„Van az osztályon egy százkét éves néni, aki még látta Lenint”

A Vészhelyzetben negyvenöt perc alatt betoltak három mellkason szúrt embert, volt két intim jelenet, és néhányszor még lelkiztek is az éjszakai műszakban – mondja Zacher Gábor

Jobbágyi Zsófia – 2018.06.12. 04:12 –

Egy kórház oldalbejárata, ahol be lehet slisszolni, az mindig a sürgősségi osztály – mondja lapunknak Zacher Gábor, a Honvédkórház Sürgősségi Betegellátó Osztályának (SBO) főorvosa, akivel az intézményről megjelent sorozatos negatív cikkek kapcsán egy átlagos munkanapján beszélgetünk. Azt mondja, az elmúlt fél évben a Honvédkórház kapott hideget-meleget, rengeteg torzított cikk jelent meg róluk a sajtóban, miközben az intézmény sürgősségi centrumában az év minden napján, huszonnégy órában kemény munka folyik, rengeteg beteggel és komoly szakmai kihívásokkal.

honvedkorhaz1A centrum több mint 1,8 millió ember egészségügyi ellátásáért felel (Fotók: Ficsor Márton)
Zacher szerint ezek az írások jól példázzák, hogy különösen a tavaszi választások hatására az ellenzéki médiumok előszeretettel nyúltak olyan témákhoz, amelyekről úgy gondolták, lejárathatják velük a magyar egészségügyet, és ezáltal „kétes értékű politikai előnyöket kovácsolva ostorozhatják a kormányt”. Előfordult, hogy korábbi, több esetben évekkel ezelőtti eseteket szedtek elő, amelyektől az év első felében hemzsegett a sajtó.

Egyoldalú tálalás

Zacher Gábor szerint a probléma az is, hogy ezeket az eseteket meglehetősen egyoldalúan és negatív szemszögből interpretálták, holott az éremnek mindig két oldala van. Érdemes tudni, hogy a cikkekben szereplő betegek vagy hozzátartozók engem egyszer sem keresték meg, inkább egyenesen a médiához rohantak. Az egyik háziorvos például nyílt levélben nevezte Budapest „no-go zónájának” a Honvédkórházat – idézi fel a főorvos, majd hozzáteszi, mint kezelőorvos nem állhat ki a sajtó elé a teljes kórtörténettel, mivel így már betegjogokat sértene, és olyan adatokat kellene nyilvánosságra hoznia, amelyeknek a „kezelésére sem én, sem a kollégáim nem vagyunk jogosultak”. Holott a valóság és a szakmai tartalom éppen ezek mögött az adatok mögött rejlik.

Felidézi azt az elemzést is, amely szintén az év első felében jelent meg, és azt állítják benne: a sürgősségi centrumba beszállított betegek 8,4 százaléka elhalálozik. Honnan szedték ezt az adatot? – teszi fel a kérdést Zacher, majd tisztázza: évente több mint hatvanháromezer beteget látnak el, s közülük 0,6 százalék az, akinek az életét már nem tudják megmenteni. Ezekbe az adatokba pedig beletartoznak azok az idős emberek is, akiket a hozzátartozóik tulajdonképpen végstádiumban csak „felügyeletre” visznek be a kórházba, hogy „ne otthon haljanak meg”. De – mondja Zacher – náluk hal meg az a lassú agyvérzéses beteg is, akit más kórházak vagy más osztályok nem szívesen vesznek már fel, hiszen alig huszonnégy órája van hátra, és minden terápiára rezisztens.
honvedkorhaz2Zacher Gábor: Még az orvos kollégák sincsenek mindig tisztában azzal, mi a sürgősségi eset
„Nagy feladat hárul az intézmény sürgősségi centrumára. Nem csupán egy kórházi osztályról, hanem egy valódi központról beszélünk, ahol jóformán valamennyi típusú szakellátást meg lehet kapni, csaknem harmincfélét. Vagyis a legtöbb szakterületen kiemelt ellátást végzünk, sok esetben országosan egyedülálló módon, kiválóan képzett orvosokkal és technikai eszközökkel” – erről már Tamás Róbert orvosigazgató beszél. Szerinte két fő feladatuk van: az igényjogosultak – vagyis a fegyveres testületek tagjai, a rendvédelmi szervek munkatársai és vasutas dolgozók – ellátása, valamint a területi ellátási kötelezettség, amelynek keretében a Honvédkórházhoz tartozik a főváros IV., XIII., és XV. kerülete. A sürgősségi centrum azonban ennél is nagyobb területért, több mint 1,8 millió ember egészségügyi ellátásáért felel. „Mindez óriási felelősség és feladat, hiszen az ország lakosságának csaknem egyötödéről van szó. Ráadásul az év háromszázhatvanöt napján mellkas-, szív-, ér-, baleseti sebészeti ellátást végzünk, vagyis a sürgősségi területen előforduló betegségek és sérülések mindegyikét kezeljük. Emellett ha valahol az országban katasztrófahelyzet vagy kiemelten súlyos baleset történik, a sérülteket akkor is hozzánk szállítják” – részletezi Tamás Róbert.

