Veczán ZoltánÁrvíz után

Minden súlyos divathullám levonulását követően fellélegzik kicsit az ember

Veczán Zoltán – 2018.07.19. 01:32 –

Mint egy árvíz után, ha a folyó visszatért medrébe, az ember pedig megnyugvással konstatálja, hogy a háza a helyén, a kerítés fele elment ugyan, de javarészt maradtak a dolgok a régiben.

Levonult a nagy LMBTQ-ár, az utcán és a sajtóban egyaránt, a mellette állók elégedetten hátradőltek – ismét győztek, vagy megmutatták, vagy mi –, a jelenségért nem lelkesedők pedig felsóhajtottak: a dolgok, legalábbis itthon, lényegében nem változtak. Hogy volt-e egyébként okuk vonulni a vonulóknak, vagy csak a médiának szánt gumicsontról van szó, érdemben viszonylag kevesen vizsgálták. Ennek lényegére egyébként remekül rávilágított az azonnali.hu-s Kiss Brigi, aki elismerte, hogy jogilag „egészen jó helyzetben vannak a melegek Magyarországon”. Lassan tíz éve létezik a házassághoz hasonló jogi státust adó bejegyzett élettársi kapcsolat, amit azonos neműek is köthetnek, sőt egymás nevének felvételén kívül egyénileg örökbe is fogadhatnak gyermeket, illetve a mesterséges megtermékenyítésből sincsenek kizárva, ahogy jár nekik a gyed és a csok is. Mire fel hát ez az egész álszentség? – teszi fel a kérdést Novák Katalin azon kijelentései kapcsán, amelyekben az államtitkár a hagyományos házasság értékei mellett érvel. Ahogy szerintem Kiss Brigi azt is helyesen ismeri fel, hogy a kérdés mindezek után merőben szimbolikus – csakhogy éppen nem homokba dugott fejről van szó, ahogy ő fogalmaz, hanem arról, hogy a jobboldali kabinet egyszerre tesz eleget a nyugati progresszívek és a konzervatív magyarok elvárásainak. Jogilag nem korlátozza semmiben a homoszexuálisokat, de a szimbolikus intézményt, a házasságot nem hagyja – mai divatos szóval élve – „újraértelmezni” az egyre szaporodó betűs meleglobbi aktuális elvárásainak megfelelően. És ha meg akarja tartani a szava­zóit, akkor ez még jó darabig így is marad majd.

Persze az európai házasság intézménye – akár az egyházi, akár a polgári – jelentősen átalakult az elmúlt évszázadok során, és számos kritériumon lazítottak, vagy akár el is törölték azokat, ennyiben megáll azok érvelése, akik szerint nyitni kellene az azonos neműek házassága felé. Ugyanakkor az intézmény magja, hogy a házasság egy férfi és egy nő kapcsolata – nem két férfié, nem két nőé, nem három pánszexuálisé, egy kecskéé és egy androidé (ha már nyitunk, tényleg ne rekesszünk ki senkit) – alapjaiban, legalábbis Európában, változatlan maradt.

Persze az is lehet, hogy nem kellene ilyen földhözragadtnak lennünk, hiszen az alapvetés, miszerint a nem csak társadalmi konstrukció és az identitás ilyen mélységében formálható az egyén által, meglehetősen izgalmas kapukat nyithat meg. Mint például Terry Gilliamnek, a Monty Python érdemes művészének esetében, aki a volt BBC-vezető kijelentésére, miszerint manapság a nézőknek nem kellene hat fehér középosztálybeli fickó műsora, mert nem elég sokszínűek, közölte, nem akar többé fehér férfi lenni, hogy a világ összes bajáért őt hibáztassák, ezért mától mindenkinek azt mondja, hogy fekete leszbikus, és mostantól Lorettának kell szólítani.

Hogy e parodisztikus kifakadás mennyire nem áll távol a mindennapi valóságtól, azt jól jelzi annak az orvosnak a példája, aki nem választott nemük szerint szólította pácienseit, így – negyedszázados, sikeres praktizálás után – a tulajdonképpen ideológiai okokból zaklatásnak minősített esetek miatt elbocsátották. S hogy mások bőrszínét se csak saját, soviniszta látóidegeink percepciója határozza meg, érdemes figyelnünk a transzrassz személyekre: ők – transzszexuális mintájára – maguk választottak maguknak rasszt, így lett egy Harrison nevű coloradói fekete fiatalból 35 éves fehér férfi vagy a USA Today által bemutatott fehér Adamből filippínó. Hasonló esetek korábban az április elsejei híradóban vagy bulvárpszichológiai lapokban kaptak volna helyet, bajuszos bakterfeleségek szórakoztatására – s hiába lehet, hogy mindkét eset médiahack, ma már éppúgy nem tűnnek ki a main­stream média által biztosított safe­space környezetből, mint a bohócálarc a karneváli forgatagból.

