Vélemény és vita
Titkos háború
Mennyire viszolygok a titkos háborúktól! Amelyek nem a frontvonalakon zajlanak, hanem a hátországban
A titkos háborúk békében dúlnak, nem tudni, ki az ellenség, ki a barát, ki tör a létedre, egzisztenciádra. Ki az, aki segít, és ki nyújtja a kezét úgy, hogy közben letaszít a szakadékba. A titkos háborúkról nem is tudjuk, hogy mi is a fronton, sőt, sokszor a tűzvonalban bóklászunk. Nem vagyunk felkészülve a megsemmisítő csapásokra, az átkaroló hadműveletekre. Ezért legtöbbször puszta áldozatai vagyunk a titkos hadműveleteknek, sakkfigurák egy láthatatlan játszmában, még ha önérzetünk kevélyen csilingel is.
Aztán vannak pillanatok, amikor felérünk valamilyen kisebb csúcsra, és az erős napsütésben eloszló köd és pára alatt hirtelen meglátjuk az állásokat, a lövészárkokat, a szekértáborokat, a körkörös védelemre berendezkedett alakulatokat, az eszeveszett öldöklést, bombázást. Meglátjuk a vesztesek lehangolt arcát, ahogy vonszolják magukat tovább és tovább valami láthatatlan tábor felé, és meglátjuk az öntelt győzteseket is, napóleoni pózban figyelve a bánatos menetet.
Aztán a köd újra leszáll, a béke áldásait élvezzük. Az emberek élnek, szeretnek, dolgoznak, színházba, moziba járnak. Találkoznak, kedvesen üdvözlik egymást, hogylétek felől érdeklődnek, tanácsokat adnak allergiára, hátfájásra, munkahelyi problémákra. Olvasmányokat ajánlanak, a gyerekek iskolája felől érdeklődnek. Mosolyognak, mindig mosolyognak. És nem lehet tudni, kinek a mosolya őszinte, és kié erőltetett vigyor. Ki áll háborúban, mondjuk, éppen velünk. Ki fél valamitől, kinek ajánlottak szédítő jövőt, amiért minden lelkiismeret-furdalás nélkül meg fog tagadni barátot, rokont, hazát, nehezebb időkben szülőt vagy gyermeket is.
A félelem és a kísértés. Mindig ez a két átkozott érzés. A titkos háborúk két legfontosabb muníciója. Félelemmel és kísértéssel martalóccsapatot, hadsereget lehet gyűjteni, amely aztán szünet nélkül vívja elkeseredett, titkos háborúit. De ki ellen is? Mindenki szabadsága és szárnyalása ellen, és ha győz, könnyen maga alá gyűrheti az egész társadalmat. Szétzilálhatja az ellenséget, mert mindenki ellenség. S ideig-óráig – lehet ez akár fél évszázad is – győztesként fenn is tarthatja uralmát. Azért mindennap újra és újra meg kell vívnia a csatáit, hogy a hatalom az övé legyen. Az elbölcselő, elátkozott, titkos csatákat.
Voltak nálunk hosszú időszakok, amikor formailag béke honolt, és olyanok is, amikor nyílt háborút hirdettek. Mégis a győzelemmel egyre inkább átcsúszni vágytak a titkos ködök világába. Csak legutóbb háború folyt, az osztályellenség, a szociáldemokrácia, klerikális reakció, a kulák, a kispolgári csökevény, a rémhírterjesztő, Tito, a láncos kutya, az amerikai imperialista, Rajk és bandája ellen. Majd a (fasiszta) ellenforradalom, a sovinizmus, a nacionalizmus, a megtévedt csehszlovákok, a csencselő lengyelek, a harácsolás, a szocialista embertípushoz méltatlan szerzésvágy, a Nyugat majmolása ellen. Volt itt minden. De a nyílt háborút előbb-utóbb be kellett fejezni. Kádár és bandája is szívesebben viselt titkos háborút. Mert a béke nagy vívmány. A legnagyobb. Tudták ezt az emberek akkor, és ma is tudják. A titkos háború ma is folyik, de az ellenség már lelepleződött. Ez döntő stratégiai előny. S az erkölcsi fölény, miként a szelíd szeretet, a legnagyobb erő.
A félig nyílt, félig titkos küzdelemben 1989-ben – úgy tűnt – döntő fölénybe kerültünk. Nyílt csataterekre merészkedtünk. Én nem mentem, nem is nagyon hívtak. Megéreztem, hogy a titkos háború soha nem látott intenzitással folyik tovább. Mások a demarkációs vonalak, furcsa csapatmozgások észlelhetők, néhány régi, elaggott táborszernagy már nincs sehol, amott meg mindenféle szabadcsapatok vonulnak. De akkor, abban az évben mintha elbizonytalanodtak volna a titkos háború bajnokai. Egy új generáció jutott ki a napfényre, amely valójában soha nem volt rabja a félelemnek és a kísértésnek. S mintha másokról is lehullottak volna a képzeletbeli béklyók. De a felszabadulás rövid ideig tartott.
