak leküzdése tárgyában, és fogadja el, hogy a június 28-i összeesküvésnek szer­biai területen levő résztvevői ellen folyó „nyomozásban a császári és királyi kormánytól kiküldött hatósági szervek is részt vesznek”.

Mi az oka, hogy csak majdnem egy hónappal a szarajevói merénylet után intézett ultimátumot a Monarchia Szerbiának? Az, hogy Tisza István gróf, magyar miniszterelnök megakadályozta a Szerbia elleni megtorló katonai akció tervét, amit főként Leopold von Berchtold gróf közös külügyminiszter és Franz Conrad von Hötzendorf tábornagy, a k. u. k. haderő vezérkari főnöke már a merénylet másnapján szorgalmazott, és a legfőbb hadúr, Ferenc József császár-király rövid habozás után, német támogatásra, sőt sürgetésre már július elején elszánta magát a Szerbia elleni preventív háborúra. Tisza kezdettől arra az álláspontra helyezkedett, hogy az adott nemzetközi helyzetben nem szabad háborút indítani, mert bár természetesen ő is jól tudta, hogy az orosz és a (nagy)szerb törekvések a Monarchia, ezen belül Magyarország területi integritását veszélyeztetik, de a térségbeli erőviszonyok a két Balkán-háború (1912–13) következtében a Monarchia szempontjából nagyon kedvezőtlenül változtak meg. Ezért Ferenc Józsefhez intézett július 1-jei és 8-i memorandumában is amellett érvelt, hogy végzetes hiba lenne most Szerbia elleni háborút indítani, mert az valószínűleg kiprovokálná az amúgy is harcra kész Oroszország katonai beavatkozását, továbbá a Monarchiával formailag szövetséges, de az oroszokkal barátkozó Románia ellenünk fordulását és Erdély megtámadását (ami két évvel később tényleg be is következett!). Tisza megpróbálta mérsékletre inteni Berchtoldot, aki Ferenc Józseffel levelet íratott a fő szövetséges Vilmos német császárhoz, amelyben meg akarta szerezni támogatását Szerbia megbüntetéséhez, megcsonkításához és „mint balkáni politikai tényező kiiktatásához”, de a magyar miniszterelnök mérséklő módosító javaslatát sem a közös külügyminiszter, sem az uralkodó nem vette figyelembe. Ezután következett a történelmi fontosságú július 7-i közös minisztertanácsi ülés Bécsben, ahol négy osztrák s két szláv politikai és katonai vezetővel szemben egyedül Tisza gróf érvelt a Szerbiának küldendő ultimátum, illetve a preventív háború ellen. Két nappal később a magyar kormány hivatalosan és alkotmányosan is állást foglalt a háború ellen.

A sorsdöntő negyvennyolc óra

Az idős uralkodó – egyben a legfőbb hadúr – a dualista Monarchia osztrák és szláv vezetőinek támogatásával, II. Vilmos császár és a német hadvezetés sürgetésére már július első napjaiban eldöntötte, hogy olyan ultimátumot intéz Szerbiához, aminek nem teljesítése azonnali háborúhoz vezet. Mivel a háborúellenes magyar miniszterelnök egyedül maradt, óriási nyomás nehezedett rá mind Bécsből, mind Berlinből. Végül július 14-én Tisza feladta elutasító álláspontját, hozzájárult a szerb ultimátum átadásához, de három feltétellel: egyrészt hogy a Monarchia háború esetén kisebb határkiigazításoktól eltekintve nem törekszik szerb terület meghódítására, másrészt a németek garantálják, hogy a várható orosz támadást elhárítják, továbbá a románokat semlegesítik. A július 19-i közös minisztertanácson Tisza kívánságának megfelelő módon fogadták el az osztrák–magyar jegyzék szövegét. Mivel azonban a francia köztársasági elnök és a miniszterelnök július 16-án hivatalos látogatásra a szövetséges Oroszországba hajózott, és csak július 23-án este indultak haza Szentpétervárról hadihajójukon, Bécsben megvárták a két szövetséges hatalom vezetőinek búcsúját, s az osztrák–magyar jegyzéket csak július 23-án késő délután adta át a Monarchia belgrádi követe.