Ami viszont az egész trendnek aggasztó színezetet ad, az a szélsőségek összeérésének örök dinamikája. Konzervatív emberként is toleránsnak gondolom magam. A tolerancia ugyanis eltűrést jelent, nem kötelező támogatást, így Bősz Anett hiába várja, hogy jobboldali politikusok álljanak ki a homoszexuálisok jakobinusai által szervezett, a melegek jelentős része által is minden bizonnyal elutasított magamutogatás mellett, ami miatt a szintén idegesítő Red Bull Air Race-hez hasonlóan meg kell bénítaniuk a fél várost, hogy csak nagy ívben kerülve térhessen ki az egész elől az ember. Eltűrik, kikerülik, de a dolog szeretetére nem lehet kényszeríteni őket. Persze a hallgatás spirálja lassan elnémítja a melegházassággal szembeni ellenvéleményeket is, s ami az örökbefogadást illeti, éppen a napokban lobogtatott meg a HVG egy kutatást, amely szerint a homoszexuális párok által nevelt gyermekek érzelmileg stabilabbak a hagyományos családban élőknél. A hangzatos kijelentés mögött egy egyetlen országban lefolytatott szociológiai minikutatás áll, néhány száz önkéntessel, ahol még a heteroszexuális párokat is a homoszexuális szülőiség mellett kiállók köréből válogatták, és minden szülő önmaga értékelte gyermekének szociális készségeit – így mindenféle ellenőrzés nélkül azt írt be, amit akart.

Természetesen ez a cikk csepp volt a tengerben, amellyel a Pride-ot promózta a haladó média, de remekül mutatja, hogyan szokás az ideológiai szempontból egy-egy érdekcsoportnak megfelelő valóságot részigazságok megfelelő felhasználásával erősíteni. Ennél jóval súlyosabb volt az az ausztrál kutatás, amelyet végtelen örömmel osztott meg számos, az ügyben ugyancsak erősen elkötelezett médium. Mert a HVG-s szemle (és naponta hasonló írások, valamint a reprezentativitást és pártatlanságot totálisan nélkülöző divatkutatások tucatjai) csupán a valóságferdítés és a kulturkampf minőségét mutatják. A szemlézett kutatás (az Indexen például „Tudományosan bizonyították, hogy az ostobaság és a homofóbia összefügg” címmel) ugyan méretében reprezentatív, ugyanakkor számos egyéb problémát rejt magában. Az azonos nemű párok számára a teljes jogegyenlőség megadásával kapcsolatos nem tökéletesen elfogadó attitűd eszerint már homofóbia (azaz én a házasság kapcsán vallott nézeteimmel homofób vagyok), s a (nagyrészt velünk született, a cikk szerint külső tényezőkkel nem magyarázható) kognitív képességek mérésének kérdése is izgalmas. Az absztraktból nem derül ki, hogy itt azokról a hagyományos, sok szempontból értelmetlen intelligenciatesztekről van-e szó, amelyek random eredményei alapján korábban egy másik szélsőség a fehér felsőbbrendűséget is szerette alátámasztani.

De még amennyiben valid eredményekről és kristálytiszta kutatásról beszélünk is: mennyiben tekinthető a demokratikus gondolkodás csúcsának az afelett való örömködés, hogy az ideológiai ellenfeleik – ízlelgessük – genetikai­lag alsóbbrendűek? Nálam ez volt az a pont, ahol tökéletesen világossá vált, hol találkoznak a minden más nézetet elutasító totalitárius véleménydiktatúrák: a vegytiszta náci fajelmélet és a genderideológia a maga őszinte, leleplezett teljességében. A harminc, illetve hetven éve szekrénybe zárt csontváz új köntöst húzott magára, a végletekig vitt relativizmus abszolutizálásáét, de ahogy egyre magabiztosabban lép ki a fényre, s egyre több óvatlan mozdulatot tesz – például a neki nem tetsző szimbólumokra támad –, egyre jobban látszik, mennyire hasonlít örök önmagára.