Boros ImreInkább életigenlés

Megdöbbentő hírt kaptunk a közelmúltban: New York állam egyik bírósága arról döntött, hogy az anyaméhben növekvő magzatot még a kilencedik hónapban is abortálni lehet, ha az anya azt kéri

Boros Imre – 2019.02.08. 01:47 –

Ráadásul az ítélet szövegezésében az is szerepelt, hogy late phase (azaz a magzati lét kései fázisában). Ez a finomkodó kifejezés nem jelent mást, mint azt, hogy a szülés megindulásakor is lehet abortálni.

Ugyanez a dekadens finomkodás övezte a tömegesen bebukott ingatlanfedezetű hitelek ügyét is. Azokat subprime (azaz kiváló alatti) minősítéssel látták el a válság kitörése után, noha bebukásuk előtt a nagy nevű minősítő intézetek még AAA-ra értékelték őket. Az álszent szervezetek mindig megtalálják a szalonképes szót és kifejezést az elfogadhatatlanra, és ha érdekeik úgy diktálják, porig tudnak alázni bármilyen hasznos ügyet.

Az Egyesült Államok jogrendjéről érdemes tudni, hogy precedens- és nem kodifikált jog szerint működik. Amire egyszer már volt jogerős ítélet (precedens), az mérvadó a további hasonló esetekre is. Az egyedi precedensértékű döntéseket a Legfelsőbb Bíróságig (Supreme Court) támadni lehet, de az ottani döntés végleges és megmásíthatatlan. Emblematikus példaként említhetjük a fiatalabb Bush elnökké választásának történetét. Őt a Florida államban leadott, számára kedvező mintegy négyszáz szavazat többlettel ítélte elnöknek a Supreme Court a demokrata Al Gore ellenében. Ezzel a négyszáz szavazattöbblettel Florida állam teljes elektori kara köteles volt a valóságos elnökválasztó elektori szavazáson Bushra szavazni az amerikai regulák alapján.

Ami az élettel kapcsolatos „jogi-bírói” döntéseket illeti, kezd körülöttünk bezárulni a kör. Évekkel ezelőtt már országok döntöttek az eutanáziáról, tehát arról, hogy emberek mesterségesen a halálba küldhetők. Most arról szól a döntés, hogy a még éppen meg nem született, de teljes értékű emberi magzat is a halálba küldhető. Mindez történik természetesen az egyéni szabadságjogok legnagyobb dicsőségére. Van-e ennek a határtalan szabadságnak korlátja, vagy az az igaz, amit hajdan Hegel mondott, hogy a szabadság nem más, mint a szükségszerűség felismerése? Az említett New York-i abortuszdöntés azt a további kérdést sugallja, hogy ezt követően nem áll-e esetleg az egyén szabadsága kiteljesülésének az útjában adott esetben a néhány éves gyermek vagy a magatehetetlen, ápolásra szoruló családtag is? A minapi abortuszdöntésből „fényes szakmai karrier” rajzolódik ki precedensjogi bíróknak és balliberális törvényhozóknak. Teljes joggal merül fel a kérdés, hogy manapság a magát haladónak és fejlettnek ki­kiáltó világ végleg a halál dekadens civilizációs kultúráját képviseli, vagy van-e esélyünk megmaradnunk az életigenlés mellett.

Minket szorosabban a hazánk ügye érdekel, tehát térjünk át saját helyzetünk áttekintésére, főként annak okán, hogy a „haladó szellemi áramlatoktól” eddig sem sikerült függetleníteni magunkat. Ennek már nagyon is érzékelhető hátrányait a mindennapokban is érezzük, noha jogilag kodifikált eutanázia és kései szakaszi abortusz nálunk még nincs. Ennek ellenére a halálkultúrapártiak az elmúlt négy évtizedben nagyon komoly előrehaladást értek el. (Hazánk sorsalakulása halálcivilizációs ügyben szinte párhuzamosan fut Spanyolországéval.) Elöljáróban elmondhatjuk, hogy a halálcivilizációs trend nálunk jóval a rendszerváltozás előtt elkezdődött. 1980 volt az utolsó év, amikor a születések száma még elérte a halálozásokét. Negyven évvel később (2020-ban) vélhetően egymillióval leszünk kevesebben, mint 1980-ban voltunk. A pótláshoz szükséges születések várható számát a női termékenységi mutató jelzi hajszálpontosan. Annak tartósan kissé 2,0 felett kell állnia, hogy egyensúlyban legyünk, tehát elvárandó, hogy a nők átlagban egy kicsit több mint két gyereket szüljenek. (Ma a hiány, azaz a fogyás évi 30–35 ezer fő, egy közepes város teljes lakossága.)

