Faggyas SándorBosszú és árulás

Álláspont. Azt akarjuk, hogy sem barátok, sem ellenfelek soha többé ne dönthessenek rólunk nélkülünk.

Faggyas Sándor – 2018.10.06. 02:31 –

„Azt kivéve, midőn a girondisták Robespierre bárdja alá kerültek, napot nem szennyeztek be oly nemes lelkű emberek kivégzésével, mint 1849. október 6-án” – írta Pulszky Ferencné, az osztrák polgárlányból ízig-vérig magyarrá vált Walter Terézia a magyar szabadságharcról elsőként, Londonban megjelent emlékiratában, a jakobinus zsarnokokhoz hasonlítva Ferenc Józsefet és kormányát. Nem túlzott, Magyarországon addig nem tapasztalt méretű politikai bosszúhadjárat söpört végig 1849 nyarán, őszén és telén. A bécsi udvarból irányított császári hadbírósági megtorló gépezetnek 1849–50-ben több mint százharminc ember esett áldozatul, de az ítélet nélkül agyonlőtt, menekülés közben felkoncolt katonák és polgárok száma több százra tehető. Több mint ezer embert bebörtönöztek, több tízezer honvédet és tisztet pedig büntetésként évekre besoroztak a császári hadseregbe, s ezrek kényszerültek emigrálni. A győztesek célja nem csak a bosszú volt – meg akarták fosztani Magyarországot a politikai és katonai elitjétől, hogy képtelenné tegyék egy újabb szabadságharcra.

„Az osztrákok a legnagyobb vadállatok azok közül, akik valaha a művelt emberek nevét birtokolták; kegyetlenkedésük Galíciában, Olaszországban, Magyarországon és Erdélyben csupán az afrikai és haiti négerek eljárásához hasonlítható” – írta Lord Palmerston brit külügyminiszter a bécsi brit nagykövetnek az 1849. október 6-i kivégzések hírére. „Talán igazuk van, de végezzenek velük gyorsan” – mondta ugyanő 1849 májusában a londoni orosz követnek, aki az iránt érdeklődött, hogyan fogadná Anglia, ha a cári haderő katonai segítséget nyújtana a Habsburg-monarchiának a magyar „lázadás” leveréséhez. Ez a cinikus, képmutató magatartás abból a szempontból érthető, hogy ő volt az, aki 1848-ban megfogalmazta Anglia évszázados politikai credóját: „Nincsenek örök barátaink és nincsenek örök ellenségeink. Örök érdekeink vannak, amelyeket kötelességünk követni.” A kor vezető nagyhatalmának akkor az volt az érdeke, hogy feltartóztassa a cári Oroszország európai terjeszkedését, és ehhez szüksége volt a Közép-Európát s benne a Magyar Királyságot uraló egységes, erős Habsburg Birodalomra. Angliának és akkori „barátjának”, (a korábbi ellenség) Franciaországnak hetven évvel később azonban ellenkezőleg, az Osztrák–Magyar Monarchia széttörése s az ezeréves Magyarország feldarabolása volt az érdeke.

„Európa csendes, ujra csendes, / Elzúgtak forradalmai… / Magára hagyták, egymagára / A gyáva népek a magyart; / Lánc csörg minden kézen, csupán a / Magyar kezében cseng a kard” – írta Petőfi 1849 januárjában, de nem volt egészen igaza. Nem a „gyáva népek” hagyták magára, árulták el a magyar népet, hanem az európai birodalmak, amelyeknek – ahogy előtte és utána – 1848–49-ben sem volt érdekük, hogy Magyarország velük egyenjogú, szabad, szuverén állammá váljon, mert ragaszkodtak a bécsi kongresszuson kialkudott európai rendhez. Ez azt jelentette, hogy az alávetett népek, nemzetek sorsát öt nagyhatalom tartotta kézben, döntötte el. És azok ellen, amelyek önállósodási törekvéseikkel megzavarták a „nagyhatalmi koncert” működését, viribus unitis (egyesült erőkkel) léptek föl. Úgy tűnik, az unió központjában és néhány európai fővárosban egyes vezetők és bürokraták ma is ilyesféle birodalmi babérokról álmodoznak.

Nekünk, mai magyaroknak azért kell minden év október 6-án emlékeznünk és emlékeztetnünk az aradi vértanúkra és első, mártír miniszterelnökünkre, a bécsi bosszúra és az európai árulásra, mert azt akarjuk, hogy sem barátok, sem ellenfelek soha többé ne dönthessenek rólunk nélkülünk.