„A helyi párttitkárt lehet szidni”

– Miért kaphatta meg a kommunista Kínában többször tiltólistára került, ám egyes vélemények szerint mégis a cenzúrát dicsőítő író a Nobel-díjat? Közvetlen befolyása lehet Kínának vagy politikai érdekeltség miatt dönthettek így?

– Közhely, hogy az irodalmi Nobel-díjnak mindig van politikai vetülete, valószínűleg Mo Jen estében is így volt. Kínai részről nyilván zajlott lobbizás az érdekében, ugyanakkor ha a másik oldalról nézzük, inkább az a furcsa, hogy a világ népességének egyötödét képviselő, a leghosszabb és egyik leggazdagabb folyamatos irodalmi tradícióval rendelkező országból még nem kapta meg senki az irodalmi Nobelt – leszámítva a külföldön élő, Kínában alig ismert Kao Hszing-csient. A bizottság talán kompenzálni is akart emiatt. Ettől függetlenül Mo Jen remek író, és semmiképpen sem a legrosszabb azok közül, akik ezért vagy azért Nobel-díjat kaptak. Leginkább azok kommunistázzák, kurzusművészezik, talpnyalózzák, akik egyetlen sorát sem olvasták, és nem is hallottak róla a Nobel-díj előtt.

– Mennyire jelent garanciát a szabad életre, művészi tevékenységre, ha valaki meghajol a hatalom előtt?

– Kínában vannak bizonyos tabutémák, amelyeket a művészeknek nem érdemes nyíltan feszegetniük. Például az egész rendszer legitimitását nem vonhatják kétségbe, de egyes negatív jelenségekkel (korrupció, környezetszennyezés, társadalmi egyenlőtlenségek) nyugodtan foglalkozhatnak. Írhatnak tajvani vagy tibeti témákról, de azt nem kérdőjelezhetik meg, hogy ezek a területek Kína részei. A helyi párttitkárt lehet szidni, de a központi vezetést nem. Egy könyv szereplői szexelhetnek, de magáról az aktusról túl részletes leírás elvileg nem jelenhet meg. Ilyen tabuból nincs túl sok, a művészeknek elég nagy terük van az önkifejezésre vagy a társadalmi kritikára. Például Mo Jen magyarul is megjelent Szeszföld című regényénél nehezebb elképzelni durvább rendszer- vagy inkább országkritikát. Az egész történet arra épül, hogy egy városban a helyi káderek hatalmas lakomáikon ízletesen elkészített fiúgyerekeket esznek, akiket kifejezett erre a célra szülnek a környékbeli szegények. A könyv némi huzavona árán, de megjelenhetett Kínában, és az írót se hurcolták meg.

– Ezek szerint azért mégis áthatja a művészetet a kényszer?

– Nyugaton sokan azt hiszik, hogy Kínában a tisztességes művészek élete maga a pokol, s aki nem pártpropagandát folytat reggeltől estig, azt munkatáborba zárják vagy nyilvánosan főbe lövik. Ez ostobaság, az írók és egyéb művészek sokkal inkább a piacnak vannak kiszolgáltatva, mint a politikának. Egyébként a világ művészeti termésének nagy része nem tökéletesen szabad körülmények között született, mégsem dobjuk ki az Augustus korabeli költészetet vagy Michelangelo szobrait.

– Kik vannak jelenleg börtönben? Kik kerülhetnek oda? Mennyire fenyegeti a művészeket a halálbüntetés?

– Egy nemzetközi írószervezet összesítése szerint 2004 és 2014 között százhetvennégy kínai író volt börtönökben hosszabb-rövidebb ideig, közülük hetvenkettő volt fogságban a felmérés lezárultakor is. Összehasonlításként: a kínai írószövetségnek mintegy kilencezer tagja van, de a szépirodalmi műveket megjelentetők száma ennek a sokszorosa, több százezer is lehet. Nem ismerek minden esetet, de a jellemző az, hogy a szerzők nem irodalmi műveik, hanem politikai aktivistaként kifejtett tevékenységük miatt kerülnek a hatóságok látókörébe. Kínában is jellemző ugyanis, hogy a politikai mozgalmak élére humán értelmiségiek állnak. A legismertebb börtönben ülő író a szintén politikai tevékenységéért elítélt Liu Hsziao-po, aki 2010-ben Nobel-békedíjat kapott. Olyan esetre, hogy művészt kivégeztek volna, tudomásom szerint az elmúlt két évtizedben nem került sor.

– Kihasználja valamennyire a jelenlegi hatalom, hogy több Nobel-díjas, illetve nemzetközileg ismert, elismert művészt is adott az ország, jóllehet többségük a nyugati világban él?

– Kína az utóbbi évtizedben nagyon tudatosan építette a „puha erejét”, vagyis kulturális befolyását. A jellemző az, hogy a kommunikációban a Nyugaton élő művészeket is a kínai kultúra képviselőiként tartják számon, és velük is igazolják azt, hogy a kínaiak milyen nagyszerű teljesítményekre képesek. A kommunista ideológiát teljesen háttérbe szorította a nacionalizmus, így a kínai nemzeti büszkeségbe miért ne férne bele, hogy egy kínai művészt külföldön is elismernek? Persze ha olyasmit mondanak vagy írnak, ami a rendszer számára kellemetlen, akkor azt a belső kommunikációból igyekeznek kiszűrni. Egyébként a kínai világ rendkívül nemzetközi, a befutott művészek sokkal természetesebben járnak-kelnek a világ nagy fővárosai között, mint például magyar kollégáik. A kínai kormány pedig felismerte, hogy a szépirodalomnak már régen nincs olyan nagy társadalmi szerepe, mint mondjuk az 1980-as években, így már csak ezért sem fektet túl nagy energiákat az írók ellenőrzésébe.

– Összehasonlítható a jelenlegi kínai helyzet a kommunista éra Magyarországán és Szovjetuniójában, valamint szövetségeseinél tapasztalt állapotokkal?

– Némi hasonlóság megfigyelhető, leginkább az, hogy hasonlóan hívják a kormányzó egy pártot. De azért a mai Kína meglehetősen különbözik a Szovjetuniótól vagy korabeli szövetségeseitől, ennek megfelelően irodalmi élete is más. Kínában jóval kisebb az állam szerepe, az írók a piacról élnek, és elsősorban az olvasóknak akarnak megfelelni. Kína nincs elzárva a külvilágtól, sőt éppen történelme legnyitottabb korszakát éli. Kína nem stagnál vagy hanyatlik, a rendszert nem övezi közutálat, és legalábbis a központi kormány jelentős támogatást élvez. A vezetőket nem hazaárulók társaságának tartják, mint annak idején Magyarországon, hanem a kínai érdekek – nem feltétlenül tökéletes – érvényesítőinek, akik visszaállították az ország nagyhatalmi státusát. Kína nem pária a külvilágban, hanem az egész világ arra vágyik, hogy jóban lehessen vagy legalább kereskedhessen vele.
S mindezek mellett fontos különbségként ott van az internet, amely szinte ellenőrizhetetlen, és amely ma már a kínai irodalom egyik legfontosabb terepe.