A győztes ünnepel

(Igaz, a két nagy, Trump és Putyin szemmel láthatóan unatkozott, néha a cipőjük orrát nézték a felhevült Macron helyett.) Az 1918. novemberi örökség kőbe van vésve, a biztonság és együttműködés jelszava sok mindent eltakar.

Az angolszász, pontosabban az egykori antant világrend mély gyűlölete a vesztesekkel, különösen a nagy ellenféllel, a németekkel szemben – igaz, csak látensen – megmaradt. Még 1917-ben A németgyűlölet okai című művében próbálta meg elemezni az érzelmek filozófiájának nagy tudója, Max Scheler, hogy ennek a gyűlöletnek voltak-e racionális indítékai. A gyűlölet racionális okait kimutatni persze meglehetősen reménytelen kísérlet. Scheler a fő okot végül abban látta, hogy a németek tanították meg az európai népeket dolgozni a kapitalizmus teljes győzelme után, és munkamódszereik elterjedésével ők kényszerítették fokozott munkára őket. (Magyarázata nem mentes a doktrinerségtől, főképp ha arra gondolunk, hogy a történelem folyamán a szorgosak mellett hány „lusta nép” is a gyűlölet tárgyává lett.)

Az antant sajtó viszont ügyesen dolgozott. Főképp a belgiumi harcok kapcsán olyan rémtettekkel vádolta a németeket, amelyek csak a második világháborúban váltak általánossá, ám a nyugati közvélemény akkor elhitte azokat. (A németek által levágott gyerekkezek legendájának propagandájához paradox módon a belgák kongói kegyetlenségei adták az ötletet.) A győztes oldal kisembere, az antant katonája a német császárban a „sötét reakcióst” látta, aki el akarja törölni az emberi szabadságot, a németekben pedig a hunok utódait.

Thorsten Hinz Az őskatasztrófa című, most megjelent írása a Junge Freiheitban erről a pszichózisról szól. A szerző 1962-ben Mecklenburgban született, a germanisztikát Lipcsében tanulta. Gondolkodása, kételye tipikusan kelet-európai: mi még az orosz uralom alatt megszoktuk, hogy ne higgyünk a hivatalos álláspontban, és fordítsuk le a hallottakat egy általunk is érthető nyelvre. A német lelket és ezzel az európait is – írja Hinz – 1918-ban végzetesen megsebezték a győztesek. Max Webert idézi, aki megvetően „irodalmár népségnek” nevezi 1918–19 Berlinének baloldali, főképp szocdem politikusait, akik egy rossz taktika alapján belülről, lélekben is elfogadták a német háborús bűnösség eredendő vádját.

„A katonák gyilkosok!” – tüntettek a munkások, és a belső szégyen egész sereg baklövésbe kergette bele a nemzetet. Önérzetének helyreállítása sem a bolsevik típusú véres felkelések idején, sem a weimari, liberális köztársaság idején nem sikerült, és lélekben a németség jobb- és baloldalra szakadt. Jött a „nagy, barna Zampano”, aki a lehetetlent is megígérte, a pacifistákkal, szociál­demokratákkal és a liberálisokkal együtt sokakat lágerbe záratott, majd a második világháborúban ipari méretekben megöletett.

Az ipari méretekkel pedig jött a végső bűnbeesés, a holokauszt. S bár generációk mentek el, Hinz szerint a „barna Zampano” bűnei és a náci uralom bűnös volta egyre mélyebben nyomult a német köztudatba és keveredett a már az első világháborús vereség okozta bűntudattal. A né- met Michel meggyőződésévé vált, hogy bűnei miatt megérdemelten vesztette el mindkét nagy háborút.

De mi lett Európával? Már korabeli gondolkodók felhívták a figyelmet arra, hogy a gyarmati segédcsapatokkal fellépő antant a harmadik világ bevonásával a saját és a fehér kontinens végzetét készítette elő. A fronton a gyarmati katonák sze­mében a fehér emberek tekintélyüket vesztették – írta Oswald Spengler, aki A Nyugat alkonya című könyvében napjainkra jósolta a faus­ti civilizáció összeomlásának látványos előjátékait. Ami a jövőt illeti – írta –, a győztesek „most ott kereskednek, ahol egykor parancsoltak, és holnap már hízeleg­niük kell, hogy kereskedhessenek. Elvesztették a hatalom természetes tudatát és nemegyszer ezt észre sem veszik.” Magyarul 1947-ben jelent meg Lin Jü-tang Fehérek és színesek című könyve: Mao ekkor készült a végső csapásra az Amerika-barát polgári erők ellen. „Aki látja Ázsia emelkedő erőit, annak számára a második világháború a világberendezkedés forradalma. S ez a forradalom Ázsia forradalma Európa ellen” – írja a kiváló kínai író. Ma, az utolsó fehér gyarmatbirodalom, a Szovjetunió szétesése után ezek prófétai szavak: Afrika kulcspontjai szovjet kézből kínaiba mentek át.

Egy német történész tavalyelőtt öngyilkos lett. Még írt búcsúzóul egy könyvecskét Finis Germania címen. Rolf Peter Sieferle alapgondolata, hogy mit is lehet kezdeni a holokausztmítosszal, amelyet szinte vallásos hiedelemként ültettek el a német tömegekben. Hogy a német történelem, de maga az egész szövetségi köztársaság – történelmiet­lenül – csak a zsidó mártí­riumra és egy negációra, az „örök nácira” épüljön –, logikusan vezetett egy olyan harcos antifasizmushoz, amely még akkor is ragyogónak lát mindent maga körül, amikor már homályban botorkál. A német bűnösség államérdekként elfogadása kellett ahhoz, hogy 1949-et köve­tően a német kormány ne tudja a saját érdekeit megfogalmazni, és az egyesülés után a nemzetállami létből az állampolgárait megpróbálja átcsempészni a „homogén emberiségbe” – szól a szentencia.

Végsőkig racionalizált világunkban a holokauszt az utolsó „üdvösségtörténet”: az eredendő bűnt Ádám Hitlerként ugyan elköveti, de a közösséget a bűntől megszabadítandó már nem jön a Megváltó, így nincs megváltás sem. (Madáchi abszurd: s Éva nem fogantatik meg.) Végül csak a szabadság, egyenlőség és testvériség kiürített maszkjait ölthetjük magunkra, az újjászületés minden reménye nélkül.

A lelki összeomlás méreteit talán az a tájékozatlanság illusztrálja a legélesebben, hogy az ENSZ migrációs csomagjának parlamenti megvitatását csak az AfD nyomására tűzték napirendre a Bundestagban. Az alternatívok kérdéseire a bevett pártok érdemben nem válaszolnak, másodrendű szónokokat küldenek a csatasorba. Összeesküvés-elméletek, jobboldali populizmus és rasszizmus ellenük a vád: nem kell semmiféle történelmi szembesítés. Csakhogy az ENSZ-csomag elfogadása a migrációt állandóvá és megfordíthatatlanná teszi, és a befogadó országok nagy területeit – az emberi jogok betartatása jegyében – össz­komfortos bantusztánokká alakíthatja át. Elég skandináv krimiket olvasni hivatalnokok, rendőrök, embercsempészek, migránsok, papok, bűnbandák és fehér, többnyire kiszolgáltatott bennszülöttek történeteiről, hogy megtudjuk, a krimiolvasók már rég tisztában vannak azzal, miben is pusztulunk el.