Kő AndrásTablók

Seregnyi középiskolás tablókép néz vissza ránk ezekben a napokban, az ország érettségiző osztályai­nak tükörképei

Kő András – 2018.06.16. 00:54 –

Soha vissza nem térő arcokkal szembesülünk. Háromféle arccal: az egyikkel, amely látható, a másikkal, ami nem látható, de tényleges, a harmadikkal pedig azzal, amelyet a diák magáénak gondol. A látható arcok árulkodnak valamiről. Arról, hogy Dominika hatalmas szemüvege mögött kedves lény lakozhat, arról, hogy Szilviának már most tanárnős a tekintete, arról, hogy Regina csúnyácska arca kisebbségi érzésekkel teli; Petra már nagy nő, Cintiától mentsen meg az Isten, Botond tudálékos, Fanni fannis, Luca megbízható jellem.

Csupa ábrándos arc, az élet első nagy lépcsője előtt. „Az ábrándok a jellem tükörvillódzásai” – vallotta Örkény István. De az álmok a jellem építőkövei is. Legkedvesebb történelemtanárom az érettségi idején tizenkét kérdést tett elénk, akkori gondolatainkat megmérendő, az élet nagy kérdéseiről, s ötven évvel később egy érettségi találkozón visszaadta az ifjú fejjel papírra vetett sorokat, hogy találkozhassunk egykori önmagunkkal. Mi valósult meg az álmokból, a vágyakból, és mi nem? Mit vállalunk ma is, és mit nem? Bevallom, sokkoló hatást váltott ki belőlem a tegnapi szó, s elmerenghettem életem, jellemem, sorsom alakulásán.

„Az emberi jellem, mon cher, változik – vélte Agatha Christie. – Erősödhet és torzulhat. Hogy milyen is az ember, az csak akkor válik el, amikor próbára teszik… vagyis akkor, ha kiderül, hogy megáll-e az ember a maga lábán vagy sem.”

A válság a próbakő. Vagy fogalmazhatunk úgy, hogy a jellem próbája a tett. A gondolatok szavakká válnak, a szavak tettekké, a tettek szokásokká, a szokások jellemvonásokká, a jellemvonások sorssá. Milyen jellemvonásokat olvashatunk ki a tablókon megjelent arcokból? Mindegyik diák a legszebb arcát mutatja, s a képzelet az, amely jellemet formál a tekintet sugárzásából. Milyen sors vár rájuk? Boldogulnak vagy boldogtalanul élik majd le az életüket? „Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek / Az emberiségért valamit!” – énekelte a költő. Teret kap-e az akarat, a tehetség? A körülmények számítanak-e?

Az ember szakíthat az őt körülvevő tárgyakkal, mindennel, a világgal, önmagával azonban nem tud szakítani. A tizennyolc évesnek ötven év múltán vissza kell néznie valamikori önmagára, a megtett útra. Ezt nem odázhatja el! Mert a tizen-nyolc éves már felelős önmagáért, a tetteiért. Már magán viseli az élet stigmáit.

Kedvenc idézeteim egyikével hozakodom elő. Szobotka Tibor írta: „Mit árul el az emberből az arca? Azt, amit a szavai: hogy más. Mindenki mást mutat, mint ami. Álmukban árulják el csak az emberek néha igazi arcvonásaikat. Talán azért alszanak éjjel, amikor sötét van?”

Arcok a tablókon, arcok a kirakatokban. Egy régi szokás modern változatai. Olykor játékos ötletek, furcsa változatok formájában vagy a komolyság eszményképeivel. Tablók, amelyekre életünk sorsfordító pillanataiban vissza-visszatérünk. A kérdés csak az: örömmel vagy keserűséggel? Mosollyal vagy megrendüléssel?