Minimum a felvilágosodás óta szokás a folyamatos történeti, társadalmi változásokat az emberiség nagy menetelésének ábrázolni, ami valahonnan valahová tart. Akiknek kedvére való az éppen zajló átalakulások zöme, azok ezt fejlődésnek, akiknek nem, azok degenerációnak és romlásnak tartják. De ami közös, az a linearitás: egyik pontból a másikba, a vége a lejtő alja, vagyis hát határ a csillagos ég, tudja ugye, hogy ki mondta, Pelikán elvtárs?
A gond csak az, hogy az ember sokszor érezheti úgy – ha eltekintünk az aktuális korszellem és uralkodó ideológiák önértelmezésétől (naná, hogy mindegyik a fejlődés csúcsának kiáltja ki magát,
a korábban létezett, hozzá hasonló szemléletűeket pedig önmaga előfutárának), – hogy ez a nagy menetelés tulajdonképpen egy jókora körben történik, s végtére is ugyanoda ér vissza az emberoszlop, ahonnan kiindult. Meglátásom szerint pedig azért élünk kivételesen érdekes korban, mert éppen most bukkan fel a horizonton szellemi menetelésünk (legutóbbi, tizennyolcadik századi) kiindulópontja, sőt, mondhatni, startmezője, a forradalmi erjedésben enyésző kései monarchia. S a feltünedező képpel együtt a történelem szele az orrunkba csapja az utolsókat rúgó, önmagából kifordult és elfajzott versailles-i palota leheletét, de az egész összkép valahogy még annál is taszítóbb, mint ahogy azt a legvéresszájúbb kommunista propaganda valaha is ábrázolni bírta.
Szilvay Gergely kolléga, a Mandiner veteránja remek cikkben foglalta össze nyugati civilizációnk fejlődésének újabb vívmányát.
A Kaliforniai Egyetem és az oktatás csődje – válasz az Indexnek című írás rámutat a balos hírportál Szilikonvölgy versus Összeszerelőugar mondanivalójú spanyolviasz-elemzésének azon tévedésére, miszerint alapvetően és szükségszerűen jó, ha egy földrajzi területen egy egyetemi hálózat foglalkoztatja a legtöbb embert. Szilvay felfedi ugyanis, hogy – a szerkezeti különbségek miatt egyébként is nehezen összevethető – magyar és amerikai felsőoktatási rendszer létszámbeli különbsége egyáltalán nem biztos, hogy valóban minőségi tudástermelési pluszt is takar egyben.
Majd idézi Heather Mac Donald amerikai politikai közíró The Diversity Delusion (nyersfordításban:
A sokszínűség-tévedés) című kötetéből a megdöbbentő számokat: „míg 1998 és 2006 között a Kaliforniai Egyetem hallgatóinak aránya harminchárom százalékkal nőtt, a főállású tanári állomány huszonöt százalékkal, addig az adminisztráció létszáma: százhuszonöt százalékkal.” Azaz a bürokraták csapata arányaiban csaknem négyszer akkorát nőtt, mint a tanároké, és ötször akkorát, mint a diákoké – innen hát a létszámplusz egy jókora része. Ráadásul nem csak tanulmányi osztályos ügyintézőkről és titkárokról beszélünk, akik ténylegesen dolgoznak is: mint az író rámutat, csak az egyetem Davis nevű campusán
huszonnyolc hivatal, testület és egyéb foglalkozik sokszínűségi, melegügyi, egyenlőségi és hasonló kérdésekkel.
Persze, nyilván minden statisztika torzít valahogy, a tendencia mégis jól kirajzolódni látszik: busásan megfizetett, az egyetemi tudástermelés szempontjából viszont legalábbis megkérdőjelezhető értékű pozíciók tömege jelent meg az amerikai állami egyetemeken. S bár bizonyára az ezeket betöltő személyek körében is van rengeteg, valóban elhivatott dolgozó, munkájuk elsődleges eredménye mégiscsak az adófizetők dollárjainak számolatlan elköltése (Harlemben meg éheznek, hogy egy közkedvelt balos toposzt farigcsáljak ide).
