Vízpróba

A valóság azonban inkább rettenetes: az említett eljárás az, amikor valakinek nem okoznak maradandó testi sérülést, viszont a jellemét, tartását, erkölcsét apró darabokra zúzzák. Kívülről olyan marad, mint bármelyikünk, oda lehet vinni bármelyik bíróság, jogvédő elé, semmi sem történt – igazából azonban egy emberi roncs válik belőle. Ilyen „tiszta kínzás” az alvásmegvonás, a szűk helyre való bezárás, a megalázás, a hozzátartozók halálával való fenyegetőzés vagy éppen a vízbe fojtás imitálása. Utóbbi azt jelenti, hogy valakit a hátára fektetnek, szövetdarabbal takarják le az arcát, és addig locsolnak vizet rá, amíg fulladozni nem kezd. Ezt aztán ismételgetik. Nem egyszer, nem kétszer, egy bizonyított esetben például nyolcvanháromszor. Ennyiszer kellett a halált átélnie egy terroristagyanúba keveredettnek.

Aztán ott van a „hideg zuhany” is. Ilyenkor heteken keresztül fogcsikorgató hideggel kínozzák a delikvenst, nem bonyolult dolog, egyszerűen lenyomják a klímát. Persze használták magát a jeges vizet is, ha az illető vallott, kapott meleget. Ez egyes vallatók szerint kimondottan humánus módszer volt, meg amúgy is relatív, hogy mi hideg és mi nem… Azzal meg szinte a dohányzó rabosítottak kedvében jártak, amikor hosszú percekig folyamatosan füstöt fújtak az arcukba.

Mindannyian hallottunk róla, hogy ilyesmi előfordult a 2001. szeptember 11-i rémálom után. Természetesen nem az Egyesült Államok területén, ahol tombolnak az emberi jogok, hanem a hírszerző szervezetek külföldi börtöneiben, ahol nem érvényes a szép és tiszta amerikai törvény – csak mellesleg jegyezzük meg, hogy tizennégy „megerősített vallatási technika” a washingtoni igazságügyi minisztérium szerint odahaza is engedélyezett, ott, ahol az alkotmány negyedik és az ötödik kiegészítése elméletben tilt minden kínzásfélét.
Hallottunk Guantánamóról, az iraki Abu Ghraib börtönről, számos európai és ázsiai intézményről. De valljuk meg, volt pillanat, amikor azt gondoltuk, terroristák, minek robbantgatnak, megérdemlik. Igaz, biztos volt ártatlan, de hát ahol gyalulnak, ott ugye van forgács is, meg egyébként sem rokonunk vagy ismerősünk egyik sem… Meg hát ugye ezek nyilván egyedi, kivételes esetek.

Nos, tegnap kiderült, hogy nincs így. Enyhén szólva nincs így.

A szenátusi jelentés kerek 6300 oldalon számol be a kínzásokról, a várhatóan nyilvánosságra kerülő kivonat is 480 A4-es lapot számlál. Ennyi szépirodalomból sem kevés, száraz tényekből viszont rettenetesen, elrettentően sok.

Nem fárasztanám a Tisztelt Olvasót a jelentés nyilvánosságra hozatala körüli vitákkal, az igazság publikálása mellett és ellene szóló érvekkel. Még a jelentésnek azzal a cinikus megállapításával sem, hogy akár jó, akár csúf dolog a kínzás, azért abba kellene hagyni, hiszen „kínzással nem sikerült életmentő értesülésekhez jutni”.

Ez hasonlít ugyanis ahhoz a tengerentúli „demokrata” érveléshez, miszerint azért kellene félbehagyni a nem tetsző külföldi kormányok megbuktatásával, mert az túl sokba kerül. Clifford A. Kiracofe tekintélyes washingtoni elemző szerint az elmúlt két évtizedben több mint ötmilliárd dollárba kerültek az amerikai adófizetőknek a színes forradalmak, rezsimváltások, belterjes puccsok.

Magyarországgal kapcsolatban még nincs nyilvános számla. Mi sem tudjuk még számszerűsíteni, hogy nekünk mennyibe került a Fehér Ház demokráciaféltése, a virtuskodó budapesti ügyvivő adóügyi aggodalma vagy éppen a Déli Áramlat megfúrása.

Magyarország egyébként az Egyesült Államokhoz hasonlóan aláírta az ENSZ kínzást tiltó egyezményét. Sőt, mi idén novemberben szignáltunk egy másik dokumentumot is, amely a nácizmus dicsőí-tése elleni harcról szól. Az egyezményt három ország nem írta alá: Kanada, Ukrajna és igen, az Amerikai Egyesült Államok. Ez utóbbin a jó John McCain szenátor is eltöprenghetne egyébként, mielőtt Budapesten kezd antifasiszta harcba. Elgondolkozhatnának a Fehér Házban is, hogy mennyire vannak összhangban magasztos, szép és követendő elveik a gyakorlattal. Arról, hogy a szabályok nem a „kicsik” megregulázására, hanem a „nagyok” kordában tartására is születtek. Arról, hogy a „tiszta kínzás”, a „vízbe fojtás imitálása” nem lehet követendő módszer sem a jog, sem az erkölcs szerint. Sem egyes emberek, sem független államok esetében.