Kacsoh DánielMegkerült szuverenitás

A demokrácia, mint a balliberális véleményvezérek furkósbotja, megszűnt hivatkozási alap lenni, amióta az emberek nem arra szavaznak, akire „kell”. Legalábbis egyre többször nem

Kacsoh Dániel – 2018.06.11. 00:41 –

Egyként ünnepelte az úgynevezett progresszív világ itthon is, hogy az Európai Bíróság minapi ítélete nyomán ismét felsejlett a melegházasság elismerésének kötelezővé tétele uniós szinten.

Akkora öröm persze nem volt, mint az egykor hithű katolikus ír társadalom pálfordulását „szentesítő”, a melegházasság legalizálását, majd az abortuszt támogató népszavazás esetében, de azért a „civilek” a budapesti Kossuth-téren felállított, tízméteres szíve – képletesen szólva – dobbant egy jó nagyot. A közösségi médiában pedig valamennyi, a nyílt társadalom popperiános és sorosiánus lázálmától fűtött szervezet elismerésének adott hangott a luxembourgi ítész döntése iránt. Beérett a lobbi­munka, moroghatjuk magunkban, csendesen. Avíttan. Hiszen ez a megállapítás nem píszi és nem modern. Nem illik kétségbe vonni az úgynevezett európai értékek felett őrködő hatalmasságok igazát. Csúnya, fasiszta dolog. Pláne azt állítani, hogy öles léptekkel halad a hatvannyolcas felvilág afelé, hogy a Soros által a történelem szemétdombjára szánt nemzetállamok kompetenciá­ját meghaladó, mindenkire kötelező verdiktek szülessenek. Pedig ilyen ez a mostani határozat is.

Nézzük a tényeket! Történt egyszer, hogy egy amerikai és egy amerikai-román állampolgár szerelembe esett, valahol Amerikában. Aztán a két férfi Brüsszelben egybekelt, végül mégis Romániában akart letelepedni. Egyikük állampolgári jogon, míg a boldog ara azon az alapon, hogy ő bizony házastárs. Csakhogy jelen állás szerint ezt jogi szempontból egyre több európai országban elismernék ugyan, de nem Romániában, ott még nem, így az ottani hatóságok efféle papírt nem tudtak kiállítani neki. Mit tesz ilyenkor egy szerelmes jogvédő? Irány a bíróság! Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a román hatóságok nem mertek döntést hozni a pár sorsát illetően, ezért fordultak Luxembourghoz, ahol már a haladó szellem járja át a tárgyalótermeket és persze az uniós polgárok jogai felett őrködő bírák szürkeállományát is.

Aligha okozott tehát bárkinek is komolyabb meglepetést, hogy az alperesek igazát fogadta el a főtanácsnok, aki a biztonság kedvéért olyan mondatot is papírra vetett, hogy a házastárs fogalma „nemi szempontból semleges”. Kétségtelen, itt egy konkrét pár konkrét jogi igényéről van szó, mégis, egy ilyen megállapítás az uniós hatáskörrel bíró joghatóság részéről minimum irányadónak szánt kitétel. Mintha valamiféle univerzális igaz­ságról lenne szó, amelyre immár hivatkozni is lehet. A bíró szerint ugyanis lényegében faktum: a házassághoz két fő kell, nem egy férfi és egy nő. Nem magyarázza, kijelenti. Ez a jövő, a progresszió, az emberi jogok kiteljesedése – olvashatjuk ki az ítéletből. Nem más ez, mint jogászkodásba bújtatott politikai állásfoglalás. Maga az ítélet.

Nyilván jelképes a konkrét dilemma, hiszen nem adóbeszedésről, cégalapításról, kereskedelmi vámokról vagy haderőszervezésről van szó, „csupán” arról, hogy két ember milyen jogi keretek mentén kötheti össze az állam előtt az életét. Hol van ez a háborúkhoz és a gazdasági válságok kezeléséhez képest? Mégis, valahol a jövőnk múlik rajta. S nem csak azért, mert a magyar parlament által megszavazott Alaptörvénnyel ellentétes rendelkezés ránk erőltetésének lehetősége sejlik fel ezáltal, hanem azért is, mert ilyen módszerrel akár egyéb ügyekben is elvitathatják majd tőlünk nemzetállami jogainkat. Ez bizony kőkemény szuverenitásharc: ki dönthet arról, milyen értékekre építi egy nemzet a közös életét, milyen keretek között képzeli el azt? Az uniós vezérek vagy a tagállamok? Hol a határ? Már csak demográfiai megfontolásból sem mindegy.

Mindenesetre rögzíthetjük: a demokrácia, mint a balliberális véleményvezérek megszokott furkósbotja, megszűnt hivatkozási alap lenni, amióta az emberek nem arra szavaznak, akire „kell”. Legalábbis egyre több országban és egyre többször nem. Így előtérbe kerültek a már említett „európai értékek”, amelyek erőltetése és védelme érdekében senki által meg nem választott hivatalnokok, bürokraták, velük együtt pedig akár Európán kívülről pénzelt nem kormányzati hálózatok is ténykednek. Kis túlzással azt mondhatjuk, ők lettek az új etalon, a voksolás nyomán hatalomba került politikus pedig a populista, akit le kell nyomni.

Valóban nehéz évek elé nézünk, ez a harc ugyanis még nem lefutott meccs, sőt mintha csak most erősödne fel igazán. És nem csupán a melegházasság ügyében.