Rezsőházy RudolfHazafiság vagy nacionalizmus?

Felcsendül a Himnusz, mintha a torkomat szorongatnák, nem szűntem meg magyarnak lenni

Rezsőházy Rudolf – 2018.11.08. 03:45 –

Az ember természetéből adódik, hogy az őt körülvevő kisebb és nagyobb közösségekhez kötődik: családjához, lakhelyéhez, barátaihoz. Szükségét érzi annak, hogy gyökerei legyenek. Idővel kialakultak szélesebb egységek is: egy meghatározott területet hazájának tekint. A haza tagjai ugyanazt a nyelvet beszélik, és azt „anyanyelvnek” nevezik. Majd kialakul egy történelem, mindazon események összessége, amelyek a közösség életét meghatározták, és az embereket összekovácsolták.

Erre az egybetartozásra épül azután egy egész gondolatrendszer, amely a hazát meghatározza, múlttal látja el, rendeltetést ad neki. Az „anyaország”, vagy más megnevezéssel, az „atyák földje (Vaterland) szent és sérthetetlen.

A közös nyelv fejezi ki a legérzékletesebben a nép és hazája létét. Ezt a nyelvet egyesíteni kell, a tájszólásokon túl kialakul egy irodalmi, hivatalos nyelv. Így jött létre a mai francia, olasz, német, angol és a magyar nyelv is.

Ha a dolgokat közelebbről vizsgáljuk, kiderül, hogy valójában a haza absztrakt fogalom. A magyar hazát alkotó több millió ember nem ismeri egymást. Tisztán a véletlen folytán született egymás szomszédságában, és tanulta meg ugyanazt a nyelvet. Így érthető mindazoknak a jeleknek, szimbólumoknak a fontossága, melyek ezt az elvont fogalmat testesítik meg: nemzeti lobogó, himnusz, címer, korona…

Mikor 1949-ben elhagytam Magyarországot, és Belgiumban telepedtem le, az egyetemen mindennap franciául beszéltem. Francia nyelvű lányt vettem feleségül. Népes családomban Molière nyelvén kommunikáltunk. Az akkor még rendszeresen vezetett naplóm is észrevétlenül magyarról franciára változott. Először 1965-ben jöttem vissza hazánkba mint egy tudományos konferencia belga résztvevője.

A magyar vendéglátók elvittek bennünket az Opera évadnyitó előadására. Mielőtt a műsor megkezdődött, a zenekar eljátszotta a Himnuszt. Mindenki fölállt, de a szöveget nem énekelték. Nekem pedig a torkomat szorongatta egy elfojthatatlan ölelés, mintha zokognom kellene… Valahol a lelkem mélyén ott lappangott egy alvó, nem táplált érzés, amely hirtelen kitört: nem szűntem meg magyarnak lenni.

A hazafiasság természetes érzelmére épülhet rá egy tudatosan kialakított gondolatvilág, amelyet a „nemzet” fogalma testesít meg. A Francia Királyság jó példája a „nemzetépítésnek”. A középkortól kezdve központosított, egységesített, a nemzetet összefogó államot szervezett, majd más népeket is meghódított, és vezetni igyekezett. Németország és Olaszország is többé-kevésbé önálló királyságok, hercegségek, városállamok sokaságából jött létre a 19. század folyamán, több háború árán. A hazafiasság nacionalizmussá vedlik át, mert már uralmi ambíciók fűtik, történelmi hivatást követel magának, mások meghódítására és vezetésére jogosít. A nacionalisták nemcsak büszkék, hanem magukat felsőbbrendűnek is tartják. Rendkívül nehéz velük tárgyalni és egyezkedni. Minden eszmecsere az ész és a szenvedély között lehetetlen. A nacionalizmus nem tűri az ellentmondást. A tapasztalat azt mutatja, hogy a gazdasági vagy a politikai vitákban valahol félúton a megegyezés többnyire lehetséges. Nem így történnek a dolgok, amikor nacionalistákkal állunk szemben: aki egyezkedik, az számukra áruló.

Könnyen gondolhattuk volna, hogy a nacionalizmus kihal a második világháború végével, de a korábban gyarmatosított országok saját önállóságukat kezdték követelni. Harcaik motorja a nacionalizmus lett, amelyet ideológusaik és történészeik alakítottak ki. És ez a fajta konfliktus ma is jelen van, mert egyes népek nem sikeresek az önállóságért való harcban: gondoljunk csak a baszkokra, a katalánokra vagy a skótokra.

Ha hazánk történetét tekintjük, a hazaszeretet és a nacionalizmus minden esetére találunk példát.

A kilencedik században a Kárpát-medencében letelepedő, szövetkező törzsek fölvették a kereszténységet, és ezzel bekapcsolódtak az akkori Európa vérkeringésébe. Alkalmazták az akkori idők államalkotó és igazgató rendszerét, és Szent István politikai zsenije meghatározta az eljövendő századok viszonylagos sikereit. A hosszú török hódoltság nem pusztította el nemzetünket. Jóval veszélyesebbnek tűntek a Habsburg-idők germánosító kísérletei, de végül is az 1867-es kiegyezés létrehozott egy élhető és kormányozható osztrák–magyar birodalmat.

Én még ahhoz a nemzedékhez tartozom, amely az 1930-as évek végén kapta nevelését. Minden nap délben fölállt az osztály, és – felekezettől függetlenül – ezt az imát mondtuk el: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy isteni örök igazságban, hiszek Magyarország föltámadásában. Ámen.”

Akkoriban Istent és a hazát egy szinten tartottuk, és hittük, hogy van egy „magyarok Istene”, aki majd igazságot tesz nekünk.

Szívesen idézem még a belga példát, mert egy különös esetet testesít meg. Nincs belga nacionalizmus. Ezt már az első világháború idejében illusztrálta a következő anekdota. A csata után eltemetik az elesett katonákat. A francia sírjára ez a felírás kerül: „mort pour la France”. A német katona elesett a „Vaterland”-ért. Az angol katona hősi halált halt „for the King”. A belga katona sírján ez állt „meghalt akarata ellenére”.

A tapasztalat azt mutatja, hogy politikában a két legveszedelmesebb érzelem a nacionalizmus és az intoleráns vallás. Ha a kettő összejátszik, mint például a mai Közép-Keleten, a vegyület különösképp robbanékony. Az érdekek megtárgyalhatók, de amit két nemzet vagy két abszolutista vallás magáénak vall, az nem lehet egyezkedés tárgya.