Szerencsés KárolyIronikus barátok

Vajon hogyan látják Magyarországot ma a világban? Mit tudhatnak rólunk?

Szerencsés Károly – 2018.10.06. 02:22 –

Az emberek túlnyomó többsége nyilván semmit. De a középosztály, a közéleti szereplők, a döntéshozók? Tudjuk, látjuk, hogy akiknek a politikai érdekeik azt kívánják, mindent megtesznek, hogy véleményüket megjelentessék a nyugat-európai vagy az amerikai sajtóban. Ezek a vélemények szinte kivétel nélkül lesújtóak. Mondhatjuk, hogy szerzőik hazudnak, szándékosan elferdítik a valóságot, de ettől a tény még tény marad. Ez a kép rögzül a világ újságolvasóiban, televíziónézőiben.

A végeredmény szempontjából mindegy, hogy ezeket a véleményeket megrendelik-e, megfizetik-e. A kérdés az, tesz-e valamit a magyar állam azért, hogy árnyalt és valós kép jusson el a világba rólunk. Egy-egy önkéntes „partizának­ción” kívül, van-e összehangolt, tudatos, finanszírozott ország-propagandánk? Alkalmazunk-e profi újságírókat, támogatunk-e a nemzetükhöz hű tudósokat, művészeket, akiknek nem az első dolga, ha sikert aratnak, hogy belegyalogoljanak hazájuk, nemzetük becsületébe. Nagyon jó, ha vannak barátaink, de csak barátokra építeni az országimázst lehetetlenség. Ettől a felfogástól pedig úgy látom, nehezen szabadulunk.

Egy amerikai diplomata ezt így fogalmazta meg a két világháború között: a magyaroknak „különösen fontosnak kellene tartaniuk, hogy fogadják azokat az embereket, akik róluk kedvezőtlen publicitást adnak. De nem így tesznek. Általánosságban semmi módon nem törődnek egyetlen íróval vagy újságíróval sem, aki ellenséges publicitást fejt ki, és csak azokat fogadják, akiről azt gondolják, hogy barátságosak. Ez persze mind helytelen. De ezt nem lehet megváltoztatni, mert a magyaroknak csak barátaik vagy ellenségeik vannak.” Nyilván a megfizetett, „hivatásos” lejáratókkal nincs mit kezdeni (legfeljebb többet kínálni), de a félrevezetetteket, megtévesztetteket meg lehet győzni. Nem elég panaszkodni, hogy rossz a sajtónk, nem elég a saját lapjainkban – lényegében magunknak – bizonygatni az igazunkat. Az igazságainkat el is kell tudni juttatni azokhoz, akik fals információk alapján alkotnak véleményt. Mivel sorsunkat meghatározzák a külső tényezők, ez döntő kérdés. Most, mindenféle „eljárások” kezdeményezése idején fel kell fogni, hogy ez eminens nemzeti érdekünk. Megsértődni végképp nem lehet.

Kossuth és Batthyány még tudta, hogy szükség van ilyen dörzsöltségre. Aztán elhanyagoltuk ezt a kérdést, így történhetett, hogy Benes meg Masaryk telebeszélhette az emberek fejét arról, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia a „népek börtöne”, s főleg Magyarország! Barbár állapotok vannak ott. S hamar a vádlottak padján találtuk magunkat, mindenkitől elhagyatva, megbélyegezve és megcsalatva. Nem maradt barátunk, ellenségeink felszaporodtak. Ezt követően már csak futottunk a pénzünk után.

Nem tudom született-e már népszerű amerikai lapban hasonló képes tudósítás – valójában bulváros esszé –, mint amilyet a Life magazin közölt hazánkról 1938-ban. Nem volt ez megrendelt, kritika nélküli tudósítás. De a szerző, Margaret Bourke-White igyekezett megérteni és megértetni, mi is történt Magyarországgal, kik is ezek a magyarok, mit akarnak és milyen a hazájuk. Az újságírónőt fogadta Horthy Miklós kormányzó, Imrédy Béla miniszterelnök, Kánya Kálmán külügyminiszter, Teleki Pál kultuszminiszter, Rátz Jenő honvédelmi miniszter is. Látogatást tehetett a parlamenti pártok mindegyikének vezetőinél, Bethlen Istvánnál, s ami a legnagyobb hatást tette rá, Festetics György hercegnél, a keszthelyi kastélyban. Mindenkinek volt rá ideje.

A látogatásra feszült nemzetközi légkörben került sor, amikor Ausztria már Németország részévé vált, és Hitler napirendre vétette a „csehszlovák kérdést”. Magyarország szerepe hirtelen felértékelődött, amit Horthy kormányzó feltűnően nagyszabásúra tervezett németországi látogatása jelképezett. Hitler ilyen színvonalú fogadtatásban egyetlen államfőt sem részesített. A tárgyalások nem úgy alakultak, ahogy azt Hitler várta, mert Horthy határozottan visszautasította, hogy Magyarország megtámadja Csehszlovákiát, vállalva ezzel az európai béke megbontójának kétes szerepét.

