Szerencsés KárolyDemokrácia és önvédelem

A választási vereséget nehéz elviselni. Az értelmesebb ember ilyenkor magában keresi az okokat, új stratégiát dolgoz ki, megpróbál alkalmazkodni a helyzethez

Szerencsés Károly – 2018.07.07. 01:59 –

Mások elkeseredett dühvel elvetik az egész választási rendszert, sőt az egész „rezsimet” és elvakult indulattal egyre mélyebbre süllyednek, egyre távolabb kerülnek a valóságtól. Megint mások azzal áltatják magukat, hogy a többség (de minimum az „értelmes többség”) az ő oldalukon áll, csak valahogy nem értette meg az üzenetet, rossz volt a kommunikáció, esetleg az ellenfél aljas eszközei eltérítették saját szavazóit is. A negyedik a legveszélyesebb fajta, aki tudja, hogy nem képes felvenni a versenyt, tudja, hogy a nagy többség nem mögötte áll, hogy dühödt erőszakkal nem megy semmire, ezért kívülről várja a megoldást. Ilyen „megoldás” elmarasztaló eljárás kiprovokálása mindenféle nemzetközi fórumokon, de ennél is veszélyesebbek az egyéb – főleg pénzügyi, gazdasági eszközök – , amelyek nehezen kontrollálhatók.

Az első csoporthoz tartozókat alig látni manapság, s ez ma a magyar demokrácia és parlamentarizmus legnagyobb hiányossága. A második csoport a vereség utáni hetekben jelen volt, de a dolgok logikája szerint el is vesztette jelentőségét, ami nem jelenti azt, hogy mesterségesen ne lehetne felkorbácsolni indula­tait időről időre. A harmadik csoport a legaktívabb, de az önáltatás nem segít rajta. Ezért kapaszkodik ide is oda is, ha lehet tüntetést gründol, ha lehet akár a klasszikus „minél rosszabb, annál jobb” mélységig is eljut. A negyedikre kell figyelni leginkább, mert alattomos és hatékony.

Hogyan is volt ez régebben? Volt egy érdekes választás 1945-ben. A haladás, a progresszió, a fejlődés fennkölt álarcát akkor a kommunisták viselték, s errefelé a „nagy felszabadító” köpenyéből bújtak ki. Amelynek első dolga volt, hogy gazdaságilag gleichschaltolja Közép-Európát. A választásokon ezek után – jókora hátszéllel – Rákosiék tizenhét százalékot szereztek. Nekik kevésnek tűnt, nekünk soknak. Vajon magukban keresték a hibát? Nem, dehogy! Így fogalmaztak: „A választások megmutatták, hogy a város és falu dolgozóinak legjobbjai követnek bennünket.” A többiek (a nagy többség) a tudatlan, elmaradott, nem demokrata maradék. Ismerős?

Rákosi Mátyás logikáját megirigyelheti számos mai filozófus és elemző: „A 42 százalék, amit a baloldal kapott, az kétségkívül a demokraták többsége.” Vagyis a kisgazdák 57 százaléka – mivel reakciós – kétségkívül a kisebbség. Mi következik ebből? A parlament gyors likvidálása, új választás, persze új választójogi törvény alapján. „Vegyük el a választójogot a demokrácia, a nép ellenségeitől…” A hallgatóság zúgva helyeselt. Ismerős észjárás?

Hasonló gondolatmenetet takar, ahogy a múlthoz viszonyultak. Aki velük ellentétes véleményen volt, az csak reakciós, fasiszta, esetleg tudatlan lehetett. Utóbbiakra várt a népbíróság, internálás, B-lista, nyugdíjmegvonás és számos más „fegyver”. „A fiatal magyar demokráciának nem csak szája van, hanem ökle is” – fenyegetőzött az akkori nagyon haladó ideológus, Révai József. A demokrácia és a parlamentarizmus iránt igen kevés fogékonyságot mutató társaság a vereség után még inkább igazolva látta az erőszak szükségességét, a külső támogatást, az egész „cirkusz” felszámolását. „Semmi kedvünk ahhoz, hogy ötévenként azzal álljunk sötét katasztrófába zuhanó nemzetünk elé, hogy nem megmondtuk?…” Ha nincsenek hatalmon, ez az ország folyamatosan zuhan a sötét katasztrófába.

Nem maradhattak le a szocialisták sem. Lehet, hogy féltek is, de félteni nagyon félthették az országot. Szakasits Árpád folyamatosan veszélyben látta a magyar demokráciát: „féltjük a kisgazdapárt jobboldalától”. Nem volt egy nagy szónok, így csak ismételte magát: „Nagy Ferenc kecskeméti beszéde óta még az eddiginél is jobban féltjük, mert a miniszterelnök úr ebben a beszédében azonosította magát a kisgazdapárt minden tagjával.” Micsoda skandalum! A lángeszű „Szaki” megmagyarázta a saját 17 százalékát is: „A választásokon nem a kisgazdapárt kapott többséget, hanem a demokrácia.” Meg aztán: az efféle szabad választás valamiféle „nyájdemokrácia”, a szocialisták nem ilyet akarnak. A balga nép, mint a nyáj vonul a szavazóurnákhoz a kolomp szavára. Ismerős vád? Felbukkant egy régi hazug érv is: „Szavazócédulával jutott hatalomra Hitler is.” A szocia­listák mást akartak. „ Az igazit”! Ezek ketten aztán „egyesültek” és negyven évig volt is itt igazi szocialista demokrácia.