Másodlagos, de egészében nagyobb kárt okozó produktumuk pedig a születési kiváltságok új rendszerének kidolgozása és tökéletesre csiszolása. Tevékenységük eredménye az a mozgalom, amely az érdemek és a tanulmányi eredmények háttérbe szorítását propagálja (mint a University of Texas-Austin diverzitás-gittegylete tette legutóbb), mert az a sokszínűséghívők szerint a fehéreknek kedvez. Bőrszín alapján pluszpontok a kisebbségeknek, mínusz a fehér bőrűeknek, s ez finomítható nemi vagy vallási hovatartozással is, tiszta sor. Hasonló logikával szórták egyébként ki a „halott fehér férfiak” (értsd: Arisztotelésztől Nietschéig) műveit és gondolatait a tantervekből, és integráltak helyette sokszínű tartalmat, amelynek szakmaiságáról erősen megoszlanak a vélemények.
Na de nemcsak a diákokat és a tananyagot, hanem a tanárokat és az adminisztrációt is hasonlóképpen szűrik. Körülbelül fél éve kíváncsiságból megnéztem egy – igaz, nem amerikai, hanem a brit Cambridge – egyetem akadémiai pozíciók betöltésére vonatkozó online jelentkezési űrlapját, ahol a normál adatokon, végzettségen és egyebeken kívül különösen kíváncsiak voltak az egyenlőség-pontjaimra, amelyek nyilván nagyban befolyásolták volna munkavégzésem minőségét. Úgy mint vallási hovatartozás, bőrszín (egész részletesen, vagy húszféle opcióval), szexuális orientáció (előbújhatott belőlük a nyárspolgár, hisz kihagyták a „kecskével és nyitott légzsákkal” lehetőséget, de egyébként volt azért választék), egyszóval zavarba ejtően alaposan megnézték a pedigrémet.
Éppolyan tüzetesen, ahogy egy késő-Bourbon-kori királyi udvar kegyencei tették volna, mielőtt felmérik, melyik színű szalonig lehet beengedni őparvenüségemet, és melyikből vagyok születésemnél fogva kirekesztve. Csak hát fekete bőrt még a mai kor technológiája mellett is nehezebb szerezni, mint annak idején márki címet, s bárhogy is igyekszem, nem tudom levetni bigottságom, és nem hoz izgalomba egy férfivé átműtött nő, aki félig leszbikusnak, félig pedig mogyorós pelének képzeli magát.
Ettől eltekintve több más részlet is igencsak stimmel a párhuzamban: hiszen itt vannak a tornyozott rizsporos parókáik alatt összevihogó udvaroncok is! Itt van az udvari léhűtők teljes díszes kompániája, a királyi főpohárnoktól a királyi főpohárnok köpenyét felsegítő alpohárnokon át az alpohárnok cipőcsatját fényesítő segéd-alpohárnokig, az értelmetlen pozíciókat halmozó összes ingyenélő, akiknek a mások fölött való flegma ítélkezésen (szerencsére inkvizítori spanyolcsizmával már, fejkörmérővel meg még nem bírnak) és az udvari feltűnősködésen túl semmi jelentőségük és összességében semmi hasznuk sincsen.
A Kaliforniai Egyetem egyik campusa kapcsán könyvében Mac Donald bemutatja, pontosan milyen alegységekkel és posztokkal hizlalhatták az adminisztrációt. Nos, a UC Davisen van tehát: „Kancellári Sokszínűségi Hivatal, helyettes alkancellár a méltányosságért, segédalkancellár a sokszínűségért, a szakok méltányossági tanácsadói, a végzős sokszínűségi koordinátorok, a személyzeti sokszínűségi összekötő, a hallgatói sokszínűségi összekötő, a végzős hallgatók sokszínűségi összekötője, a sokszínűségi főhivatalnok, a sokszínűségi kezdeményezések fejlesztéséért felelős igazgató, Az Egyetemi Diverzitásért és Esélyegyenlőségért Felelős Hivatal, A Gender Identitás és Szexuális Orientációs Ügyekért Felelős Bizottság, a Nők Helyzetéért Felelős Bizottság, a Közérzet, Kultúra és Befogadás Campustanácsa, a Sokszínűségi Tanács, a Kultúraközi Központ, a Leszbikus, Meleg, Biszexuális és Transznemű Erőforrások Központja és végül a Nők Központja”.
Számomra egyértelműnek tűnik, hogy csak a díszlet változott – a késő modernitás királya személytelen, udvara pedig globális –, a tartalom viszont maradt. Mintha el sem telt volna két-háromszáz év: csak a technológia fejlődött, minden más a régi, tán csak tovább rothadt valamennyit, mióta hátrahagytuk. Úgy hiszem, a menet körbeért.