Egy felfedezésre váró festői világ

Gábor Marianne képeiből látható kiállítás a Széphárom galériában – Az elpusztítani próbált polgárság emlékképei

Péntek Orsolya – 2018.06.16. 00:27 –

Sajátos, elegáns festői világ Gábor Marianne-é. A 2014-ben, kilencvenhét éves korában elhunyt művész képeiből most a Jászi Galéria rendezésében látható tárlat a Széphárom közösségi tér kiállítóhelyén.

Olga néni 20180616 Olga néni pettyes ruhában (Fotó: Jászi Galéria)

Gábor Marianne látható ecsetekkel a kezében azon a vásznon, amely az életműkiállítás első darabjaként fogad a Széphalom közösségi tér kiállítóhelyén (Budapest, V. kerület, Szép utca 1/b.). Az S. Nagy Katalin kurátor által összeállított, a Jászi Galéria által rendezett kiállításon, amely június 30-ig látható, a lenti térben az olajfestmények, a fenti galérián a rajzok, vázlatok kaptak helyet. A lenti és a fenti szekció itt-ott reflektál egymásra: nemcsak a lenti arcok közül ismerhető fel egy-egy a fenti, grafikai technikákkal készült képeken, de például a Verbano étterem portálja is, amely esetében a művész a vendéglő cégtábláját és annak feliratát ugyanúgy belekomponálta a festménybe, mint a talán vázlatként készült munkába. Ahogy S. Nagy Katalin írja a tárlatot kísérő tanulmányában, Gábor Marianne első fennmaradt képét ötéves korában, 1922-ben készítette.

Egészen húszéves koráig kizárólag rajzolt – a vonalas gondolkodásmód, a visszafogott színhasználat később is jellemző rá –, festeni húszévesen kezdett. A művésszel több beszélgetés készült – gyerekkoráról egy, a Centropa.hu oldalon megjelent beszélgetésben azt mesélte, hogy édesapja, Gábor Ignác irodalomtörténész, műfordító sokszor fogadta Kuncz Aladárt, Füst Milánt – „aki aztán ki lett tiltva, úgy viselkedett” –, Herman Lipótot is.

A festő először Szőnyi István iskolájában, majd a főiskolán Réti István osztályában tanult, 1942-ben pedig megrendezhette első önálló kiállítását a Nemzeti Szalonban. Második önálló kiállítását 1944 januárjában Rózsa Miklós rendezte a Tamás Galériában. Bár a háborúban több családtagját deportálták, ő maga túlélte a vészkorszakot. Ahogy S. Nagy írja, férjével, a négy év munkaszolgálatból hazatérő Rónai Mihály András újságíróval, műfordítóval megpróbálták újjáépíteni életüket, de Gábor Marianne-t kiszorították a művészeti közéletből, mivel alkotásait „polgárinak” minősítették. Csak 1957-ben, kilencévi mellőzést követően mutatkozhatott be a Csók Galériában, a kiállítást Kassák Lajos rendezte. „Az évtizedes mellőzés, háttérbe szorítás nem törte meg, inkább még akaratosabbá és igényesebbé tette – állapította meg Kassák a katalógushoz írt előszavában. Kassák az 1957-es tárlat anyagából kiemelte a művek közül Frank Frigyes portréját, a Berta néni teljes díszbent és a Tengerparti nénikéket.

Portrékból, egészalakos festményekből több látható a mostani kiállításon is – kár, hogy a rendezők semmilyen felirattal nem segítik a tájékozódást. Látható, hogy Gábor Marianne egy-egy vonallal fogja meg egy-egy arc jellegzetes vonásait, néhol már-már a karikatúraszerű ábrázolásig jutva el, például ott, ahol egy joviális papot és egy idős hölgyet ábrázol beszélgetés közben.

A hatvanas években a festő férje olasz fordításainak köszönhetően többször is eljutott Olaszországba, 1964 és 1972 között festett olasz városképei, tengerparti jelenetei miatt pedig őt hívták rendszeresen kiállításokra Rómába, Palermóba, Velencébe és Grossetóba, 1976-ban pedig Firenzébe, írja S. Nagy.

A firenzei kiállításon két önarcképét (Munka közben, 1955, vászon, olaj; és Florentinkalapos önarckép, 1956, farost, olaj) egy olasz művészettörténész kiválasztotta az Uffizi-gyűjteménybe. Ezekben az években a festő népszerűbb volt Olaszországban, mint itthon, Diego Valeri velencei költő verset is írt munkáinak hatására. Itthon a Magyar Nemzeti Galéria rendezett neki életmű-kiállítást 1977 végén, 1978 elején.

Ahogy a tanulmány szerzője felhívja rá a figyelmet, Gábor Marianne életművében külön csoportot alkotnak a művészportrék, hiszen már gyermekkorában, majd később is rendszeresen rajzolta a hozzájuk látogatókat: Somlyó Györgyöt, Szép Ernőt, Csók Istvánt, Frank Frigyest is megörökítette.

Egy firenzei utazás után, 1972-ben, 1973-ban kezdett el zsidóportrékat festeni – ezen képekből is több látható a mostani tárlaton. S. Nagy Katalin felhívja a figyelmet rá, hogy a téma már korán megjelent a művésznél, ismét pedig akkor jött elő, amikor kiderült, hogy nem tudja feldolgozni édesanyja elvesztését, akit 1944-ben a nyilasok öltek meg. Gábor Marianne, akinek családjában több rabbi is volt, az elpusztítottakat megidézve festette emlékképeit.

S. Nagy az életműben külön csoportba sorolja a Velence- és a tengerképeket, a tárlaton látható darabok meggyőzhetik a nézőt, hogy Gábor Marianne-t nemcsak portréfestőként érdemes számba venni: a hideg, a szeles-esős napokat idéző tengerképek közt az egyik legszebb, amelyen a nézőnek hátat fordító alakok és egy kutya szemlélik a horizontot.

A Jászi Galéria tárlata egy olyan életműre hívja fel a figyelmet, amelyet sürgősen kanonizálni kellene, és amelyet sürgősen meg kellene ismertetni a nagyközönséggel, unikális értékről van szó, amelynek alkotója élete első szakaszában zsidó származása, élete második szakaszában polgári származása, élete utolsó szakaszában pedig a megváltozott képzőművészeti divat miatt nem kaphatta meg azt a helyet, amit megérdemel.