Nálunk nem sztochasztikus, de függvényszerű kapcsolat tárható fel az ország kirámolása (eladósodás és rablóprivatizáció) és a halál kultúrájának terjedése között. Az első nagy kirámolás 1979-ben következett be, tízszázalékos fogyasztói áremelkedés formájában, kompenzáció nélkül. Talán az sem véletlen, hogy a termékenységi mutató éppen 1981-ben kezdett tartósan 2,0 alá süllyedni, míg 1993-ra elérte az 1,68-at. Gyászos hatást váltottak ki a Horn-kormány intézkedései, főként az elhíresült Bokros-csomag, ennek következtében a mutatószám 1998-ban már csupán 1,32 volt. A következő csaknem egy évtizedben nem volt megszorítás (1998–2008), ami ha nem is jelentős, de kisebb javulást hozott: 1,32-ről 1,35-re. A mélypontot a 2011-es 1,23-mal értük el. Azóta jelentős javulás tapasztalható, jelenleg az érték 1,5 körül van, és várhatóan tovább növekszik.

Az elmúlt négy évtized tapasztalata egyértelmű: a sorozatos megszorítások népességfogyással járnak, a felívelő, jövedelembővítő szakaszok pedig némi pozitív korrekcióval. Azt is világosan látni kell, hogy a megszorításokat mindig balliberális kormányok alkalmazták, míg a polgári kormányzatok alatt jövedelememelkedés következett be. A baloldali kormányok negyven év tapasztalata alapján a halálcivilizáció szellemében, míg a polgáriak az életigénylés szemléletében kormányoznak. Az is világos mára, hogy a halálcivilizáció képviselői mára olyan mértékű maradandó károkat okoztak, amelyek elhárításához messze nem elég csak az anyagiakat pótolni, hogy ismét demográfiai egyensúlyba jussunk (2,1 vagy inkább kissé felette). Teendő van még itt is bőven, de a folyamat legalább ígéretesen halad. Még nem történt meg a demográfiai dráma társadalomlélektani hátterének feltárása és főként a helyes kezelési módok megtalálása.

Érdemes az orvostársadalom (főként a nőgyógyászok) tapasztalatai­ból és megállapításaiból idézni. Ezt teszem egy neves szegedi orvos tudós vaskos munkáját olvasva. (Neve közlésére nincs felhatalmazásom, de remélem, rajta kívül majd mások is megszólalnak, és áttörik a nyilvánosság falát.) A mű szerint 1956 – az abortusz legalizálásának éve – óta több mint ötmillió beavatkozást végeztek el. Nagyon megnőtt a fiatal korban (13–18 év között) végzett abortuszok száma. Az első szülés előtti abortuszok összehasonlíthatatlanul több meddőséget okoznak, mint az az után végzettek, ezért gyorsan nő a meddő párok száma. Számtalan rendellenességet és meddőséget okozó hatásuk van a fogamzásgátlóknak is. Az abortuszok és a fogamzásgátlók könnyű hozzáférhetősége nagyban megnövelte a nemi szabadosságot. Balliberális felfogás szerint mi ez, ha nem az egyéni szabadságjogok legnemesebb megnyilvánulása?

A jelenlegi, deprimált állapotból – noha szükségességét nem tagadhatjuk – aligha jelent kiutat csupán a felvilágosítás, mert a másik oldal is „felvilágosít”. Ha a társadalom díjazza a családokat, és a gyermeket vállalókat és nevelőket, akkor valamilyen formában azoknak a tudtára kell adnia rosszallását, akik ebből kimaradnak. Jó, ha előre tudják, hogy öregkorukra ezt meg fogják bánni, azon túl is, hogy szinte nem lesz senki, aki rájuk néz majd. A gyermeknevelést a nyugdíjakban is jól érzékletessé kell tenni. A mai digitális technika és annak orvosi alkalmazása messzemenőkig lehetővé teszi, hogy regisztrálják a nőgyógyászati eseményeket is, aminek alapján a későbbi gyerektelenség valószínűsíthető. Ma sajnos olyan korban élünk, ahol szinte csak a feltételes reflexek működnek.