Ez nem gyorsított útvonal

Zacher Gábor ezután megmutatja nekünk az úgynevezett sokktalanító szobát, amelyet a legsúlyosabb esetek felvételére alakítottak ki. Ennek ellenére ha a többi vizsgálóban már nincs hely, a kevésbé súlyos betegeket is itt diagnosztizálják. A főorvos szerint konfliktusos esetek nemcsak a Honvédkórházban, de a hazai egészségügyi intézmények mindegyikében napi szinten előfordulnak. A beteg–orvos közötti feszültségek részben abból is adódnak, hogy Magyarországon a sürgősségi ellátás viszonylag fiatal szakma, alig tíz-tizenkét éves, ezért sem az orvosok, sem a betegek nem kezelik megfelelően.

„Ez nem egy gyorsított útvonal, vagyis ha valaki kap egy időpontot a szakrendelésen endoszkópiára vagy ultrahangra, akkor távolról sem magától értetődő, hogy ezt a sürgősségin soron kívül megcsinálják neki. Nem ez a feladatunk” – magyarázza Zacher. A napi szinten ellátott betegek mintegy negyven százaléka nem sürgősségi eset, és ha őket a megfelelő helyen ellátnák és kezelnék, például az arra jogosult háziorvosnál vagy a szakrendelésen, akkor csak napi száz-száztíz beteg érkezne hozzájuk, ami nagyjából már meg is felelne a jelenlegi teherbíró képességüknek.

A sürgősségi centrum fő nővérpultján, egy hatalmas táblán a beérkezőket állapotuk súlyossága szerint rangsorolják. „Ma reggel a helikopter hozott egy dupla nyílt combcsont-törést szenvedett embert, nemrég érkezett egy agyhártya-gyulladásos gyerek, és két vérző betegünk is van, akiknek a hematokrit-értéke nagyjából a normális érték huszonöt százaléka. Ez már nem az a szint, hogy valakinek fáj a dereka, adjunk neki fájdalomcsillapítót” – vázolja a főorvos, majd hozzáteszi, az ilyen esetek lekötik az ellátási kapacitásukat. Ezzel párhuzamosan viszont – folytatja – járt náluk egy fiatalember is, akinek négy hónapja „időnként fáj a mellkasa”, és mivel szabadnapos a munkahelyén, úgy gondolta, kivizsgáltatja magát a sürgősségin. „Amikor azt mondtuk neki, hogy ez nem a mi feladatunk, felkapta a fejét és visszaszólt: akkor akár meg is dögölhetek otthon?” – idézi fel a főorvos.

Általános probléma, hogy sokszor még az orvos kollégák sincsenek tisztában azzal, mi is valójában a sürgősségi eset, s ez jócskán megnehezíti a munkát, jegyzi meg. Ha az orvosoktól kapott hivatalos beutalókat nem a saját szemünkkel látjuk, talán mi sem hisszük el, milyen indokokkal küldik az embereket az osztályra: „A betegnek két napja fáj a lába, kérem a sürgősségi osztályon való kivizsgálását.”

