Vudubábu az olimpián

A labdarúgás átrendeződik, és már arról szól, hogy milyen fizikai állapotban van a csapat, mennyire bízik önmagában, tiszteli-e az ellenfelet, és képes-e kilépni a komfortzónájából

Zováthi Domokos – 2018.08.10. 03:16 –

Sikert csak a komfortzónából kilépve lehet elérni – mondta a lapunknak adott interjúban Kárpáti Róbert, a kétszeres olimpiai bajnok kardvívó, Szilágyi Áron mentális felkészítője és a Ferencváros férfi labdarúgócsapatának sportpszichiátere. Mesélt arról is, hogy miben más az egyéni, illetve a csapatsportolók lelki felkészítése.

karpati-robertA horvát válogatott mentális felkészültségben is hibátlanul teljesített Kárpáti Róbert szerint (Fotó: Ficsor Márton)
– Lassan két éve foglalkozik a Ferencváros felnőtt csapatával. A Maccabi ellen pár hete idegenben nem tudott a csapatból senki kapura lőni, a hazai bajnokságban mégis sorra ütik ki az ellenfeleket. Minek tudható be ez?

– Azon a találkozón a döntési mechanizmusok nem voltak elég precízek, átgondoltak, sikerre orientáltak. Voltak helyzeteink és kapura lövéseink, mégis hiányzott a csapatból a higgadtság. Görcsösen is játszottunk, túlzottan a fejekben volt, hogy egy magasabban jegyzett együttes az ellenfél. Az első mérkőzés végén a koncentrációnk kihagyott, és kaptunk egy balszerencsés gólt. Sok új játékos érkezett a keretbe, így még nem volt meg a kellő csapategység.

– Van olyan focista, aki egy kiesés után teljesen összezuhan lelkileg. Kiszúrja, ha mondjuk, a huszonkettes számú játékos lehajtott fejjel kódorog az edzésmunka közben?

– Hetente több edzésen is részt veszek, látom, ha valaki mentálisan nincs a topon. Szűk két év után már magától odajön hozzám, akinek problémája van. Én nem a doktor–pszichológus attitűdöt igyekszem hozni, hanem a korábbi sportolót, sportimádót, aki rendszeresen focizik, és bele tud rúgni a labdába. Ezen felül labdarúgóedzői alapdiplomával rendelkezem, és dolgoztam már aktív sportolókkal. Ennek ellenére nagyon nehéz feltörni a burkot. A nemzetközi kupából való kiesés után a Diósgyőr ellen már úgy ment fel a pályára a csapat, hogy beszéltem azokkal, akiben túl nagy csalódottságot láttam. Van, akin ez jobban érződik, másokon kevésbé, ők belülről őrlik magukat.

– Sokan messziről érkeznek a csapatba. Milyen problémákkal találkozott már a honvágy mellett?

– Előfordul, hogy valaki nagy elvárással jött, és nem tudott bekerülni a csapatba, vagy kikerült onnan, netán beilleszkedési problémái voltak. Sokszor egy helyzet kihagyása után önvádlásba kezdenek a játékosok, vagy magukra veszik az egész csapat sikertelenségét. Ilyenkor tágabb kontextusba helyezzük az egész történetet, beszélünk arról, hogy azért, mert kihagy egy ziccert, attól még a csapat része, ott vannak a többiek kijavítani a hibát. Egy kézilabdakapus mesélte, hogy minden bekapott gól után elgondolkodott azon, az védhető lett volna. De a játék gyorsasága miatt amíg ezen „agyal”, már jön a következő támadás, és ha nincs fejben a pályán, ott a következő gól.
A fociban sem szabad beleragadni egy ilyen szituációba, mert megy tovább a meccs, és a következő akcióra kell koncentrálni.

– Ez a kicsit közhelyes „előre tekintünk, haladunk tovább”?

