Vélemény és vita
Kis magyar bértörténet
A gazdaságszerveződési rendszer tőke- és munkaerő- tulajdonosokból áll, így alapvető kérdés az együttesen létrehozott jövedelem feletti osztozkodás aránya
Az uralkodó liberális közgazdaságtan véleménydiktatúrájának egyik alapvető sztereotípiája, hogy a magyar bérek emelése csak akkor lehetséges, ha az alacsony termelékenységünket emeljük. És hogy milyen veszélyes is az, ahogyan ők fogalmaznak, ha „fedezet nélkül” áramlik ki a bér. De vajon valóban így van-e? Ha a „fedezet” az egy főre jutó összes jövedelem növekedése, akkor ennek éppen az ellenkezője az igaz. És bizony az elmúlt hetven év alapvető gazdasági folyamatai is éppen az ellenkezőjét látszanak bizonyítani.
Ha ugyanis az 1950 és 2020 közötti folyamatokat átfogóan szemléljük, megrendítő dolgokkal kell szembesülnünk. Igaz, 2020-ig még hátravan egy kis idő, de ez feltehetőleg már nem befolyásolja alapvetően mindazt, amit következtetésként levonhatunk. Mivel a nyugatias modernitás (magyarul kapitalizmus) gazdaságszerveződési rendszere tőketulajdonosokból és munkaerő-tulajdonosokból áll, így az egyik legalapvetőbb kérdés az együttesen létrehozott összes jövedelem (GDP) feletti osztozkodás aránya.
Hosszú távon nagyjából egyensúlynak kellene kialakulnia, tehát a két fő „tulajdonosi” csoport jövedelemalapjának (a bérnek és a profitnak) a GDP növekedési ütemével azonos mértékben kellene növekednie. Ha az 1950 és 2020 között végbemenő hetven évet nézzük, akkor egészen mást tapasztalunk. Olyan gigantikus elnyílás, „olló” alakult ki, amelynek nyomán 1950 és 1996 között a munkaerő-tulajdonosok jövedelemalapját képező reálbérek növekedési üteme csak egyharmada volt az összes jövedelem növekedésének.
Az egyensúly első brutális felbomlása mindjárt az időszak elején lejátszódik: 1950 és 1953 között a GDP 28 százalékkal nő, ám a bérek 14 százalékkal csökkennek, ami a munkaerő-tulajdonosok kifosztási rátájának majdnem ötvenszázalékos növekedését jelenti: dolgozz sokkal többet, sokkal kevesebb pénzért! Ez Rákosi „projektje”, de utána előbb Nagy Imre, aztán Kádár korrekciója következik, és ennek nyomán 1953-tól 1956-ig viszont a bérek nőnek 33 százalékkal, miközben az összes jövedelem 13 százalékkal csökken. Mindez a szuperkáosz a legmerevebb tervgazdaság keretei között megy végbe.
Szükség van egy kis kitérőre, mert az 1990 óta regnáló kapitalizmusban érthető, hogy tőketulajdonosok és a munkaerő-tulajdonosok osztozkodnak, de miként értelmezendő mindez az ötvenes években? Itt először is el kell oszlatni egy közkeletű félreértést, miszerint az a rendszer, miként magát is hívta, „szocializmus” volt. Nos, erről szó sincs, az a rendszer egy brutális politikai kapitalizmus volt, amelyben egy politikai „nagytőkés” csoport kollektív magántulajdonában voltak az ország javai. És aztán mikor az úgynevezett „rendszerváltás” nevű utolsó projektjük végbemegy, akkor már „igazi” kapitalistaként veszik a kezükbe az ország, alapvetően addig is az ő ellenőrzésük alatt álló javait.
Amikor tehát az 1990 előtti időre vonatkoztatom a „tőketulajdonos” kifejezést, akkor így értendő. Vagyis a tervgazdaság azzal a káosszal indul, hogy előbb három év alatt ötven százalékkal nő a kifosztási ráta, majd újabb három év alatt visszamegy az eredeti szintre. Kádár rendszere az ezt követő huszonkét év során, vagyis 1978-ig csak a kifosztási ráta igen lassú növekedését engedi a „kollektív magántulajdonosi” osztály számára, jellemző módon Rákosi három év alatt ötven százalékkal emeli a kifosztási rátát, Kádár alatt viszont huszonkét év alatt növekszik nyolcvan százalékkal. Ezen belül is az 1968 és 1978 közötti évtizedben a növekedés mindössze húsz százalék.
