Minden józanul eltöltött nap maga a csoda

A Katolikus Karitász egri RÉV-házában drog-, gyógyszer-, játék- és társfüggők,valamint alkoholisták próbálják legyőzni a szenvedélyüket

Velkei Tamás – 2018.07.12. 01:21 –

Isten lenyúlt értem, és azt mondta, hülye gyerek, megmentelek – emlékszik sajátos stílusában életének fordulópontjára Mágus. Eger egyik csöndes, kertvárosi részén beszélgetünk egy szenvedélybetegeket segítő szervezet épületében.

szenvedély 20180712 Ebből soha nem lehet kigyógyulni – fogalmaz István, akit két évtizede beszippantott a játékautomaták világa. Először csak unalmas perceit töltötte a teremben, később minden idejét (képünk illusztráció) (Fotó: MH)

A ház beleolvad a környezetébe, csupán apró tábla jelzi a kerítésen: itt működik a Katolikus Karitász helyi szenvedélybeteg-segítő szolgálata, a RÉV. A mozaikszót a Remény, Élet, Változás szavak kezdőbetűinek összeolvadásából alkották, és igen találó.

A RÉV-ben ugyanis szenvedélybetegek nappali, közösségi és alacsony küszöbű ellátása folyik. Tevékenységük során a szenvedélybetegek minél szélesebb körben való elérésére törekednek, a motiváció felkeltésére, az életmód, az életvitel váltásának ösztönzésére, a változás elindítására és segítésére, a szerhasználat és járulékos ártalmai csökkentésére. Az országban több ilyen intézmény is található, az egri éppen húsz éve kezdte meg működését.

Siposné Kohári Szilvia intézményvezető elmondja: sok szülő keresi fel elkeseredetten a szolgálatukat azzal, hogy tegyenek valamit, mert „az én szép és okos gyermekem tönkremegy”. Általában nagyon rossz állapotban kerülnek ide a szenvedélybetegek, nem egyszer fordul elő, hogy már hajléktalanként, ápolatlanul, lezüllve. Ezért az első és legfontosabb, hogy megértessék velük, mennyire rossz a helyzetük. Nézzenek szembe az összes veszteségükkel, szüleik, testvéreik, gyermekeik, házastársuk, vagyonuk elveszítésével, egészségük megromlásával. A függőnek meg kell érkeznie a mélypontjához – szögezi le Szilvia. A legjobb gyógymód a kommunikáció, a gyógyszer ugyanis csak a – megvonási – tüneteket kezeli. A segítői folyamatban medicinák helyett a programra, a személyre fókuszálnak, és olyan energiák „kerülnek elő”, amelyekre addig nem is számítottak, magyarázza az intézményvezető.

Zsuzsi eltűnt, Mágus maradt

Mágus tizennégy éves volt, amikor szipózni kezdett egy Heves megyei kistelepülésen. Eleinte beérte csavarlazítóval, hígítóval, ragasztóval is, később nyugtató tablettára ivott – ez az olcsósága miatt még ma is igen népszerű –, majd kendert ültettek a barátaival, azt szívták el. A függőség elképesztő helyzetekbe sodorta, előfordult, hogy negyven kilogramm kenderrel kapták el a rendőrök, amit előzőleg egy kutatóintézetből lopott ismerőseivel.

Aztán jöttek a keményebb drogok, kokain, heroin, amfetaminszármazékok, intravénás szerhasználó lett, mindent kipróbált, ami a piacon elérhető, közben folyamatosan füvezett. Huszonnégy évig volt a drog rabja. Mágus, bár folyamatosan beszél, néha visszakérdez: „Ezt mondtam már?” – gyakran kihagy ugyanis az emlékezete a több évtizedes szerhasználattól.

De nemcsak szívta, szúrta, terjesztette is a szereket először piti dílerként, majd folyamatosan lépkedett feljebb a bűnözői ranglétrán, végül kapcsolatai révén el is látott egy szervezetet droggal. Életvitelére 2008-ban ráment a házassága. Ezt követően a fővárosba költözött, másik bűnözői körbe került, rengeteg pénzt keresett, BMW-je, saját sofőrje lett, előfordult, hogy egy este több milliót mulattak el. Mégis oda jutott, hogy meg akarta ölni magát, ahogy fogalmaz, halálra akarta drogozni magát.