– Lehet, hogy ez egy szurkolónak „bullshit” duma, de tényleg így van, menni kell tovább. Le kell vonni a tanulságokat, bele kell állni az edzésekbe, és ha valaki tisztességesen teszi a dolgát, az eredmények sem maradnak el, a munka meg fogja hozni a gyümölcsét. Azok a játékosok, akik nagyon lent vannak, de megvan bennük a tehetség és a szorgalom, emellett hajlandóak kijönni a komfortzónájukból, előbb utóbb újra csapatba fognak kerülni. Azt kell megértetni velük, hogy sikert csak a komfortzónából kilépve tudnak elérni, ennek pedig része a kudarc is. Sem egyéni, sem csapatsportban nincs olyan, hogy valaki mindig győz.

– Nem csak gyenge egyéniségek vannak egy csapatban, a Ferencvároshoz érkezett Davide Lanzafame, aki talán az egyik legjobb képességű játékos a magyar bajnokságban…

– …és egy fantasztikus karakter. Én nagyon pártoltam az ő érkezését.

– Pár évvel ezelőtt még kis híján összeverekedett csapattársával egy tizenegyes rúgásakor.

– Minden csapatnak van egy dinamikája, hagyni kell, hogy ez kialakuljon. Lanzafame van annyira profi, hogy érezze, ebben az új közegben meddig mehet el, illetve mi az a pont, ameddig el kell mennie. Én is kíváncsian figyeltem a DVTK elleni tizenegyes-szituációt, és abszolút értettem, hogy miért Roland rúgta, tavaly is jól teljesített ebben.

– Akkor többször csak megfigyelő?

– Sokszor a stáb úgy mesél nekem történeteket, hogy azt hiszik, nagy titkot árulnak el. Pedig sok mindent érzek, tapasztalok, anélkül, hogy bárki elmondta volna, mi történt. Túl sok meglepetés már nem ér, bizonyos idő azért elég – még azokkal is, akikkel soha nem beszéltem négyszemközt – arra, hogy megismerjem őket. Általában az idegenbeli meccsekre is megyek velük, ismerem, hogy ki hogyan viselkedik győzelem vagy vereség után.

A buszon is oda szokott ülni hozzám beszélgetni, aki tele van feszültséggel, szorongással.

– Van olyan játékos is, aki nagy reményekkel érkezik, aztán nem váltja be a hozzá fűzött reményeket.
– Igen, de ez nemcsak itthon történik meg, hanem a topbajnokságokban is. Amikor valaki egy kisebb csapatból érkezik a Ferencvárosba, néha nem tud megfelelni a túlzott elvárásoknak. Sokkal jobban szem előtt van, és nem biztos, hogy ezt el tudja viseli. Más nem bírja, ha kihagy két helyzetet, és már szidja a publikum, mégpedig a nagy csapatoknál ez megesik. Ha nem tudja megszokni az FTC-„nyomást”, akkor jó döntés lehet eligazolni máshová, és ez nem jelenti azt, hogy rossz futballista vagy ember lenne.

– Hogyan értékelné a világbajnokságot mentális felkészítőként?

– Természetesen a taktikai variációkhoz nem értek, de a viselkedésformákat és kultúrákat figyelve sok csapat, például a németek és a spanyolok azt gondolták, elég csak a cipőjüket felküldeni a gyepre, mert nagyobb energiabefektetés nélkül is eljutnak a legjobb négy közé. A németekben volt egy kis arrogancia és a másik lenézése. A Mexikó elleni meccset nagyon elnézték, abszolút hiányzott a másik tisztelete. A spanyoloknál is hasonlót éreztem, eszükbe sem jutott, hogy az orosz csapat eljut a tizenegyesekig, ott meg már érvényesült az a bizonyos rulett. A horvát csapat pedig amellett, hogy labdarúgózsenik sorát tudhatja maguk között – Modric, Rakitic, Mandzukic és a többiek –,  mentális felkészültségben is hibátlan volt. Tizenegyespárbajokat nyertek meg, ami nem más, mint az „idegek” csatája.
A labdarúgás átrendeződik, már arról szól, hogy milyen fizikai állapotban van a csapat, mennyire bízik önmagában, tiszteli-e az ellenfelet, és képes-e kilépni a komfortzónájából. A spanyolok például az oroszok ellen – többségükben Real Madrid- és Barcelona-játékosok –, azt gondolták, elég lesz az, ami a Sporting Gijon ellen. Addig gurigáznak, amíg lesz egy olyan passzsáv, amit ki tudnak használni. Amikor viszont akadt ilyen, ott termett egy orosz játékos, aki visszarúgta De Geáig.

