A német tartományi választások előtt szó esik sok mindenről, főképp a német társadalom biztonságáról. A fiatalabb emberek már nem hisznek az olyan szociális vágyak teljesülésében, mint nyugodt, boldog, megelégedett öregség, amely a múlt század nyugati országrészét jellemezte, és szüleiknek, nagyszüleiknek a történelem egy különösen szerencsés pillanatában – az atomfenyegetettség védernyője alatt – osztályrészül jutott. A konzervatívok szerint a boldogságígéretet szolgáló intézményeket auszlenderek, zöldek, antifák és a gyönyörű Sahra Wagenknecht újmarxistái ássák alá. Ám az élen az elbizonytalanodott kancellári hivatal jár, s ez kiérződik a biztonsági szolgálatok és az értük felelős Hans-Georg Maassen és Merkel asszony viszályában is. Kié a német vagy a bajor határ? Szuverén-e még a Német Szövetségi Köztársaság? Az unióval szemben kirobbant viszályunkban nyíltan fel kell tennünk a kérdést, hogy a magyar megoldás – szigorú határvédelem – legerősebb ellenzője, Merkel kancellár képes-e kitölteni hivatali idejét. Németország Európa garantáló hatalma, s míg Merkel vezeti, hatalmi túlsúlyával rá tud nehezedni a migránsügyre, amely a CSU-t kormányzó Seehofer szavaival az összes probléma szülője. Én inkább auszlendert mondanék migráns helyett: nem német illetékességű bevándorló tömeg Németországon belül. Minden harmadik fogvatartott a több mint ötvenezerből a statisztikák szerint auszlender, s akkor még nem is beszéltünk az arab és török származású, német állampolgárságú bűnelkövetőkről.
Az alternatívokhoz (AfD) közelálló lap, a Junge Freiheit főszerkesztője, Dieter Stein szerint az, hogy a kancellár asszony legbizalmasabb és legkeményebb embere, Volker Kauder a Bundestagban a CSD-CSU frakcióvezetői helyéért folytatott harcot elvesztette, s Ralph Brink-haus személyében egy ötvenéves volt Bundeswehr-tiszt vette át a frakciót, a merkeli alternatíva nélküliség és mellébeszélés végét jelenti. A chemnitzi ügy politikai hullámai nem ültek el, a Seehofer és Merkel közti házassági viszontagságok sem – ez a jogtalanság uralma, mondta Seehofer még a kölni szilveszteréj után, s voltak csípős mondásai később is a bajor különállást védelmezve. Az alkotmányossághoz való ragaszkodás határügyekben Maassen részéről pedig a kancellári hivatalban, legalábbis a kiszivárgott hírek szerint, az ostromlott Führer-bunker hangulatát idézte fel. Pedig a szocdemek és az antifák és az anarchisták a végsőkig készek harcolni az „Open Border” zászlaja alatt. Az alaktalan, ám harcos tömeget Merkel sztoikus nyugalma tartja össze. (Pedig Ralph Brinkhaus az Észak-Rajna-Vesztfália tartományi szövetség támogatását is megszerezte, amely eddig a kancellár egyik legbiztosabb támasza volt.)
Stein értékelése szerint a CDU-CSU koalíció népszerűsége Hessenben és Bajorországban is harminc százalék alá süllyedt: a „Merkel-védjegy” tehát eldobható. Ha a tartományi választások gyengén sikerülnek, a kiizzadt győzelmek bizonytalanná tehetik az európai parlamenti választásokon a koalíció sikerét. Merkelnek le kellene mondania már most – véli Stein –, de amilyen makacs, a végsőkig, akár az összeomlásig is ki fog tartani. Úgy látszik, olyan nő áll az állam élén, aki teljesen képtelen az önkritikára, a más irányú értelmi behatások elfogadására, azaz az értelemsüketség állapotában leledzik. (Ilyen volt habitusát tekintve Mária Antoinette francia királynő és Alexandra, az utolsó orosz cárnő is.) A cikkhez érdekes kommentárokat küldtek be az olvasók. Csak kettőt belőlük: az országnak végre egy nemzeti párt kéne, s generálmajor aláírással egyikük azt javasolja, hogy a bűnösöket, akik az országot a káoszba sodorták, bíróság elé kell állítani. Hogy lehet, hogy elhitték, népeket egyik napról a másikra el lehet költöztetni távoli, idegen helyekre, minden megrázkódtatás nélkül? Vagy a cél valóban Európa etnikai átformálása volt?