Az ezt követő tizenhat év során, vagyis 1978 és 1994 között ugyan már a globális SZDSZ helyi ügynökei irányítják az országot, és a Fekete János vezérelte tudatos eladósítás nagyon megnehezíti a kifosztási ráta kordában tartását, de Antall József kormánya mégis sikeresen kísérli meg mindezt. Ezalatt a tizenhat év alatt is csak alig több mint húsz százalékkal nő a kifosztási ráta. Ám ezután bekövetkezik a Rákosi-projekt repríze, Bokros Lajos vezényletével négy év alatt harminc százalékkal nő a kifosztási ráta.
Ám akárcsak annak idején Nagy Imre és Kádár, most Orbán Viktor (első kormánya alatt) majd Medgyessy Péter öt év alatt húsz százalékkal csökkenti a kifosztási rátát. A Medgyessyt puccsal megbuktató SZDSZ ugyan megpróbálja újra növelni a kifosztási rátát, de az őszödi beszéd nyomán kibontakozó politikai helyzet ezt már nem nagyon engedi meg számukra, így 2010-ben is nagyjából ugyanakkora a kifosztási ráta, mint 2004-ben volt.
Orbán Viktor 2010-es második kormánya életveszélyes történelmi csődtömeget örököl, így 2014-ig csak a kifosztási ráta szinten tartását képes megvalósítani. Ám 2014-től 2018-ig már 15 százalékkal csökkenti a kifosztási rátát, s mind az elszánt akarat, mind a történelmi esély megvan arra, hogy mindezt 2022-ig folytassa is. Már az eddig elért eredmény is történelmi tett, mert Orbán Viktornak köszönhetően most, 2018-ban ez a ráta, a nemzeti jövedelem és a munkaerő-tulajdonosoknak abból való részesedését szemléltető „olló” olyan mértékben zárult, mint amilyen szinten 1985-ben volt. Vagyis Orbán Viktor eddigi kormányzása a rendszerváltás brutális kifosztás-növelését már sikeresen kompenzálta.
Ha minden az elképzelései szerint alakul, akkor ez a történelmi olló tovább zárul és 2020-ban az 1982-es, 2022-ben pedig az 1978-as szintre zárul vissza. Vagyis Orbán Viktor bizonyul az egyetlen olyan politikusnak, aki megérti a történelmi teendők lényegét, és van realitásérzéke ahhoz, hogy ennek érvényt is szerezzen. Ez a Bibó István által olyannyira hiányolt „lényeglátó realista” létkaraktere.
Ha ugyanis az 1950 és 2020 közötti folyamatokat átfogóan szemléljük, megrendítő dolgokkal kell szembesülnünk. Igaz, 2020-ig még hátravan egy kis idő, de ez feltehetőleg már nem befolyásolja alapvetően mindazt, amit következtetésként levonhatunk. Mivel a nyugatias modernitás (magyarul kapitalizmus) gazdaságszerveződési rendszere tőketulajdonosokból és munkaerő-tulajdonosokból áll, így az egyik legalapvetőbb kérdés az együttesen létrehozott összes jövedelem (GDP) feletti osztozkodás aránya.
Hosszú távon nagyjából egyensúlynak kellene kialakulnia, tehát a két fő „tulajdonosi” csoport jövedelemalapjának (a bérnek és a profitnak) a GDP növekedési ütemével azonos mértékben kellene növekednie. Ha az 1950 és 2020 között végbemenő hetven évet nézzük, akkor egészen mást tapasztalunk. Olyan gigantikus elnyílás, „olló” alakult ki, amelynek nyomán 1950 és 1996 között a munkaerő-tulajdonosok jövedelemalapját képező reálbérek növekedési üteme csak egyharmada volt az összes jövedelem növekedésének.
Az egyensúly első brutális felbomlása mindjárt az időszak elején lejátszódik: 1950 és 1953 között a GDP 28 százalékkal nő, ám a bérek 14 százalékkal csökkennek, ami a munkaerő-tulajdonosok kifosztási rátájának majdnem ötvenszázalékos növekedését jelenti: dolgozz sokkal többet, sokkal kevesebb pénzért! Ez Rákosi „projektje”, de utána előbb Nagy Imre, aztán Kádár korrekciója következik, és ennek nyomán 1953-tól 1956-ig viszont a bérek nőnek 33 százalékkal, miközben az összes jövedelem 13 százalékkal csökken. Mindez a szuperkáosz a legmerevebb tervgazdaság keretei között megy végbe.