– Az előbb az összetevők között említette a tiszteletet is.

– Ha egy csapat nem tiszteli az ellenfelét, akkor nem fog tudni olyan fordulatszámon pörögni ahogy kell. Ez nemcsak a labdarúgásban, hanem minden csapatsportban alapvető fontosságú, hiszen, az ellenfél valamiért odakerült vele szembe. Külön igaz ez a világbajnokságra, véleményem szerint csak Panama képviselt az átlagnál gyengébb játékerőt, de Iránig bezárólag komoly csapatok voltak ezen a versenyen.

– A magyar válogatott kit vert volna meg Oroszországban?

– Panamát. De a labdajátékok között a labdarúgásban legnagyobb a szerencsefaktor szerepe, így elképzelhető, hogy lett volna még két-három csapat, amelyik ellen egy mérkőzésen érhettünk volna el sikert. De csodák itt sincsenek, lásd az Újpest Sevilla elleni eredményeit.

– A panamai csapat nem tudott olyan szimpatikus vesztessé válni, mint a Knézy Jenő által kommentált legendás „úszó”, Eric Moussambani, kifejezetten durvák voltak. Mit gondol arról, aki sok lapot gyűjt be?

– Amikor probléma van a sportteljesítményben, azt én – ahogy korábban már említettem – tágabb kontextusba próbálom helyezni. Mindig kiderül, hogy van valami az életükben, ami problematikus. Lehet ez egzisztenciális, párkapcsolati, akármilyen gond. Amikor egy játékosnak folyamatosan problémái vannak a gyepen, amögött mindig valami rossz mentális állapot van.

– Mégiscsak nehezen vallja be egy játékos, hogy megcsalta a barátnője, vagy elkaszinózta a pénzét.

– Szerencsére a srácok már tudják, tőlem semmi nem megy ki, bármit elmondhatnak. Thomas Dollnak is elmagyaráztam, hogy nem az ő meghosszabbított füle vagyok, de ezt nem is várta el. Sajnos van olyan csapat, ahol a vezetőedző azt hiszi, hogy a pszichológus az ő kémje. Ezt nonszensznek tartom. Ha úgy érzem, valami miatt mégis szólnom kell, maximum annyi instrukciót adok az edzőnek, hogy erre vagy arra az emberre jobban figyeljen, nagyobb hangsúlyt fektessen a vele való kommunikációba. Konkrétumot soha, senkinek nem szabad elárulni.

– Mit takar a „kilépni a komfortzónából” kifejezés?

– A mérkőzések és a sportteljesítmény az edzésen dől el. Amikor egy játékos nem fárad el igazán az edzés végére, akkor vagy az edzés nem volt elég hatékony, vagy a játékos nem tett bele eleget az edzésbe.

– Mit lehet tenni, ha klikkesedés van egy csapaton belül?

– Ilyen jellegű tapasztalatom nincsen, sem a Fradiban, se más sportcsapatnál, ahol dolgoztam. Tény, vannak olyan játékosok, akik nehezen illeszkednek be.

– Miben más csapattal és egyéni sportolóval foglalkozni?

– Egy csapatjátékost nem lehet külön nézni, mindig egységben kell gondolkodni. A vívót az edző és az ő relációjában kell kezelni. Dolgoztam már szinkronúszóval, fogathajtóval, ritmikus gimnasztikással és sportlövővel. A különbség inkább egy bármilyen atléta és küzdősportoló között van. Utóbbiba beletartozik a labdarúgás is, hiszen van fizikai kontaktus, és szemből szemben kell harcolni az ellenféllel. Az egyéni sportoló, például egy sportlövő, önmagával küzd meg, a szorongásaival, a teljesítményével. Amikor úszókkal kezdtem el foglalkozni, akkor ők rendszeresen az ellenfelekkel versenyeztek, pedig nem velük, hanem az órával szemben kell csatát nyerni. Ki kell tűzni egy célt, és azt hajtani, mert – főleg úszásnál – ha oldalra pillant, kiesik az edzéseken megtanult, kialakított ritmusból.