Milyen érdekes, hogy arra az 1989-es időszakra egyáltalán nem használjuk a „felszabadulás” szót. Pedig ilyen felszabadulás mikor volt a magyarság életében? Miért nem érezzük elemi erejű, történelmi eseménynek? Buda 1686-os felszabadulása is döntő volt, de jöttek a Habsburgok az ő bűnös, hol nyílt, hol titkos háborúikkal a magyar nemzet ellen. Benne a „kiegyezés” tragikus ellentmondásaival. Aztán a függetlenség kikiáltása 1918-ban, párhuzamosan az ország kétharmadának elvesztésével. Micsoda titkos háborúk zajlottak akkor, miközben milliónyi katona a frontokon halt meg ezért a hazáért! Az átkozott titkos háborúk legkeserűbb tövise Trianon. Hogyan mondhatnánk, hogy „felszabadulást” hozott a függetlenség?
Volt, amikor még ünnepe is lett a felszabadulásnak, április 4-e. A szovjet megszállással és a kommunista diktatúra ránk kényszerítésével. Még a köszönéseinket is el akarták venni: „Szabadság!”, az ünnepeinket, a szokásainkat, a hitünket, a kultúránkat. A nyelvünkön megtört a nagy felszabadítás, keményebb volt, mint a magyar urán. Miért nem érezzük hát felszabadulásnak a kommunista diktatúra lerázását, a szuverén magyar állam újjászületését? Hát, a titkos háborúk miatt. Amelyek folytak már 1989-ben is, de aztán új szabadcsapatok vetették rá magukat gátlástalanul a prédára.
A rejtett háborúk azóta is folynak. Választásoktól függetlenül. A háborúkat nem népek indítják és irányítják. A háborús gyúanyagot nem népek szállítják. A népek itt, Európában békében szeretnének élni. De nem látunk bele a titkos háborúkat gerjesztők gondolataiba. Sejtjük, hogy mit akarnak: pénzt és hatalmat. Srófos agyuk szerint ez a kettő a boldogság. Pénzzel igyekeznek hatalmat szerezni, de ha ez nem megy, hatalommal pénzt. Háború ez. És közben mintha tényleg hallgatnának a múzsák. Fecsegés, kántálás, vergődés: vásár.
Van, akit nem lehet megvenni, és van, akit nem lehet félelemmel, kísértéssel sem kiforgatni a gondolataiból. Van ebben az országban egy igen széles tömeg, amely már felszabadult. Tehetsége, szorgalma vagy csak a szerencse folytán néha feljutott a ködhatár fölé, és a romos vár tövéből, apátság teraszáról, kavicsos kilátóból, beszélő szikláról felrémlettek előtte a titkos háború arcvonalai. Talán összebújt a szerelmével, és csak nézték a fecsegő csatatereket. Egyre jobban szorították egymást, és tudták, hogy ebben nem fognak részt venni. Nem akarnak részt venni. És mégsem lesznek vesztesek. És mégis győznek. Nem lesz könnyű, mert a titkos háború eszközei legalább olyan gyilkolásra képesek, mint a gáztámadás, a pergőtűz vagy a szőnyegbombázás.
Azt üzenem-e ezzel, hogy senki ne vegyen részt a titkos háborúban? Nem tehetem. Valakinek vállalnia kell ezt a harcot. A hitet megtartani. Gyorsabban futni, okosabb gépet szerkeszteni, fontosabbat írni, szebbet gondolni.
Milyen jó lenne, ha nem a titkos háború csatamezőin dőlne el, ki tesz le értékesebb teljesítményt az emberiség asztalára! Hanem csak úgy, a mezőn, a tervezőasztalon, a színházban, az olvasás szent csöndjében? Milyen jó lenne! Mennyivel előbbre járnánk! Ha nem a titkos háborúk százszor elátkozott mohó vezérei döntenék el, melyik nép városait teszik földdel egyenlővé, kiket zavarnak el földönfutóvá, kik lesznek vesztesek, kik örökké díjazottak, kitüntetettek, kik tarthatnak fogva tudományt, művészetet, ízlést. Sebezhető lelkeket.
Örök kérdés: meg lehet-e nyerni a titkos háborút? Vagy ez is csak amolyan emberi tulajdonság, mint a vasolvasztás, a gőg, az érdekek hatalma, a hiúság és az önfeláldozás, a hajnali hortyogás? A lázas vagy higgadt ambíció? Naivitás hinni abban, hogy felszámolható a titkos háborúk felszabadulást megkeserítő világa? Nem vagyok naiv.
