Bűnös felelőtlenség

A célpontot a Magyar Cserkészszövetség (MCSSZ) kínálta, a cikk címe még tényszerűen cseng: „A cserkészszövetségnél a romáknak megmondták, hogy sem a hitük, sem a származásuk miatt nem illenek a magyar keresztény cserkészek közé”. A szerző, Ónody-Molnár Dóra tényként prezentálja a sajókazai Dr. Ámbédkar Iskola alapító-igazgatójának, Derdák Tibornak és a buddhista, romák számára létrehozott iskola tanulóinak kálváriáját, akik hiába szerettek volna cserkészek lenni, illetve saját cserkészcsapatot létrehozni, a rasszista MCSSZ közölte, hogy a fenti okokból ez lehetetlen, és elhajtotta őket. Pedig ez az egy apróság hiányzott volna a hátrányos helyzetű gyerekek sikeres integrációjához (a nyilvánvalóan szegregáló roma iskola mellett, természetesen). A rasszistavádat a szerző tovább súlyosbította azzal, hogy felidézte, 2013-ban a Teleki–Tisza-kastély felújításához is kaptak pénzt, sőt Orbán Viktor miniszterelnök is meglátogatta a létesítményt – értse a tisztelt olvasó, összenő, ami összetartozik, a rasszista cserkészek és a kormány.

Végül, tessék-lássék, az újságíró megkérdezte a cserkészeket is, de a szakma alapvető szabályainak fittyet hányva, véletlenül sem a konkrét ügyről: azt kérdezte, hogy az MCSSZ hány roma táborvezetőt nevezett ki, és hogy van-e külön romaprogramjuk. A cserkészek raszszizmusát a cikkszerző szerint mi sem bizonyíthatta jobban, mint a válaszuk, miszerint nem tartják számon a tagok származását, és nincsen etnikai alapon szerveződő programjuk, mert az integrációban hisznek. Ezt Ónody-Molnár szép pirossal ki is emelte, nehogy szem elől tévesszük.

Innen indult útjára a lejárató iromány, és száguldott végig a liberális médián (az orbános fotót a HVG online oldala is nagyon szerette, mintha valami pluszérv lenne egy százéves szervezet mellett vagy ellen, hogy a jelenlegi miniszterelnök szereti-e vagy sem, szemben mondjuk az iskolaalapító Derdák SZDSZ-es képviselői múltjával).

Az MCSSZ közleményben reagált Ónody-Molnár állításaira, tételesen cáfolva Derdák állításait, valamint az ámbédkarosok és a cserkészek közötti levelezés egy részét is nyilvánosságra hozta – ez alapján, illetve annak köszönhetően, hogy a Válasz.hu, a Mandiner és az Index, elvégezve a 168 órás újságíró munkáját, rákérdezett a konkrét ügyre, egészen más kép rajzolódott ki, mint amit Ónody-Molnár bemondásra elhitt Derdáknak. Történetesen az, hogy Derdákék maguk ragaszkodtak cserkészcsapatuk kizárólagosan vagy dominánsan roma jellegéhez, és a cserkészeknél hagyományos vallásos nevelés alapelveit sem voltak hajlandók magukévá tenni, így viszont az MCSSZ úgy döntött, nem engedélyezi védjegye használatát, ellenben minden eszközt és tudást szívesen átad a romaiskolának, és továbbra is tárt karokkal várja a cserkészkedni vágyó cigányokat.

Eddig a történet, a folytatásban Ónody-Molnár ugyancsak a roma iskola köréből szedett nyilatkozókkal támasztotta alá Derdák verzióját, írásos nyoma bármelyik állításnak továbbra sincs. Pedig, ha nem vérmes előítéletekkel és elfogultan, hanem lelkiismeretes feltárással írta volna meg az alapcikket, közelebb kerülünk az igazsághoz. S ha kiderült volna, hogy van alapjuk a vádaknak, az MCSSZ is megtehette volna a maga lépéseit önmaga jobbítása érdekében, ahelyett, hogy a ráborított platónyi sárban próbálja levegő fölött tartani a fejét (egyébként árulkodó, hogy Derdák Kálmán Olga műsorában már nem beszélt „általános rasszizmusról”, és csak sejtésként említette meg, hogy a cserkészek szülei akadékoskodhattak a cigányok miatt).

Sajnos a fentihez hasonló előítéletes, szakmaiatlan szerkesztés is igen elterjedt, s ez általánosan igaz a sajtóra, politikai oldaltól függetlenül. Ezen belül a rasszistázás az egyik liberális toposz, számos példa közül nemrég jómagam írtam meg az Index és a 444 szerint bőrszíne miatt meghurcolt, a valóságban azonban az utazáshoz szükséges okmányok nélkül utazni próbáló, kenyai állampolgárságú fiatalember történetét. Bár ott a sértett félben még volt annyi becsület, hogy saját hibáit is elismerte a történtekben, és csak rossz benyomásaiból következtetett rasszizmusra, az említett orgánumok meg érdemben megkeresték a többi szereplőt is. Mindenesetre a címlapon akkor is virított a rasszistavád, gyűltek a kattintások, lájkok, reklámbevételek.

Közhely, hogy a sajtó a negyedik hatalmi ág. A nyilvánosság alakításához való hozzáférés az egyre inkább mediatizált világban egyedülálló befolyással ruház fel. Rá­adásul a sajtómunkásokat senki sem választja meg, egyedül a munkáltatója „szavazza be” a pozíciójába, s végtére is a produktumára mutatott kereslet tartja ott, akár a piac, akár nagyvonalú szponzorok honorálják. S persze az újságolvasók a valóság számukra tetszőbb verziójára kíváncsiak, de van a diszkreditálódásnak egy kritikus pontja, ahova már nem követik az újságírót, az orgánumot – bár a zsurnaliszta könnyen átülhet egy másik szerkesztőségbe, s az újság is úgy öltözik át, úgy „újrabrandeli” magát, ahogy a piac vagy a tulajdonos megkívánja.

Ellenben például a Magyar Cserkészszövetség a maga száz évével nem tudja levetni a mások által összesározott ruháját, és másikba bújni. Még kimosni sem tudja, hiszen az is közhely, hogy egy helyreigazítás mindig töredék annyi emberhez jut el, mint a botrányhír: egyszerűen kénytelen lesz megvárni, amíg az idő, ezernyi cserkész áldozatos munkája és példás magaviselete lassan lekoptatja a rászáradt sarat az uniformisról.

Már amíg elő nem kerül egy újabb vádaskodó médiakedvenc.