Egyéni hangok kakofóniája

Fennállásának hatvanadik évfordulóját ünnepli a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesülettöbb mint kilencven fiatalabb és idősebb tagjának munkáival a régi Műcsarnokban

Pálffy Lajos – 2018.09.26. 00:46 –

A Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület fennállásának hatvanadik évfordulójának alkalmából október 5-ig nézhetjük meg a Képzőművészeti Egyetemen több mint kilencven ifjú vagy éppen már korosodó alkotó egy-egy munkáját.

Műcsarnok 20180926 Elgondolkodtató alkotások láthatók az egyébként is szokásos éves seregszemlén (Fotó: Bodnár Patrícia)

Míg tavaly az ellehetetlenüléséről szóltak a hírek, most nem akármilyen kiállítással ünnepli fennállásának hatvanadik évfordulóját a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület. Október 5-ig látható a Képzőművészeti Egyetemen, a régi Műcsarnok első emeletén a szervezet szokásos éves seregszemléje A jövőt végképp eltörölni címmel, amelyen, mint azt jelzik is a falon, zsűrizés nélkül lehetett szerepelni. Így aztán egy tarkabarka, vibráló, hullámzó színvonalú kiállítás jött létre. Talán a 19. századi hagyományokhoz, kiállítási módszertanhoz nyúltak vissza, amikor „ömlesztve” kerültek fel az arra alkalmas munkák a terem három falára, a körüljárható alkotások pedig így-úgy a parkettás padlóra. Fiatalság, bolondság – mondhatnánk erre a szándékolt összevisszaságra, de ugyanakkor mégis hat évtizedes múltra visszatekintő egyesületről van szó, amelynek a jelenleg a Rottenbiller utca 35. alatt található Stúdió Galériája olyan sok szárnyra kapó ifjú művésznek adott első megmutatkozási lehetőséget. A kortárs alkotók közül (négy-ötezerre teszik a számukat) bizony hosszúra nyúlna a Stúdióhoz valamilyen formában kötődők sora. És ott vannak még a művészet elméletében jártas stúdiótagok is, belőlük került ki a szervezet jelenlegi vezetése. És a tavalyi „segélykiáltás” után most, e tárlat kapcsán is felteszik a kérdést: hogyan tovább? Mit kezdjenek a rendszerváltás óta erősödő anyagi, strukturális és öndefiníciós válsággal? De persze mobilizálni is szeretnék a tagságot, reagálva a Stúdiót körülvevő kultúrpolitikai környezetre.

Ami nem is olyan nehéz egy fiatal művésznek, aki már talán korából adódóan is rendszerkritikus, és az is volt mindig. Ezt az attitűdöt jól tetten lehet érni a tárlaton is (például Győrffy László Miazma Projekt című munkáján), amire talán még jellemzőbb egy másik szempont, a művészi én definíciója, a másoktól való különbözőségre alapozva. Sokszor talán meghökkentve akarnak egyediek lenni itt, ami pedig nem biztos, hogy jó irány. Persze az is igaz, hogy a kiemelkedéshez a képzőművészet egyre gyarapodó tömegéből már sokkal több kell, mint egy-egy szép vonalakkal bíró grafika, vagy az októberi lágy napsütést jól megragadó olajkép. Így aztán ilyeneket természetesen nem is találunk most a tárlaton (pedig mennyi hasonlót láttak már e falak!), mégis vannak említésre érdemes dolgok. Mindjárt a tárlat elején Szabó Ottó Settler című vasmunkája, egy traktorlámpa és a „Kunság” fantázianevű porozó készülék felhasználásával. Vagy itt van az ikladi műszergyár ismert termékének, a kézszárítónak műkőből megformált méretazonos szobra, „Laci és Balázs” munkája. És ha már a „szobroknál” tartunk, álljunk meg egy pillanatra Garami Richárd bronzból öntött Az utolsó budapesti kutyasz.r című alkotása előtt is. Az installá­ciók közül mindjárt itt van Varjú Tóth Balázs Áldott állapot című munkája, a posztamensre helyezett hat kupica egy szenteltvíztartó edény társaságában. A Gruppó Tökmag Virágtartó című alkotásán gumipókkal összefogott plexi hullámpala adja a kanellúrás oszloptörzset, amelyen fekete földdel telt műkő virágtartó az oszlopfő. Donnák János pedig egy tekercs kék ragasztószalagból készítette el cím nélküli munkáját, amivel nem igazán lehet mit kezdeni.

Ilyenkor fordulna a látogató a festészeti szekció felé, és valóban, mindjárt a tárlat elején – nincsenek alkotóról és műcímekről tájékoztató táblácskák, térképszerűséget kap a látogató a barátságos és segítőkész teremőrtől – megdöbbent Závorszky S. Márton Új földjeim című hatalmas vászna, vagy a vastag festékrétegekkel valóságos domborműveket alkotó Baranyai Leventének a damaszkuszi mészárszékről készített „légifelvétele”. És folytathatnám, de itt vannak azok is, akik jól elbújtak ebben a műtömegben. Kicsiny Balázs, Szirtes János, Gerhes Gábor, Szurcsik József és Roskó Gábor sajnos éppen csak, hogy valamilyen munkával jelen van. Talán majd jövőre ők is nagyobb térhez jutnak. Már ha lesz jövőre Stúdió, és lesz még ilyen kiállítás.