A cs. kir. kormány 48 órát adott a szerb kormánynak követelései teljesítésére. Sorsdöntő két nap következett, ugyanis volt rá reális lehetőség, hogy a szerb kormány teljesíti a kemény, de nem elfogadhatatlan követeléseket, miután kiderült, hogy a szarajevói merénylet szálai Belgrádba vezetnek (A végzetes pisztolylövés, Magyar Hírlap, 2014. június 27.) Az ultimátum átadása utáni napon ült össze a szerb kormány, s a miniszterek hajlottak az ultimátum elfogadása felé. Ugyanazon a napon az orosz, a német és a brit kormány is megkapta saját példányát a szövegből, ahogyan a francia is, bár akkor a köztársasági elnök és a kormányfő éppen a Balti-tengeren hajóztak hazafelé. A nap folyamán a belgrádi vezetés Londonból és Párizsból is olyan „tanácsot” kapott, hogy amennyit csak lehetséges, fogadjon el az osztrák jegyzékből. Ugyanaznap az orosz minisztertanács elrendelte négy katonai körzet, valamit a két flotta mozgósítását, ami nyilvános bátorítás volt a szerb kormányhoz az ultimátum elutasítására.

Másnap, 25-én reggel a belgrádi brit és francia követség is azt jelentette haza, hogy a szerb kormány bele fog egyezni a Monarchia követelései­be, kivéve a cs. kir. hatósági szervek bebocsátását szerb felségterületre. Habár ez sem lett volna precedens nélküli, hiszen korábban Magyarország hasonló esetben megengedte a szerb hatóságoknak, hogy Magyarország területén vizsgálatot folytassanak. Ez még 1868-ban történt, amikor Obrenovics Mihály fejedelem merénylet áldozatául esett, egy magyar területen szőtt összeesküvés következményeként, s a szerb kormány kérésére a magyar kormány megengedte, hogy a szerb közegek magyar területre lépjenek, s részt vegyenek a gyanúsítottak ellen folyó vizsgálatban. A szerb régenstanács akkor manifesztumban fejezte ki köszönetét a magyar kormánynak, amiért a bűnösök (Karagyorgyevics herceg és társai) kézre kerítésében segítséget nyújtott a szerb kormánynak. 1914 júliusában tehát a szerb kormányon volt a sor, hogy viszonozza a magyar fél korábbi gesztusát.
Július 25-én, szombaton délelőtt még a szerb kormány úgy határozott, hogy elfogadja a Monarchia jegyzékében foglalt összes követelést. Déltájban, néhány órával a határidő lejárta előtt azonban 180 fokos fordulat történt. Ekkor a szentpétervári szerb követtől olyan táviratot kaptak, hogy a cári udvarban szenvedélyes szerbbarát hangulat uralkodik, és a cár várhatóan rövidesen kihirdeti a mozgósítást. Ezen értesülés hatására a szerb kormány délután úgy döntött, mégsem fogadja el feltételek nélkül az osztrák–magyar követeléseket, és nem kívánja megengedni a cs. kir. kormány szerveinek közreműködését a merénylet ügyében szerb területen folytatandó vizsgálatban. A kapkodva többször átdolgozott, tintával átjavított, borítékba tett és lepecsételt hivatalos iratot maga a miniszterelnök, Nikola Pasic vitte el a cs. kir. nagykövetnek. A jegyzék délután 6 órai átvétele után egy órával a Monarchia – miután nem tartotta kielégítőnek a szerb választ – megszakította a diplomáciai kapcsolatot Szerbiával, és a követség teljes személyzete még aznap este elhagyta Belgrádot.

