Fotótörténetünk százötven éve

A magyar fotó 1840–1989 című kötet a kezdetektől a rendszerváltozásig vezet végig a magyar fotográfusok életén és munkásságán, az itthon maradottakén és az emigránsokén egyaránt

Zsiray-Rummer Zoltán – 2018.06.09. 02:20 –

Hiánypótló, különleges munka A magyar fotó 1840–1989 című kötet, amelyet lapunk rovatvezetője, Péntek Orsolya írt. A könyvhétre megjelent kiadvány az itthon maradottak és az emigránsok életét és életművét egyaránt bemutatja.

magyar fotó 1840–1989 20180609

Az Ünnepi Könyvhétre jelent meg lapunk rovatvezetője, Péntek Orsolya A magyar fotó 1840–1989 című, hiánypótló kötete a Látóhatár Kiadó gondozásában. Az irodalmi esemény e heti sajtótájékoztatóján a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete elnöke, Gál Katalin által is kiemelt, fényképekkel illusztrált kiadvány szaklektora Kincses Károly fotótörténész. A könyv a kezdetektől a rendszerváltozásig vezet végig a magyar fotósok életén és munkásságán, az itthon maradottakén és az emigránsokén egyaránt. Amint a kötet előszavában olvasható, a huszadik század egy szakaszában nem a magyar fotósok voltak az élvonalban, hanem ők maguk alkották az élvonalat. A két háború közti Párizst fotózó és a Torzulások sorozatot elkészítő André Kertész, a Magnum ügynökséget alapító Robert Capa, az éjszakai Párizs életét és Picasso műtermét dokumentáló Brassaï, vagy a Corbusier-épületeket fotózó Lu­cien Hervé máig méltán világhírűek. De voltak-e ekkora kaliberű alkotók az itthon maradottak között? – kérdezzük a szerzőt. – Igen. Pécsi József a modern reklámfotó megteremtőjeként hatalmasat alkotott, Angelo életművének máig csak egy része ismert a nagyközönség előtt, Kálmán Kata Tiborc-albuma szerintem a két háború közötti Magyarország egyik legfontosabb képi dokumentuma, míg a Balogh Rudolf által megteremtett, úgynevezett magyaros fényképezés a maga korában annyira híres volt, hogy az európai szaklapok áradoztak róla” – magyarázza.

Mindezek alapján Péntek Orsolya szerint valóban fel kell tenni a „mi lett volna, ha” kérdését előb­biek életművének recepcióját vizsgálva. – Senki nem tudja, mi lett volna, ha nem vágják el ezeket az alkotókat a vasfüggönnyel Európától, noha nyilvánvaló, hogy Párizs vagy New York megfelelőbb lakóhely egy művésznek a világhírre való esélyt tekintve – hangsúlyozza. Péntek arra is rámutat, érdemes figyelembe venni, hogy míg Pécsi József szakkönyve pél­dául a maga korában megjelent németül, a Rákosi-korszakban – túlélve a vészkorszakot –, abból kellett élnie, hogy a lakásának verandáján igazolványképeket készített, de mások mellett Rákosi Mátyásról is készített portrét. – Angelo műtermét is elvették, és hasonlóan megalázó munkára kényszerítették, míg Kálmán Katával elkészíttették azt az albumot, amely azt lett volna hivatott dokumentálni, hogy a szovjetizált Magyarországon milyen boldogok a Horthy-kor nyomorgói” – teszi hozzá.

A kötet 1989-ig mutatja be az alkotókat és munkájukat. Az utolsó feldolgozott nagy korszak a neo­avantgárd, mert Péntek úgy véli, ez az utolsó, ami a jelenből még talán belátható, hiszen a ma élő fotósok egy része már aktív volt 1989-ben, de életművük még korántsem zárult le. – Nagyon nehéz volt az áttekintendő időszak végét meghatározni, végül az egyetlen kézenfekvő dátumot, a rendszerváltozást fogadtam el határnak. Ezért nem tudott bekerülni a kötetbe azok eddigi életműve, akiknek a rendszerváltozás éveire vagy az azutáni időszakra súlyozható tevékenysége – magyarázza a szerző. Kérdésünkre, hogy egy esetleges folytatás mikor képzelhető el, Péntek azt válaszolja: úgy véli, hogy tíz-húsz éven belül megírható a rendszerváltozás utáni magyar fotó története is, mert már most látszik, van miről írni, ám jó lenne távolabbról rálátni erre az időszakra.