Válaszúton

Bár a kezdetben kizárólag Orbán Viktor által képviselt stratégia most fényes győzelmet aratott a legutóbbi EU-csúcson, ám a miniszterelnök nemcsak szerénységből nem ünnepli látványosan egyébként teljesen megérdemelt győzelmét. Visszafogottságának oka alighanem az, hogy ő maga is tudja, hogy ez csupán az első nyertes csata, ám a háború még csak most kezdődik igazán. Érdemes eltöprengenünk azon, hogy vajon mi is ennek a háborúnak a lényege, miféle tektonikai erők mozgatják a szereplőket (kik is ők?), és legfőképpen hogy mi lehet ennek a most már permanensnek látszó globális háborúnak a kimenetele. A világ, amelyben élünk, a narratívák háborújának világa, ahol egymással teljesen szembemenő, sőt egymást teljesen kioltó világmagyarázatok ütköznek egymással. Ezért aztán nemcsak az a feladat, hogy megtaláljuk a világot alkalmas módon leírni képes elbeszélési módot, hanem az is, hogy ezt megpróbáljuk megértetni azokkal is, akik egy ezzel teljesen ellentétes narratíva alapján fogalmazzák meg önmagunk számára a valóságot. Ez azért döntő fontosságú, mert ha a társadalmak jelentős része egy egészen másféle, a mi szempontunkból végzetesen hamis valóságban él, akkor hiába van igazunk, nem tudunk olyan komplex együttműködési rendszert létrehozni, amely a megoldást lehetővé tenné. A történelem azt látszik bizonyítani, hogy számos adekvát narratíva bukott el azért, mert az adott emberi közösség bennerekedt abban a köréje épített hamis valóságban, amely aztán a vesztét okozta.

Orbán Viktor győzelmét követő visszafogottsága arra a felismerésre épül, hogy Európa népeinek és különösen az őket képviselő uralmi struktúráknak a meggyőzése arról, hogy az általuk követett hamis narratíva végzetes következményekkel jár, még nagyon az elején tart. Joggal tarthatjuk reménytelinek azt, hogy a teljes elszigetelés, és kiközösítés közvetlen veszélye ugyan elmúlt, de Európa ma összességében még alkalmatlan az új narratíva, s főként az arra épülő stratégia befogadására. Fontos hangsúlyozni, hogy – miképpen azt eddig is átélhettük – mindez nem egy szellemi szempontból semleges térben megy végbe, hanem egy olyan globális diskurzus-mezőben, ahol változatlanul rendíthetetlennek látszik a globális véleményhatalmi gépezet diktatúrája. E gépezet, ahogy eddig is, ezután is mindent meg fog tenni azért, hogy megbízója utasításait teljesítse. A „megbízó” pedig az a globális szuperstruktúra, amelynek valóságos céljairól, működési módjáról és valóságos kulcsszereplőiről nagyon kevés használható tudásunk van. Csak azt látjuk, hogy a világot a semmibe vezeti, hogy egyre brutálisabb módon rugdalja lefelé azon az „entropikus lejtőn”, ami a teljes rendezetlenség, tehát a káosz felé vezet. Bibó István, amikor az „Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem” című dolgozatában arról ír, hogy a magyar szellemi élet tragikusan polarizálódott egyfelől túlfeszült lényeglátókra, másfelől cinikus hamis realistákra, akkor azt is jelzi, hogy a kiút ebből a zsákutcából a „lényeglátó realista” létkarakterének a felépítése volna. Soha nem volt nagyobb szüksége Magyarországnak, Európának és az egész világnak lényeglátó realistákra, mint éppen most. Olyan vezetőkre, akik látják a lényeget és ennek fenyegető következményeit, de annak is tudatában vannak, hogy e lényeg ma olyan adottság, amit egyszerre aligha lehet radikálisan átalakítani. Vagyis tudják, hogy mi a „kívánatos”, de azt is tudják, hogy itt és most mi a „lehetséges”, és legfőképpen azt tudják, hogy a kívánatost a lehetségestől mindig korlátok választják el. A mai történések „nyelvére lefordítva” Orbán Viktor pontosan tudja, hogy korunk legsúlyosabb kihívása az, hogy a modern Nyugat egy, az egész emberiséget végzetes zsákutcába vezető létszerveződési mód. Hogy mindaz, ami az elmúlt három év során „migrációs válságként” jelenik meg, ennek a deficites létmodellnek logikus és kikerülhetetlen következménye. Hogy az európai fehér ember az elmúlt ötszáz év során fegyver volt a globális szuperstruktúra kezében a világ összes többi kultúrájának a kifosztása és elpusztítása érdekében, most viszont az így kifosztott perifériák „anyagcsere-végtermékeiből” hoz létre fegyvert az európai fehér ember maradékának az elpusztítására. Hogy ráadásul mindezt a kezében lévő globális véleményhatalmi gépezet segítségével mint az emberiség egésze számára üdvös, hasznos és támogatandó változássorként mutatja be, a hamis valóság ketrecébe zárva ily módon az emberi közösségek nagy részét. De azt is tudja, hogy mindezt ilyen kendőzetlen nyíltsággal és egyszerre nem tárhatja a világ elé, és erre a narratívára közvetlenül aligha építhető stratégia. Az elmúlt néhány év szívós küzdelmei azonban lassan meghozzák gyümölcseiket, Európa népei ébredezőben vannak, és amit felébredve megpillantanak, az felháborodással és indulattal tölti el őket. Ám felháborodásból és indulatból még nem születik megoldáshoz vezető cselekvési ív. Ehhez először is az kell, hogy ez az érzelmi energia radikálisan megváltoztassa Európa uralmi struktúráit, és azok egész működési mechanizmusát.

A jelek szerint ez a folyamat elkezdődött, és a mostani EU-csúcs azt látszik bizonyítani, hogy egyelőre legalábbis visszafordíthatatlan. Ennek legdrámaibb jele, hogy a német kancellár és a francia elnök, akik eddig a globális szuperstruktúra legmegbízhatóbb kollaboránsainak bizonyultak, uralmi pozíciójuk megőrzése érdekében korrigálni kénytelenek eddigi stratégiájukat. Európa, a Nyugat, ez által az egész mai világ válaszúthoz érkezett.