– Szilágyi Áronnal mikor kezdett el foglalkozni?

– A londoni olimpia előtt, 2011-ben az aktuális szövetségi kapitány keresett meg azzal, hogy itt van ez a srác, aki mentális felkészítőt keres. Mint volt vívó szívesen vettem a kihívást, dolgoztam korábban Ferjancsik Domonkossal, Nemcsik Zsolttal, Fodor Kendével és más férfikardozókkal. A kapcsolat Áronnal elég gyümölcsöző lett, de először le kellett győznünk a démonjait. Az olasz vívókkal való pástkapcsolata nem volt optimális, volt benne elég szorongás. Áron tisztességes, sportszerű személyiségébe nem fért bele az a „cirkusz”, amit az olaszok a páston előadtak. Átbeszéltük, hogy az itáliai teatralitás nem a vívásról, hanem az ellenfél kiborításáról szól. Mondtam neki a döntő előtt, hogy ellenfele, Occhiuzzi, ha vesztésre áll, valószínűleg be fogja dobni a „sérült kártyát”, fog menni a színház, hogy kizökkentse a ritmusból.

– Mit tanácsolt neki?

– Ilyenkor bele kell állni a színdarabba, megkérdezni, hogy „miben segíthetek”, megveregetni a vállát, hogy jól van-e. Áron megtette, az olasz majd felrobbant, hogy ez nem jött be. Utána a kapcsolatunk átállt ellenfélelemzésre. Azt vizsgáltam, hogy akikkel szembekerülhet, miben gyengék vagy erősek mentálisan. Hogyan viselkednek előnyben és hátrányban. Londonban volt egy nagyon komoly mumusa, Limbach. A mumus mindig az, aki nem erősebb, mégsem szeretjük, nem tudunk ellene eredményt elérni. Itt nem csak erről volt szó, a német aktuális világbajnok volt. Én, akiben a spiritualitással kapcsolatban csak kétség és tagadás van, nem tudtam mást kitalálni, és azt mondtam Áronnak: „Ezt az embert meg kell vuduzni!” Meg is lepődtem, hogy a matekos gondolkodásával nyitott volt erre, és csináltunk egy vudubábut, vitte az olimpiára, és láss csodát: a négy közé jutásért a Kovalev nevű orosz versenyző kiejtette a németet, a többi pedig már történelem.

– Hogyan lehet megakadályozni, hogy elszálljon magától a fiatal, aki épp egy jó szerződést írt alá?

– Akiben megvan egy alapvető intelligencia, és érett személyiség, az attól, hogy pénzt keres, nem száll el. Tanulni kell, B-, C- vagy D-tervet kitalálni, azért, hogy ha jön egy váratlan sérülés, ami lerövidíti a karriert, tudjon mit csinálni. Vannak olyanok is, akik „brahisták”, mindent egy lapra tesznek fel. Mégis, egyre inkább azt látom, hogy több a tudatos játékos, aki gondol a jövőre. Nem is a nagyratörő fiatal a veszélyeztetett kategória a labdarúgóknál, hanem például a huszonöt éves játékos, aki középcsapatból topklubba vált, ahol x forint helyett egyszer csak keres nyolcszor x forintot. Ilyenkor azok a lehetőségek, amelyek eddig számára az álmaiban voltak megjeleníthetők, valósággá válnak. Ez az igazi veszély, és itt kell tudni a földön maradni.

– Érdekes a szurkolói mentalitás: „nyertünk, kikaptunk, leigazoltuk”. Miért van ez?

– A közösségi élmény, a családhoz tartozás a kulcs. A Fradi-pályán a szurkolók is ezt kommunikálják a csapat felé: „Mi vagyunk a Ferencváros!”