Még semmi nem dől el…

Július 25. után néhány különös nap következett. Szerbia mozgósította ugyan (nem nagy) hadseregét, Orosz­ország pedig a nyugati katonai körzeteiben állomásozó csapatainál berendelte a legfiatalabb tartalékosokat, de még nem tört ki a háború. Jellemző, hogy Radomir Putnik vajda, a szerb haderő vezérkari főnöke, aki 1914 nyarán lányával a stájerországi Bad Gleichenbergben üdült, csak a július 23-i jegyzék hírére indult haza, Budapesten keresztül. Bár a cs. kir. hadsereg egyes vezetői – a küszöbön álló háborúra tekintettel – kézre szerették volna keríteni a szerb tábornokot, akit 25-én este Kelenföldön magyar detektívek le is szállítottak a vonatról, és lefegyvereztek, de az incidensről értesülő Ferenc József császár felháborodott a szerinte lovagiatlan eljáráson, s döntése nyomán Putnik és lánya 26-án különvonaton elhagyhatta Magyarországot. Így a vajda Románián keresztül épségben – és épp időben – visszatért Szerbiába, és átvette a védelem irányítását. Pedig ha valakinek, hát Ferenc Józsefnek valóban tudnia kellett július 26-án, hogy a Monarchia két nap múlva hadat üzen  Szerbiának…

De még a Monarchia július 28-án, kedden Szerbiához intézett hadüzenete sem jelentette azt, hogy a „nagy háború” elkerülhetetlen. Július végéig még a legjobban értesült pénzügyi guruk, a londoni City legnagyobb befektetői sem látták, hogy a háború a küszöbön áll. Például lord Rothschild július utolsó napjaiig bízott abban, hogy a nagyhatalmak minden követ megmozgatnak az európai béke megóvása érdekében, s még a német császár és az orosz cár sem akar háborút. Ám a háború előszelét jelző pénzügyi krízis július utolsó hetében néhány nap alatt viharos gyorsasággal bedöntötte az európai tőzsdéket, s 31-én reggel beütött a „végső mennykő”: bezárt a londoni tőzsde is, a nemzetközi pénzügyi világ első számú központja.

Beindul a láncreakció

Mi történt a Monarchia hadüzenete és Szerbia elleni mozgósítása után? Néhány napig úgy tűnt, hogy egyik nagyhatalom sem akar (világ)háborút, sőt az oroszoktól az angolokig több béketárgyalási javaslat is elhangzott. Közismert a két régi barát, egyben unokatestvér, II. Vilmos német császár és II. Miklós orosz cár több táviratváltása július 29. és augusztus 1. között, továbbá az angol kuzin, V. György király fellépése a háború megakadályozására. De hamar kiderült, hogy 1914 nyarán már nem az Isten kegyelméből uralkodó monarchák, hanem az imperialista nagyhatalmak kül- és hadügyeit kézben tartó politikai és katonai vezetők döntenek a háború vagy béke kérdésében.

Július 30-án délután Szazonov külügyminiszter, Szuhomlinov hadügyminiszter és Januskevics tábornok, vezérkari főnök nagy nehezen rávette a cárt, hogy aláírja az általános mozgósítást elrendelő ukázt, s ez indította be a világháború kitöréséhez vezető láncreakciót. Július 31-én Németország ultimátumot intézett mind Orosz-, mind Franciaországhoz, a háborús intézkedések azonnali leállítását követelve. Miután ez nem történt meg, augusztus 1-jén este a Német Birodalom hadat üzent Oroszországnak, s még aznap elrendelte az általános mozgósítást Németország és Franciaország is. Németország augusztus 3-án hadat üzent Franciaországnak, másnap pedig a brit kormány – Belgium német megtámadása ürügyén – a németeknek. Ausztria–Magyarország augusztus 6-án került hadiállapotba Oroszországgal, s augusztus 12-én Franciaországgal és Nagy-Britanniával. Az öt nagyhatalom hadereje ezután úgy egymásnak esett, hogy az eredeti casus belliként megnevezett Szerbia még több mint egy évig megúszta a „nagy háborút”.



Nyakunkon volt a hurok

„Az én lelkemben nyomort, szenvedést, pusztulást jelent minden háború, ártatlan vér kiöntését, ártatlan asszonyok és gyermekek szenvedését. Elkeserít, hogy egy ilyen nagy háború intézésében van részem. Bántanak azok az ovációk, amelyek engemet érnek, aki még csak részt sem vehetek a küzdelemben. Lelkiismeretem nyugodt; már nyakunkon volt a hurok; amellyel, ha most el nem vágjuk, alkalmasabb időben fojtottak volna meg bennünket. Nem tehettünk egyebet, de mégis fáj, hogy így kellett lennie…”
Gróf Tisza István levele unokahúgának, Zeyk Margitnak 1914. augusztus 26-án