Jött olyan panaszos is – folytatja –, akinek a cipő törte fel a lábát, vagy csak egyszerűen magányosnak érezte magát otthon. A főorvosi álláspont és a sajtóban megjelent cikkek alapján könnyű tetten érni a szakmán belül húzódó ellentétet, amelyet Zacher Gábor úgy kommentál: az a háziorvos és szakorvos kolléga – tisztelet a kivételnek –, aki indokolatlanul a sürgősségire utalja be a betegét, nem csinál mást, mint áttolja a felelősséget, aztán ha elirányítjuk ezeket a pácienseket, tényleg „mi leszünk a no-go zóna”.

A kijelölt ügyeletek ellátása rányomja a bélyegét a mindennapi munkára – mondja Tamás Róbert. „Egy kórháznak többfelé oszlik a feladata. Egyrészt a sürgősségi, másrészt az elektív, vagyis a tervezett beavatkozásokra, a járó- és fekvőbeteg-, valamint krónikusellátásra, egynapos sebészetre, illetve a rehabilitációra. Ezeket igyekeznek összehangolni, ami nehéz logisztikai kihívás, hiszen az ellátás gördülékeny szervezésén túl az erre biztosított pénzügyi forrásokból is ki kell jönnünk. Ha az egyensúly felborul, képtelenek leszünk a feladataink ellátására” – ecseteli az orvos-igazgató, majd hozzáteszi, a sürgősségi ellátás a világon mindenhol a legdrágább egészségügyi ellátási feladat, hiszen azonnal kezelendő betegekről kell gondoskodni minden szakterületen. Nem árt tudni azt is, hogy az első huszonnégy órában a legmagasabbak a diagnosztikus és a terápiás költségek.

Másképp beszélni mindenkivel
honvedkorhaz3„Egy súlyos beteg az egész rendszert felboríthatja, mivel ezek az esetek nem egy orvost és egy nővért igényelnek. Őket komplett csapat, a trauma team látja el”
A sürgősségi ellátási körzet méretén túl megemeli a betegek számát az is, hogy az igényjogosultak hozzátartozói az ország legtávolabbi részéről is eljönnek a Honvédkórházba – ecseteli Zacher. „Egyébként hihetetlenül kreatívak az emberek, rengeteg trükköt találnak ki, hogy bejussanak hozzánk. Van, aki felhozza az anyukáját vidékről, bemegy a kormányablakhoz és bejelenti a saját lakcímére. De olyan is gyakran előfordul, hogy valaki vidékről jön, és mire több száz kilométer után Budapestre ér, pont a Honvédkórház előtt lesz rosszul” – hozza fel a példákat a főorvos.

Mindenesetre folyamatosan törekednek az illetékes háziorvosokkal a kapcsolattartásra és egyeztetésre. Nyomatékosítja, téves az a felfogás is, miszerint a sürgősségi ellátás azt jelentené, hogy ha valakit bevisz a mentő a sürgősségire, azonnal elvégzik rajta az összes szükséges vizsgálatot, majd öt percen belül meglesznek az eredmények, és már tolják is a műtőbe. „A valóságban teljesen másképp működnek a dolgok, mint mondjuk a Vészhelyzetben” – idézi fel a klasszikus tévésorozatot Zacher. A való életben ez úgy néz ki, hogy behozza a mentő a beteget, akit soron kívül regisztrálnak, a mentős pedig elmondja, pontosan mi történt az érintettel. Miután megvizsgálják, bekerül az úgynevezett triage-ba (a francia osztályozás szóból eredő, egytől ötig terjedő skála – a szerk.). Az egyes kategória gyakorlatilag a klinikai halál állapota, itt azonnali beavatkozásra van szükség, a további kategóriáknál a besorolás a tizenöt perc, a fél, az egy és a két órán belüli intézkedést jelöli.