Szükség van egy kis kitérőre, mert az 1990 óta regnáló kapitalizmusban érthető, hogy tőketulajdonosok és a munkaerő-tulajdonosok osztozkodnak, de miként értelmezendő mindez az ötvenes években? Itt először is el kell oszlatni egy közkeletű félreértést, miszerint az a rendszer, miként magát is hívta, „szocializmus” volt. Nos, erről szó sincs, az a rendszer egy brutális politikai kapitalizmus volt, amelyben egy politikai „nagytőkés” csoport kollektív magántulajdonában voltak az ország javai. És aztán mikor az úgynevezett „rendszerváltás” nevű utolsó projektjük végbemegy, akkor már „igazi” kapitalistaként veszik a kezükbe az ország, alapvetően addig is az ő ellenőrzésük alatt álló javait.
Amikor tehát az 1990 előtti időre vonatkoztatom a „tőketulajdonos” kifejezést, akkor így értendő. Vagyis a tervgazdaság azzal a káosszal indul, hogy előbb három év alatt ötven százalékkal nő a kifosztási ráta, majd újabb három év alatt visszamegy az eredeti szintre. Kádár rendszere az ezt követő huszonkét év során, vagyis 1978-ig csak a kifosztási ráta igen lassú növekedését engedi a „kollektív magántulajdonosi” osztály számára, jellemző módon Rákosi három év alatt ötven százalékkal emeli a kifosztási rátát, Kádár alatt viszont huszonkét év alatt növekszik nyolcvan százalékkal. Ezen belül is az 1968 és 1978 közötti évtizedben a növekedés mindössze húsz százalék.
Az ezt követő tizenhat év során, vagyis 1978 és 1994 között ugyan már a globális SZDSZ helyi ügynökei irányítják az országot, és a Fekete János vezérelte tudatos eladósítás nagyon megnehezíti a kifosztási ráta kordában tartását, de Antall József kormánya mégis sikeresen kísérli meg mindezt. Ezalatt a tizenhat év alatt is csak alig több mint húsz százalékkal nő a kifosztási ráta. Ám ezután bekövetkezik a Rákosi-projekt repríze, Bokros Lajos vezényletével négy év alatt harminc százalékkal nő a kifosztási ráta.
Ám akárcsak annak idején Nagy Imre és Kádár, most Orbán Viktor (első kormánya alatt) majd Medgyessy Péter öt év alatt húsz százalékkal csökkenti a kifosztási rátát. A Medgyessyt puccsal megbuktató SZDSZ ugyan megpróbálja újra növelni a kifosztási rátát, de az őszödi beszéd nyomán kibontakozó politikai helyzet ezt már nem nagyon engedi meg számukra, így 2010-ben is nagyjából ugyanakkora a kifosztási ráta, mint 2004-ben volt.
Orbán Viktor 2010-es második kormánya életveszélyes történelmi csődtömeget örököl, így 2014-ig csak a kifosztási ráta szinten tartását képes megvalósítani. Ám 2014-től 2018-ig már 15 százalékkal csökkenti a kifosztási rátát, s mind az elszánt akarat, mind a történelmi esély megvan arra, hogy mindezt 2022-ig folytassa is. Már az eddig elért eredmény is történelmi tett, mert Orbán Viktornak köszönhetően most, 2018-ban ez a ráta, a nemzeti jövedelem és a munkaerő-tulajdonosoknak abból való részesedését szemléltető „olló” olyan mértékben zárult, mint amilyen szinten 1985-ben volt. Vagyis Orbán Viktor eddigi kormányzása a rendszerváltás brutális kifosztás-növelését már sikeresen kompenzálta.
Ha minden az elképzelései szerint alakul, akkor ez a történelmi olló tovább zárul és 2020-ban az 1982-es, 2022-ben pedig az 1978-as szintre zárul vissza. Vagyis Orbán Viktor bizonyul az egyetlen olyan politikusnak, aki megérti a történelmi teendők lényegét, és van realitásérzéke ahhoz, hogy ennek érvényt is szerezzen. Ez a Bibó István által olyannyira hiányolt „lényeglátó realista” létkaraktere.