A balassagyarmati honvédők hőstette

Száz éve űzte ki a legbátrabb város lakossága az idegen megszállókat

Gali Máté – 2019.01.29. 04:00 –

Ma száz éve kelt fel Balassagyarmat lakossága a nógrádi várost két hete megszállás alatt tartó cseh legionáriusok ellen, akiket a közelben állomásozó magyar katonaság segítségével még azon a napon kiűztek a településről. A gyarmati vasutasok, polgárok és katonák bátorságának köszönhetően a város a trianoni béke után is Magyarország része maradt.

Civitas Fortissima-emlékmű 20190129 Párkányi Raab Péter 2002-ben felállított Civitas Fortissima-emlékműve Balassa-gyarmaton (Forrás: OSZK Digitális Képarchívum)

Az „őszirózsás forradalom” nyomán 1918. október 31-én hatalomra került Károlyi Mihály gróf és kormánya abban reménykedett, hogy az első világháborúban győztes antanthatalmak Magyarországgal szemben kérlelhetetlenül ellenséges hozzáállását a szomszédos népekkel való békés megegyezések révén mérsékelni lehet. Mivel Károlyi és a minisztereinek többsége pacifista volt, ezért a kabinet – kezdetben – az aktív honvédelem helyett arra törekedett, hogy tárgyalások révén vívja ki hazánk számára a minél előbb elérendő, elismert nemzetközi jogi státust. Ez azonban a szinte teljes diplomáciai elszigeteltségünkben, számottevő szövetséges hiányában esélytelen volt, miközben a magyar kormányban egyetlen rutinos, a nemzetközi színtéren eligazodni képes szereplő sem akadt.

Mindezek ellenére 1918 novemberében a Károlyi-kabinet Belgrádban megállapodást kötött az antant delegáltjaival, ami a háborús összeomlást követően az ország déli–délkeleti részein tisztázta a helyzetet egy demarkációs vonal meghúzásával, az ettől délre eső vidékeket a magyar félnek ki kellett ürítenie.

A cseh intervenció

A belgrádi katonai konvenció nem vonatkozott a Felvidékre, amellyel kapcsolatban az 1918 októberében megalakult Csehszlovák Köztársaság vezetői területi igényekkel léptek fel. November első napjaiban – hogy a majdan összeülő békekonferenciát katonai szempontból kész tények elé állítsák – csehszlovák csapatok törtek be Északnyugat–Magyarországra, amelyekkel szemben a helyi polgárőrségek, valamint a katonai és karhatalmi alakulatok sok helyütt sikerrel vették fel a küzdelmet. Ámde Károlyiék a nyílt fegyveres ellenállás helyett a regionális népszavazások megrendezését támogatták, továbbá a leendő békekongresszusig ideiglenes egyezségeket kívántak kötni a nemzetiségekkel. Erre a csehszlovákok is hajlottak, mivel el kívánták kerülni a népszavazásokat, illetve tisztában voltak azzal, hogy hadseregük még közel sem olyan erős, hogy minden megszállt területet szilárdan az uralma alatt tartson.

Időnyerés céljából ezért Budapestre küldték Milan Hodža követet, aki 1918. december 6-án Bartha Albert magyar hadügyminiszterrel egy olyan demarkációs vonal meghúzásában állapodott meg, ami nagyjából–egészében a szlovák–magyar nyelvhatárt követte. A merészebb területszerző célokat dédelgető prágai politikusokat ugyanakkor ez nem elégítette ki, s ezért Párizsban elérték, hogy az antant egy új, délebbre húzódó csehszlovák–magyar ideiglenes határról döntsön. Az erről szóló határozatot Fernand Vix alezredes, a Budapestre vezényelt francia katonai misszió vezetője nyújtotta át Károlyinak. Az első Vix-jegyzéknek is nevezett dokumentum értelmében a demarkációs vonal immár a Duna vonala volt az Ipoly torkolatáig, aztán az Ipoly folyó vonala Rimaszombatig, a Rimaszombattól húzott egyenes vonal az Ung folyó torkolatáig, és az Ung vonala az Uzsoki-hágóig. A magyar kormány 1918 decemberének utolsó napjaiban tudomásul vette a győztesek követeléseit, majd hozzálátott a kijelölt felvidéki területek kiürítéséhez.