Ekkor kapott egy telefont a szüleitől: volt felesége Németországba ment (ahol prostituált lett), közös gyermekeiket pedig fiatal sógorára hagyta – szükség lett Mágusra. Erre a pillanatra emlékszik úgy a férfi, hogy Isten kiemelte a fertőből. Olyan, mintha újjászülettem volna – mondja Mágus, aki itt lett tiszta, igaz, a saját tempójában. Ha el kellett volna mennie egy rehabilitációs intézetbe, megszökik, magyarázza. Nem volt mit tenni, helyben kellett foglalkozni vele. A RÉV-be egyébként nem maga miatt érkezett, heroinfüggő barátnőjének keresett segítséget. Zsuzsi egy nap nyomtalanul eltűnt, ő viszont maradt. A RÉV munkatársaival eltöltött hat év során fokozatosan erősödött meg apai és férfiúi szerepében, a ma a negyvenes évei közepén járó férfi a drog miatt lélekben évtizedekre megrekedt tizenhat évesnek.

„Apa már megint alszik”

Számos esetben a józanodáshoz bentlakásos, gyógyszermentes terápiára van szükség, a szenvedélybetegek többek között Debrecenbe, Komlóra, Pécsváradra kerülnek partnerszervezetekhez. Sokan akár évekig is tiltakoznak a bentlakásos terápia ellen, mint Mágus, akad azonban, akit rögtön meg lehet győzni a szükségességéről. A legtöbbször egy hónapos méregtelenítést is el kell végezni a terápia előtt a kórházban.

Eközben a hozzátartozókkal a RÉV munkatársai foglalkoznak, hiszen sok közöttük a társfüggő. A hozzátartozóknak ugyanúgy meg kell érteniük a felépülés folyamatát, dolgozni saját függőségükön, hogy meggyógyuljanak. Viki is kapcsolatfüggő. Férje már akkor tudatmódosító szereket fogyasztott, amikor megismerte, ám évekig tétlenül nézte leépülését, azt hitte, ha összeházasodnak, megváltozik. Nem így történt, a gyerekek születése után is maradt minden a régiben. A kicsik érezték a családi békétlenséget, „apa már megint alszik”, „apa már nem játszik velünk”, „miért jár annyit cigizni apa?” mondogatta, kérdezte egyre gyakrabban a nagyobbik gyermek.

Amikor Viki már nem bírta tovább, maga kereste férjének a lehetőséget a tisztulásra, így jutott el a RÉV-hez. Ezt követően házastársa két évig tiszta maradt, ám amikor munkahelyet váltott, ismét drogozni kezdett, Viki beadta a válópert. Bár férje később ismét elment rehabilitációra, már nem vele képzeli el a jövőjét. Nem véletlenül. „A hozzátartozói csoportban ismertem fel a társfüggőségem. Elkezdtem a programot, és rádöbbentem saját hibáimra, arra, hogy olyan mintákat követtem, amelyeket a családban láttam: anyám sem tudott elszakadni alkoholista apámtól” – sorolja felismeréseit Viki, aki korábban nem is tudott arról, hogy beteg, hogy társfüggő.

A csoportban számos sortársra lelt, olyan nőkre, akiknek szintén szenvedélybeteg a férjük, a fiuk. Előzőleg nem is gondolta volna, hogy ennyien küzdenek hozzá hasonló problémával, akár még idősek is. A társfüggő irányítani szeretné a szenvedélybeteg életét, ami egy darabig megy, aztán maga is beteg lesz. Vikinek le kellett zárnia a rossz kapcsolatát, a felismerésben a RÉV-hez kapcsolódó speciális csoport segítette.

A nő élete mára teljesen megváltozott. Más a szüleihez fűződő viszonya, ma már képes alkoholista apjával szemben is kiállni az igazáért, nem hunyászkodik meg, mer nemet mondani. A csoportterápia segítette a gyermekeivel való kapcsolatát is, tudatosabban foglalkozik velük, nem ideges, kizárólag rájuk koncentrál. A gyerekeken érzi, hogy boldogok, hogy szeretik.