Igen nagy káosz volt a korabeli bíróságok megítélésében. A kommunisták a különleges bíróságokat favorizálták – „Népbíróságokat” –, amelyek politikai testületek voltak, baloldali többséggel minden egyes tanácsban. Ezek végezték el a számonkérést, de sokkal inkább a bosszút, majd a tisztogatást és megfélemlítést. Naponta akasztottak, végeztek ki embereket, ítéltek súlyos börtönbüntetésre vagy kényszermunkára. „A dolgozók verejtékéből megszületett pénzt akasztófával is megvédjük…” – lendült Saint-Just-i indulatba Szakasits mámorosabb pillanataiban. A rendes bíróságok védelmére Pfeif­fer Zoltán államtitkár vállalkozott, leleplezve, hogy „a munkásság dolgozott, nem hallgatott vezetőire, akik rikácsolva állandóan az ellentéteket keresik.” Erre is mondta Ries István szocialista igazságügyi miniszter az egészen megdöbbentő szavakat: „A magyar szakbíróságokra nem lehetett és sajnos ma sem lehet rábízni a demokratikus magyar igazságszolgáltatást.” Ries ott bábáskodott a magyar bíróságok függetlenségének teljes felszámolásánál, hogy aztán az ÁVH börtöné­ben pusztuljon el. Rákosi szavai is jellemzőek: „Az igazságszolgáltatásba bele fogunk nyúlni…” A bíróság szakmaisága és függetlensége döntő tényezője a demokrá­ciának, még ha most sokan úgy is érzik – Ries szavait kifordítva –, hogy a bíróságok „olyan ítéleteket mondanak, amelyek sokszor becsületére válnának a kommunizmusnak is”. Ismerős probléma? A lengyelek tudnának mesélni róla, de mi is.

A haladó, progresszív „demokraták” puccsal felszámolták a Nemzetgyűlést, értékes tagjait a Gulagra hurcolták, emigrációba kényszerítették vagy börtönbe vetették. Módosították a választójogot és olyan csalást hajtottak végre, amilyen még nem volt. Pedig Rákosi szemrebbenés nélkül kijelentette, hogy „nálunk féltékenyebben nem fog senki sem őrködni a választás tisztaságán”. Valahogy mégis sikerült kizárni és „kifelejteni” hatszázezer embert a névjegyzékből (nem szimpatizáltak a kommunistákkal), leadni kétszázezer hamis szavazatot (a kommunista pártra), aztán megsemmisíteni 670 ezer ellenzéki voksot. Mindjárt szebb lett a világ!

Így aztán mennyire tudtak örülni a győzelemnek. Főleg, ha az „elsöprő” volt. A legjobban, ha nem zavarjuk össze a választót mindenféle alternatívákkal. Amikor 1950-ben a szavazók 99 százaléka adta voksát a népfrontra a tanácsválasztásokon, mindjárt másként nézett ki a magyar nép: „A vasárnapi választás egyik legjellemzőbb tanulsága éppen a dolgozó nép nagymértékű tudatossága, politikai öntudatának, tisztánlátásának hatalmas megnövekedése.” Az volt az igazi.

A polgári oldalon nehezebb volt „fogalmazni”. Akkor itt voltak a megszálló szovjet csapatok, teljhatalmú volt a Szövetséges Ellenőrző Bizottság, az ország gazdasági kiszolgáltatottsága és kirablása áthidalhatatlan messzeségbe tolta a szuverenitás kérdését. Nagy Ferenc miniszterelnök a válságok elkerülésének szükségességéről beszélt, szinte könyörögve a koalíciós partnereinek – ez Rákosi meg Szakasits – , hogy ne tegyék ki ennek az országot. „Magyarországon senki se számítson sem ellenforradalomra, sem forradalomra.” Hitt és bízott benne, hogy ehhez a közös alap a demokrácia. Nagy tévedés volt, igaz, hogy sem ellenforradalom, sem forradalom nem következett be, de kívülről menedzselt puccs és hideg közöny igen. A demokrácia az adott körülmények közepette védtelennek bizonyult.

Ma más a helyzet, mások az eszközök, mások a veszélyek. Bízunk a demokráciában, de az önvédelemben is. Jogtalansággal szemben, még ha a demokrácia látszatával is lép fel, minden törvény szerint jogos az önvédelem.