Voltam a háborúban. Már régen visszahúzódtam ide, a magányba. Innen is látom a kígyók, békák seregeit vonulni. Szemlélődöm. Nem vagyok boldog. Kicsit félek, hogy a végén elő kell vennem kopott vértemet, könnyű kardomat, és el kell indulnom. Akkor is, ha árnyékból, álomból szökött kísértetnek néznek.
Aztán vannak pillanatok, amikor felérünk valamilyen kisebb csúcsra, és az erős napsütésben eloszló köd és pára alatt hirtelen meglátjuk az állásokat, a lövészárkokat, a szekértáborokat, a körkörös védelemre berendezkedett alakulatokat, az eszeveszett öldöklést, bombázást. Meglátjuk a vesztesek lehangolt arcát, ahogy vonszolják magukat tovább és tovább valami láthatatlan tábor felé, és meglátjuk az öntelt győzteseket is, napóleoni pózban figyelve a bánatos menetet.
Aztán a köd újra leszáll, a béke áldásait élvezzük. Az emberek élnek, szeretnek, dolgoznak, színházba, moziba járnak. Találkoznak, kedvesen üdvözlik egymást, hogylétek felől érdeklődnek, tanácsokat adnak allergiára, hátfájásra, munkahelyi problémákra. Olvasmányokat ajánlanak, a gyerekek iskolája felől érdeklődnek. Mosolyognak, mindig mosolyognak. És nem lehet tudni, kinek a mosolya őszinte, és kié erőltetett vigyor. Ki áll háborúban, mondjuk, éppen velünk. Ki fél valamitől, kinek ajánlottak szédítő jövőt, amiért minden lelkiismeret-furdalás nélkül meg fog tagadni barátot, rokont, hazát, nehezebb időkben szülőt vagy gyermeket is.
A félelem és a kísértés. Mindig ez a két átkozott érzés. A titkos háborúk két legfontosabb muníciója. Félelemmel és kísértéssel martalóccsapatot, hadsereget lehet gyűjteni, amely aztán szünet nélkül vívja elkeseredett, titkos háborúit. De ki ellen is? Mindenki szabadsága és szárnyalása ellen, és ha győz, könnyen maga alá gyűrheti az egész társadalmat. Szétzilálhatja az ellenséget, mert mindenki ellenség. S ideig-óráig – lehet ez akár fél évszázad is – győztesként fenn is tarthatja uralmát. Azért mindennap újra és újra meg kell vívnia a csatáit, hogy a hatalom az övé legyen. Az elbölcselő, elátkozott, titkos csatákat.
Voltak nálunk hosszú időszakok, amikor formailag béke honolt, és olyanok is, amikor nyílt háborút hirdettek. Mégis a győzelemmel egyre inkább átcsúszni vágytak a titkos ködök világába. Csak legutóbb háború folyt, az osztályellenség, a szociáldemokrácia, klerikális reakció, a kulák, a kispolgári csökevény, a rémhírterjesztő, Tito, a láncos kutya, az amerikai imperialista, Rajk és bandája ellen. Majd a (fasiszta) ellenforradalom, a sovinizmus, a nacionalizmus, a megtévedt csehszlovákok, a csencselő lengyelek, a harácsolás, a szocialista embertípushoz méltatlan szerzésvágy, a Nyugat majmolása ellen. Volt itt minden. De a nyílt háborút előbb-utóbb be kellett fejezni. Kádár és bandája is szívesebben viselt titkos háborút. Mert a béke nagy vívmány. A legnagyobb. Tudták ezt az emberek akkor, és ma is tudják. A titkos háború ma is folyik, de az ellenség már lelepleződött. Ez döntő stratégiai előny. S az erkölcsi fölény, miként a szelíd szeretet, a legnagyobb erő.
A félig nyílt, félig titkos küzdelemben 1989-ben – úgy tűnt – döntő fölénybe kerültünk. Nyílt csataterekre merészkedtünk. Én nem mentem, nem is nagyon hívtak. Megéreztem, hogy a titkos háború soha nem látott intenzitással folyik tovább. Mások a demarkációs vonalak, furcsa csapatmozgások észlelhetők, néhány régi, elaggott táborszernagy már nincs sehol, amott meg mindenféle szabadcsapatok vonulnak. De akkor, abban az évben mintha elbizonytalanodtak volna a titkos háború bajnokai. Egy új generáció jutott ki a napfényre, amely valójában soha nem volt rabja a félelemnek és a kísértésnek. S mintha másokról is lehullottak volna a képzeletbeli béklyók. De a felszabadulás rövid ideig tartott.