A Horthy tiszteletére tartott díszszemle hatott Chamberlain brit- és Daladier francia miniszterelnökre is, akik beleegyeztek a versailles-i békerendszer békés revíziójába. (Az erről rendelkező müncheni szerződést szeptember 29-én írták alá.)

Ilyen körülmények közepette jelent meg az egész Egyesült Államokban népszerű Life magazinban a tudósítás Magyarországról. A felütés nem volt barátságos. Két kép: az egyiken Vilmos német császár és Ferenc Ferdinánd osztrák–magyar trónörökös, a másikon Horthy és Hitler. Az aláírások azt sugallták, hogy mint 1914-ben a német és osztrák–magyar vezetők, most Hitler és Horthy készíti elő az esedékes háborút. (Current war show.) Ezt voltak hivatva alátámasztani a Horthy látogatásáról készült fotók, ahol a kormányzó Hitler és számos német admirális körében hajókeresztelésen, emlékműavatáson és pompás díszszemléken vett részt.

Más szellemű volt a képes beszámoló. Nem volt mentes az iróniától, de a szerzőt megérintette az ország és a magyar nemzet különlegessége, szépsége és nehéz sorsa. Olyasmit írt le, amit a kényes diplomaták aligha mondtak ki: hogy helyén való (észszerű) a magyarok azon követelése, hogy visszakapják egykori országukat. Furcsán hatott az amerikai újságírónőre a sokféle archaikus magyar uniformis, díszmagyar és paszományos viselet. De megérezte e mögött a keménységet, az eltökéltséget is. Úgy fogalmazott – s ez nem feltétlenül elismerés –, hogy a „dél poroszai” vagyunk. Leírta azt is, hogy senki sem értheti meg Magyarországot, ha nem ismeri a történelmét. Ha csak ez az egyetlen gondolat eljutott volna a politikusokhoz, másként is alakulhatott volna a történelmünk. S alakulhatna ma is a megítélésünk.

Leírta Margaret a honfoglalást, a nagy nemzeti megpróbáltatá­sainkat, megtizedeltetésünket tatár, török által, a betelepítéseket, sőt még azt is, miképpen bántak el velünk Trianonban. Leírta, hogy Magyarország lelke az eke és a kard. Bájos felületességgel mutatta be a parasztságot. S hogy az alkotmányosság megteremtésében szorosan az angolok mögött voltunk. Az információit jó helyről kaphatta, megértette mit jelent a Kárpát-medence, akár a vízrajz szempontjából is. Ezt Teleki Pál magyarázhatta el neki.

A kormányzó nagy hatást tehetett rá, miként az amerikai nagykövetre is. Mind a ketten úgy látták, hogy Horthy teljes mértékben ellenőrzése alatt tartja az országot, s mind a Habsburgokat, mind a nácikat távol tarja Magyarországtól. Ragaszkodik admirálisi uniformisához, holott az országnak nincs tengere, s a flottája néhány dunai monitorból áll. Ennek megértését már tényleg nem várhatjuk el egy amerikaitól. Horthyt mosolyogva fényképezte le. S csodálatos fotókon mutatta be a pusztát szép ménessel, a Festetics-kastélyt a gyönyörű könyvtárral, Budapestet a Várral, Parlamenttel, Gellért fürdővel és a pesti korzóval.

Vajon hogyan látják Magyarországot ma a világban? Veszi-e valaki, a fáradságot, hogy bemutassa az igazi arcát. Ideutazik New Yorkból, és négy hétig járja a vidéket, városainkat. Kritikusan, ironikusan, de mégis megérteni akarva ezt a különleges népet. És veszi-e a fáradságot mindenki, hogy fogadja? Elmagyarázza álláspontunk mélyebb rétegeit. Akkor is, ha időbe telik, ha meg sem érthetik. A mi igazunk olyan, amiért konfrontálódni kell. Nem mi akarjuk így, s nem is passziónk a békétlenkedés. Fényűzésnek hat talán ez egy maroknyi néptől, pedig sohasem volt az, s ma végképp nem. Sokkal inkább önvédelem, a fennmaradás ösztöne. A bátorság mellé ezért kell dörzsöltség is, ezek együtt eredményezhetik a sikert.

Vannak barátaink és vannak ellenségeink. De a világ elsöprő többsége egyik kategóriába sem tartozik. Ellenségeinkkel megszerettetni magunkat nem lehet, nem is kell rá erőt fecsérelni, barátainkat elidegeníteni még kevésbé szabad. De a legfontosabb mégis, hogy meggyőzzük a magunk igazáról a „maradékot”.

Nem könnyű feladat, s a véletlenre bízni semmi esetre sem szabad.