A csehszlovák alakulatok azonnal megkezdték a számukra megítélt vidékek elfoglalását: 1919. január 3-án bevonultak a történeti Nógrád vármegye részét képező Losoncra, egy héttel később pedig uralmuk alá hajtották Hont vármegye székhelyét, Ipolyságot. Ekkor már sejteni lehetett, hogy Nógrád vármegye központját, a közeli Balassagyarmatot is meg akarják szállni. A város egyrészt az átmenő vasútvonalak szempontjából (a Felvidék keleti részén lefektetett vasútvonalak közül a Kassa–Miskolc és a Zólyom–Salgótarján–Hatvan nyomvonalúak voltak a legjelentősebbek, míg Balassagyarmaton futott keresztül az Aszódot Losonccal összekötő vonal) volt fontos, másrészt innen el lehetett érni a nógrádi szénmedencét a salgótarjáni bányákkal. A „fekete gyémánt” pedig akkoriban még lényegesen nagyobb súllyal bírt, mint napjainkban. Nemcsak elengedhetetlen tüzelő- és fűtőanyag volt, hanem szénnel működtek a vonatok, a villamosok és az áramfejlesztők is. Kulcskérdés volt tehát, hogy ki ellenőrzi ezt a szénbázist.

A város elfoglalása

A csehszlovák katonaság végül 1919. ja­nuár 15-én lépte át a demarkációs vonalat jelentő Ipoly folyót, birtokba véve az attól délre található ipolysági vasútállomást és Drégelypalánk települést. Ezt követően egy mintegy negyven­- fős különítményük behatolt Balassagyarmatra, ahol az erőtlen nemzetőrséget lefegyverezték, és átvették az irányítást a főbb stratégiai pontokon (vasútállomás, posta, laktanya stb.). A kormány a csehszlovákok jogsértő lépése miatt Vix alezredesnél tiltakozott, aki ígéretet tett arra, hogy közbenjár a feletteseinél az ügy mielőbbi rendezése érdekében.

A város elfoglalása után a csehszlovákok lecserélték a közintézmények magyar feliratait, és a vasútállomásról is lekerült a magyar névtábla. Január 25-én Balassagyarmatra érkezett az új csehszlovák zsupán, Ľudovít Bazovský (magyarosan Bazovszky Lajos), aki közölte Rákóczy Istvánnal, a Károlyi-kabinet kormánybiztos főispánjával, hogy átveszi a közigazgatást, és fel akarja esketni a hivatalnokokat a csehszlovák államra. Bazovský terve a helyi társadalom gerincét alkotó – hiszen a város közlekedési és közigazgatási központ volt – köztisztviselők és vasutasok körében komoly elégedetlenséget szült. Január 27-én ezért a vármegyeházán a balassagyarmati közalkalmazottak gyűlést tartottak, ahol amellett törtek lándzsát, hogy nem esküdnek fel a Csehszlovák Köztársaságra. Mindezt Pongrácz György vármegyei főjegyző és Schuch István szociáldemokrata mozdonyvezető kézfogása szimbolikusan is megpecsételte. Másnap a vasutasok küldöttsége felkereste a közeli Magyarnándorban állomásozó magyar katonaság vezetőit, Vizy Zsigmond (besztercebányai 16. honvéd gyalogezred) és Bajatz Rudolf (kecskeméti 38. közös gyalogezred) századosokat, és segítséget kértek tőlük a csehszlovákok kiűzéséhez.