A fiatal nő a barátnőivel is gyakran beszélget korábbi problémájáról, s ugyan tanácsot elvből nem ad, elmeséli, mi történt vele, mely élethelyzetre miként reagált, ami segít barátnőinek gondjaik megoldásában. „A legnagyobb hozadéka a terápiának a békesség, amiben most részem van. Korábban egy idegroncs voltam. Emlékszem, amikor idejöttem, úgy jellemeztem a férjem: jó fej pasi, csak drogozik. Szerencsére ma már tisztábban látom a világot magam körül” – jelenti ki a fiatal nő.

Ebből soha nem lehet kigyógyulni – fogalmaz sarkosan István, aki egészen más függőségben szenvedett: két évtizede beszippantotta a játékautomaták világa. Először csak unalmas perceit töltötte a játékteremben, később már minden idejét. Kezdetben akadtak sikerélményei, azt érezte, megy a szekér. Aztán ott ragadt a füstös kocsmák mélyén, sörözött és játszott: leginkább félkarú rablóval és pókerrel. „A legnagyobb nyereményem kétszázezer forint volt, a legnagyobb veszteség a duplája, mindjárt másnap” – emlékszik a sötét évekre a középkorú férfi.

Mindenét eladta egy menetért

Egy darabig csak a saját fizetését játszotta el, egy idő után viszont szinte mindenét pénzzé tette, kölcsönkért, akitől csak tudott, közben maszekolt, hogy pénzhez jusson. Felesége nem bírta tovább az életmódját, elvált tőle. Persze a hitelezők követelték a kölcsönadott összegeket, amelyeket általában az édesanyja fizetett vissza, akinek egy idő után betelt a pohár, és elvitte a pszichiátriára a fiát, ám ott csak nyugtatót írtak fel neki. Nem lett jobb a helyzet, leszámítva azt, hogy ezt követően István nem idegeskedett játék közben…

Ezután hozta el szülője a RÉV-be. Hetente jött, eleinte azért, mert „kell”, később már kényszert érzett arra, hogy felkeresse mentorát. Azt hitte, meggyógyult, de ahogy abbahagyta a foglalkozásokat, egy éven belül visszaesett. És akkor még mélyebbre csúszott. Majdnem odalett a lakása, kirúgták az állásából, és lebukott új felesége előtt. „Nagyon megijedtem, mert nem akartam elveszíteni, féltettem a házasságom, ezért a nagy veszekedések után másodszor már magam jöttem a RÉV-be” – idézi fel István a pokoli napokat. Intenzív órákat töltött a szervezet házában, felismertették vele, hogy csatlakoznia kellene egy önsegítő csoporthoz. Eleinte nem tudott magával mit kezdeni, olykor dühkitörései voltak, egy évig is eltartott, amíg megállta, hogy ne menjen többet a játéktermekbe. Kilenc éve nem játszott, nem ivott egy kortyot sem, egyedül a cigarettáról nem tudott lemondani eddig.

A leállásban segített a családja, az ingergazdag környezet, hiszen a gyermekekkel foglalkozni kell, és a családi ház körül is mindig van mit tenni. Elmaradhatott volna, de szükségét érzi annak, hogy rendszeresen ellátogasson a RÉV-házba. Azt mondja, az első menet, az első pohár csupán száz forint, de ő nem akarja elővenni a tárcájából azt a százast. Sőt, több ismerősét is elküldte már a Katolikus Karitász RÉV Szolgálatához. „A RÉV-nek köszönhetem, hogy még élek. Életem legjobb döntése volt, hogy másodszor is idejöttem” – magyarázza István, de Siposné Kohári Szilvia leszögezi: mindenki magának köszönheti a döntést, a gyógyulni akarást. A legtöbben számolnak egy „felsőbb erővel”, másoknak kialakult istenképük van.

„Ha valaki úgy dönt élete egy adott pontján, hogy hozzánk fordul, és elindul a változás, a felépülés útján, ahhoz óriási erő és legtöbbször mély elkeseredettség kell. A józanodási folyamat és minden józanul eltöltött nap maga a csoda” – mondja Szilvia.