Milyen érdekes, hogy arra az 1989-es időszakra egyáltalán nem használjuk a „felszabadulás” szót. Pedig ilyen felszabadulás mikor volt a magyarság életében? Miért nem érezzük elemi erejű, történelmi eseménynek? Buda 1686-os felszabadulása is döntő volt, de jöttek a Habsburgok az ő bűnös, hol nyílt, hol titkos háborúikkal a magyar nemzet ellen. Benne a „kiegyezés” tragikus ellentmondásaival. Aztán a függetlenség kikiáltása 1918-ban, párhuzamosan az ország kétharmadának elvesztésével. Micsoda titkos háborúk zajlottak akkor, miközben milliónyi katona a frontokon halt meg ezért a hazáért! Az átkozott titkos háborúk legkeserűbb tövise Trianon. Hogyan mondhatnánk, hogy „felszabadulást” hozott a függetlenség?
Volt, amikor még ünnepe is lett a felszabadulásnak, április 4-e. A szovjet megszállással és a kommunista diktatúra ránk kényszerítésével. Még a köszönéseinket is el akarták venni: „Szabadság!”, az ünnepeinket, a szokásainkat, a hitünket, a kultúránkat. A nyelvünkön megtört a nagy felszabadítás, keményebb volt, mint a magyar urán. Miért nem érezzük hát felszabadulásnak a kommunista diktatúra lerázását, a szuverén magyar állam újjászületését? Hát, a titkos háborúk miatt. Amelyek folytak már 1989-ben is, de aztán új szabadcsapatok vetették rá magukat gátlástalanul a prédára.
A rejtett háborúk azóta is folynak. Választásoktól függetlenül. A háborúkat nem népek indítják és irányítják. A háborús gyúanyagot nem népek szállítják. A népek itt, Európában békében szeretnének élni. De nem látunk bele a titkos háborúkat gerjesztők gondolataiba. Sejtjük, hogy mit akarnak: pénzt és hatalmat. Srófos agyuk szerint ez a kettő a boldogság. Pénzzel igyekeznek hatalmat szerezni, de ha ez nem megy, hatalommal pénzt. Háború ez. És közben mintha tényleg hallgatnának a múzsák. Fecsegés, kántálás, vergődés: vásár.
Van, akit nem lehet megvenni, és van, akit nem lehet félelemmel, kísértéssel sem kiforgatni a gondolataiból. Van ebben az országban egy igen széles tömeg, amely már felszabadult. Tehetsége, szorgalma vagy csak a szerencse folytán néha feljutott a ködhatár fölé, és a romos vár tövéből, apátság teraszáról, kavicsos kilátóból, beszélő szikláról felrémlettek előtte a titkos háború arcvonalai. Talán összebújt a szerelmével, és csak nézték a fecsegő csatatereket. Egyre jobban szorították egymást, és tudták, hogy ebben nem fognak részt venni. Nem akarnak részt venni. És mégsem lesznek vesztesek. És mégis győznek. Nem lesz könnyű, mert a titkos háború eszközei legalább olyan gyilkolásra képesek, mint a gáztámadás, a pergőtűz vagy a szőnyegbombázás.
Azt üzenem-e ezzel, hogy senki ne vegyen részt a titkos háborúban? Nem tehetem. Valakinek vállalnia kell ezt a harcot. A hitet megtartani. Gyorsabban futni, okosabb gépet szerkeszteni, fontosabbat írni, szebbet gondolni.
Milyen jó lenne, ha nem a titkos háború csatamezőin dőlne el, ki tesz le értékesebb teljesítményt az emberiség asztalára! Hanem csak úgy, a mezőn, a tervezőasztalon, a színházban, az olvasás szent csöndjében? Milyen jó lenne! Mennyivel előbbre járnánk! Ha nem a titkos háborúk százszor elátkozott mohó vezérei döntenék el, melyik nép városait teszik földdel egyenlővé, kiket zavarnak el földönfutóvá, kik lesznek vesztesek, kik örökké díjazottak, kitüntetettek, kik tarthatnak fogva tudományt, művészetet, ízlést. Sebezhető lelkeket.
Örök kérdés: meg lehet-e nyerni a titkos háborút? Vagy ez is csak amolyan emberi tulajdonság, mint a vasolvasztás, a gőg, az érdekek hatalma, a hiúság és az önfeláldozás, a hajnali hortyogás? A lázas vagy higgadt ambíció? Naivitás hinni abban, hogy felszámolható a titkos háborúk felszabadulást megkeserítő világa? Nem vagyok naiv.
Voltam a háborúban. Már régen visszahúzódtam ide, a magányba. Innen is látom a kígyók, békák seregeit vonulni. Szemlélődöm. Nem vagyok boldog. Kicsit félek, hogy a végén elő kell vennem kopott vértemet, könnyű kardomat, és el kell indulnom. Akkor is, ha árnyékból, álomból szökött kísértetnek néznek.