Mialatt a városban és környékén folyt a szervezkedés, Rákóczy kormánybiztos Budapesten igyekezett elérni Balassagyarmat felmentését. Amellett szállt síkra, hogy „az ország szívét, Budapestet fojtják meg, ha az Ipoly menti vasútvonalakat veszni hagyják”. Fernand Vix pedig erélyes táviratban utasította a csehszlovákokat, hogy vonuljanak vissza a demarkációs vonalat jelentő Ipoly folyó mögé. Január 27-én Böhm Vilmos hadügyminiszter arról tájékoztatta a magyar minisztertanácsot, hogy a francia alezredes kijelentése szerint a csehszlovákok „nagyon meg fogják bánni, ha nem engedelmeskednek”, és 48 órán belül kénytelenek lesznek visszavonulni a demarkációs vonalon túlra, mert Párizsból „külön sürgöny jött ilyen paranccsal”.

A felszabadítás

A nagypolitikai döntésről Vizy és Bajatz századosok nem értesültek, s így 1919. ja­nuár 29-én, hajnali négy órakor a városi vasutasokkal kiegészített csapataik élén (valamivel kevesebb, mint kétszáz katona és negyven vasutas) megrohanták a balassagyarmati csehszlovák helyőrséget. A támadók a vasútállomásról délre három részre oszlottak. Egy csoportjuk Bajatz vezetésével hátulról vette célba a laktanyát, elfoglalva az Ipoly kishídját és a vasútállomást. Vizy százados az embereivel a főbejárat felől támadta a kaszárnyát. A vasutasok feladata pedig a kóvári híd birtokba vétele volt.

A hajnali összecsapásokat ugyanakkor csak részben koronázta siker, mert bár elesett a csehszlovákok parancsnoka, Augustin Lauka (magyarosan Lauka Gusztáv) főhadnagy, a laktanyát mégsem sikerült bevenniük. A csalódott magyar erők ezért megkezdték a visszavonulásukat Szügyön át Magyarnándor felé. A város elöljárói ekkor kezdtek hozzá a helyi polgárság megszervezéséhez. A városparancsnok Huszár Aladár vármegyei másodfőjegyző (1932 és 1934 között Budapest főpolgármestere) lett. Sikerült felvenniük a kapcsolatot az országos vezetéssel is. Utóbbinak köszönhetően a reménytelennek tűnő helyzetet végül a Böhm hadügyminiszter utasítására délután fél kettőkor megérkező iglói géppuskás különítmény mentette meg, amelyik nagy erejű támadást intézett a kaszárnya ellen. A városvezetők telefonon szólították fel a csehszlovákokat a megadásra, akik a heves géppuskatüzet követő magyar roham után kitűzték a fehér zászlót. Összesen 78 emberük esett hadifogságba, és megsérült a parancsnokhelyettesük, Viliam Vyslonzil hadnagy is. A nap végére a megszállóknak nyolc halottjuk és hét sebesültjük volt, míg magyar részről tíz halott és huszonegy sebesült volt a veszteség.

A harcok ezzel viszont még nem zárultak le. Pálmay Ernő százados (soproni 18. honvéd gyalogezred) emberei ugyanis még aznap visszavették a környező települések közül Dejtárt, Drégelypalánkot és Ipolyvecét. Másnap felszabadult a csehszlovák megszállás alól Litke, Ipolytarnóc és (a napjainkban sajnos már Szlovákiához tartozó) Rapp, 31-én pedig a szécsényi vasútállomás és a környékbeli falvak.

Az ún. „csehkiverést” követő napokban a balassagyarmatiak még komolyan tartottak attól, hogy a csehszlovákok megerősített csapattestek élén visszatérhetnek, erre azonban már nem került sor. S bár a megszállók a Párizsban megszületett döntés értelmében valószínűleg január végével a balassagyarmati eseményektől függetlenül is visszavonultak volna az Ipoly vonala mögé, mindez azonban semmit sem von le a helyiek érdemeiből és hősiességéből. Aminek okán a település méltóképpen szolgált rá arra, hogy az Országgyűlés a 2005. évi XXXIX. törvénycikk keretében lakóinak és védőinek bátorságát örök emlékezetül törvénybe foglalta, és Balassagyarmat városának a Legbátrabb Város (Civitas Fortissima) megtisztelő címet adományozta.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet tudományos munkatársa