„Ez az, amit nem mindig tudunk tartani. Ma délelőtt legalább hét-nyolc olyan beteget dokumentáltam, akinek a panaszával nem a sürgősségi osztályra kellett volna jönnie, de már hosszú ideje és türelmetlenül várakozott. A sürgős ellátást igénylőkkel szemben nekik nyilván többet kell várakozniuk, ez akár négy-hat-nyolc óra is lehet. Egy súlyos beteg az egész rendszert felborítja, mert ezek az esetek nem egy orvost és nem egy nővért igényelnek, őket komplett csapat látja el. Az úgynevezett trauma team hét orvosból és hét nővérből áll. A labor- és egyéb diagnosztikai leletek pedig nem öt perc alatt készülnek el, egy vérvizsgálat sürgős esetben is legkevesebb egy-másfél órát vesz igénybe” – magyarázza.

Kérdésünkre, hogy miért általános a bizalmatlanság az egészségügyi ellátással szemben, a főorvos azt mondja, mindenkinek van legalább egy negatív története, ami elég ahhoz, hogy egy pillanat alatt lenullázza az összes pozitívumot a beteg gondolkodásában. Még akkor is – teszi hozzá –, ha van a fejében emellett akár harminc heroikus történet is. Arról már nem is beszélve, hogy a negatív hírek jóval nagyobb érdeklődést és kommentelést váltanak ki, mint a pozitívak.

Zacher Gábor egyetért azzal, hogy javítani kell még az orvos–beteg kommunikáción, mivel előfordul, hogy nem megfelelő a páciensek tájékoztatása. Ennek ellenére úgy látja, nagyon nehéz minden beteget minden pillanatban megfelelően tájékoztatni, „főleg hajnali négykor”. Gyakorlatilag mindenkivel másképp kell beszélni, van, aki három mondatból megérti, mi történt vele, s van, akinek le kell rajzolni. „Az is tény, hogy időnként mi, orvosok is szeretünk latin szavakkal dobálózni, ezért a betegek eleve ingerülten állnak a kérdéshez” – ismeri el.

Megszokhattuk már, hogy a kórházak általában a létszámhiányt jelölik meg a legnagyobb problémaként, s ezt Zacher Gábor is megerősíti: az osztályon soha nincs elég orvos, de tulajdonképpen nem is feltétlenül a számuk a lényeg. A rendszer ugyanis nagyon megsínyli annak a tapasztalt, s nagy teherbíró képességű szakorvosgárdának a hiányát, amelynek van már kellő rutinja, és nem kell a „sarkában lihegni”. A Honvédkórház sürgősségijén legalább tizennyolc-húsz főállású szakorvosra lenne szükség ahhoz, hogy ezt a betegmennyiséget „kényelmesen” ellássák. Ehhez képest most tíz-tizenketten vannak – mondja –, ám ez mégis jó aránynak számít akár még országos viszonylatban is. Betegből viszont nem lesz kevesebb, az emberek átlagéletkora folyamatosan nő. „Ebben a pillanatban van nálunk egy százkét éves néni, aki még látta Lenint, de van kilencvenhárom, kilencvenöt és kilencvennyolc éves betegük is” – ismerteti Zacher.

A kórház szerepe meghatározó, hiszen az elmúlt tizenegy évben az észak-pesti régió kiemelt ellátó intézményévé vált – folytatja Tamás Róbert. Ráadásul az Egészséges Budapest Program átalakítja majd a fővárosi ellátást, hiszen létrejönnek a centrumkórházak és felépül az új, ezerágyas dél-budai szuperkórház is. Az átszervezés egyik alapja éppen a sürgősségi ellátás újragondolása lesz – ecseteli. Ezeknek az intézményeknek valamennyi ellátási területet le kell majd fedniük, és non-stop készenlétben kell állniuk az év minden napján.

Zacher Gábort végül arról kérdezzük, nem hiányzik-e neki a korábbi szakterülete, a toxikológia. A főorvosnak felcsillan a szeme: most is van az osztályon egy „fagyállós beteg”.
A mentőhelikopter is rendszeresen ide hozza a mérgezéses eseteket, mert tudják, „a Zacher” itt dolgozik, de jönnek a drogosok és az alkoholisták is, akik már ismerik. „Itt a sürgősségin nekem ők jelentik a kikapcsolódást” – teszi hozzá.