A brüsszeli történet lényege című írásában Schmidt Mária történészként más következtetésre jut, mint Stein. Szerinte az a szűk hatalmi csoport, amelyet a kancellár asszony képvisel, az unión keresztül próbál meg kísérletet tenni Európa „németizálására”. Ez a harmadik kísérlet lenne erre a történelem tanítása szerint, hitleri étvággyal. Magyarország és Orbán Viktor megbélyegzése az unióban tehát azért volt fontos, hogy a Merkel fémjelezte hatalmi elit példát statuáljon. Én inkább a Junge Freiheit szerkesztőjének adok igazat: Merkel a bukás felé halad. (A hitleri hasonlat annyiban igaz, hogy Merkel is romokat hagy majd maga után.) Az unió pedig hazánkkal szemben valóban súlyos politikai hibát követett el, hiszen fél rendszabályt hozott, nem gondolva arra, hogy az erőszak kicsiben való alkalmazása ugyanakkora felzúdulást okozhat, mint nagyméretű használata. Az elégtelen erőszak – s ez a merkeli biztonságpolitika lényegéhez tartozik – csak étvágyat kelt, ellenállást növel és elmélyíti a drámát.
Az alternatívokhoz (AfD) közelálló lap, a Junge Freiheit főszerkesztője, Dieter Stein szerint az, hogy a kancellár asszony legbizalmasabb és legkeményebb embere, Volker Kauder a Bundestagban a CSD-CSU frakcióvezetői helyéért folytatott harcot elvesztette, s Ralph Brink-haus személyében egy ötvenéves volt Bundeswehr-tiszt vette át a frakciót, a merkeli alternatíva nélküliség és mellébeszélés végét jelenti. A chemnitzi ügy politikai hullámai nem ültek el, a Seehofer és Merkel közti házassági viszontagságok sem – ez a jogtalanság uralma, mondta Seehofer még a kölni szilveszteréj után, s voltak csípős mondásai később is a bajor különállást védelmezve. Az alkotmányossághoz való ragaszkodás határügyekben Maassen részéről pedig a kancellári hivatalban, legalábbis a kiszivárgott hírek szerint, az ostromlott Führer-bunker hangulatát idézte fel. Pedig a szocdemek és az antifák és az anarchisták a végsőkig készek harcolni az „Open Border” zászlaja alatt. Az alaktalan, ám harcos tömeget Merkel sztoikus nyugalma tartja össze. (Pedig Ralph Brinkhaus az Észak-Rajna-Vesztfália tartományi szövetség támogatását is megszerezte, amely eddig a kancellár egyik legbiztosabb támasza volt.)
Stein értékelése szerint a CDU-CSU koalíció népszerűsége Hessenben és Bajorországban is harminc százalék alá süllyedt: a „Merkel-védjegy” tehát eldobható. Ha a tartományi választások gyengén sikerülnek, a kiizzadt győzelmek bizonytalanná tehetik az európai parlamenti választásokon a koalíció sikerét. Merkelnek le kellene mondania már most – véli Stein –, de amilyen makacs, a végsőkig, akár az összeomlásig is ki fog tartani. Úgy látszik, olyan nő áll az állam élén, aki teljesen képtelen az önkritikára, a más irányú értelmi behatások elfogadására, azaz az értelemsüketség állapotában leledzik. (Ilyen volt habitusát tekintve Mária Antoinette francia királynő és Alexandra, az utolsó orosz cárnő is.) A cikkhez érdekes kommentárokat küldtek be az olvasók. Csak kettőt belőlük: az országnak végre egy nemzeti párt kéne, s generálmajor aláírással egyikük azt javasolja, hogy a bűnösöket, akik az országot a káoszba sodorták, bíróság elé kell állítani. Hogy lehet, hogy elhitték, népeket egyik napról a másikra el lehet költöztetni távoli, idegen helyekre, minden megrázkódtatás nélkül? Vagy a cél valóban Európa etnikai átformálása volt?
A brüsszeli történet lényege című írásában Schmidt Mária történészként más következtetésre jut, mint Stein. Szerinte az a szűk hatalmi csoport, amelyet a kancellár asszony képvisel, az unión keresztül próbál meg kísérletet tenni Európa „németizálására”. Ez a harmadik kísérlet lenne erre a történelem tanítása szerint, hitleri étvággyal. Magyarország és Orbán Viktor megbélyegzése az unióban tehát azért volt fontos, hogy a Merkel fémjelezte hatalmi elit példát statuáljon. Én inkább a Junge Freiheit szerkesztőjének adok igazat: Merkel a bukás felé halad. (A hitleri hasonlat annyiban igaz, hogy Merkel is romokat hagy majd maga után.) Az unió pedig hazánkkal szemben valóban súlyos politikai hibát követett el, hiszen fél rendszabályt hozott, nem gondolva arra, hogy az erőszak kicsiben való alkalmazása ugyanakkora felzúdulást okozhat, mint nagyméretű használata. Az elégtelen erőszak – s ez a merkeli biztonságpolitika lényegéhez tartozik – csak étvágyat kelt, ellenállást növel és elmélyíti a drámát.
