Szerencsés KárolyMelengető fény: gyermek

Nem a korábbi háborús ambíciók, hanem a tébolyodottság pusztítja el Franciaországot és Németországot, de magával ránt jó néhány más nemzetet is

Szerencsés Károly – 2018.04.14. 03:06 –

Valamikor nagyon régen, mikor még nagy csoda volt a repülőgép és a mozgókép, főleg Franciaországban, de máshol is Európában olyan nézetek kezdtek terjedni, hogy nem kell megijedni, ha kevés gyermek születik. Észrevették ugyanis, hogy kevesebb gyermek született, ha máshonnan nem, hát elolvasták az újságokból. A jó gallok nem estek kétségbe, nem abból a fából faragták őket, hiszen melyik nemzet lenne felkészültebb, hogy kétségbeesés helyett rögtön filozófiát teremtsen magának, mint a francia? Kevesebb a gyermek? – kérdezték felvont szemöldökkel. Közelebb az igazságos társadalom! – válaszolták. Mert, hogy a gyermek nyomort okoz, s ha meg sem születik a paraszti viskókban és nagyvárosi munkástelepeken, akkor egy probléma megoldásához közelebb kerülünk. Innen már csak egy lépés volt annak evidenciává merevítése, hogy a gyermek vállalása egyenes út az anyagi romlásba. Mindenesetre „kiadással”, sőt, „lemondással” jár, arról nem is beszélve, hogy a szülés roncsolhatja a nő egészségét és a szépségét is. S bár ez hazugság, de ilyen apróságokkal akkoriban sem nagyon foglalkoztak a párizsi redakciókban. A többi már könnyen ment. Jöttek a politikusok és a kufárok, a bulvárfilozófusok: meneteltek, követeltek, harácsoltak: több lett a joguk, pénzük, szabadságuk, de egyre kevesebb a gyermek. S valami olyasmi kezdett el terjedni, hogy a gyermek a kevesebb szabadság, pénz, sőt, jog!

Nálunk is így történt. Párizs mindig vonzó volt. Senki úgy nem tudott belehabarodni ebbe a városba, mint mi, magyarok, s még inkább, mint a nők. Varázsa van annak a városnak, lebegteti magát a párás levegőben, s annyi mindent tudunk a Szajnáról, Notre Dame-ról, Louvre-ról. Lehet, hogy többet, mint milliónyi mai párizsi. Munkácsy, Ady, sőt, Illyés Gyula városa ez, pajkos nőké és bigott forradalmároké, amely imádta mindig az idegen nőket, beleborzongva az egzotikus szépségbe. Franciaország mára már meglakolt a gyermek elárulásáért, s előbb-utóbb belátja, hogy a legaljasabb import a meg nem született gyermek pótlása „külső forrásból”. Ez a behozatal ott már két emberöltő óta folyik. Nagy-Britanniában és Németországban is. Nagylelkűség? Lelkiismeret-furdalás? Globális harc a nyomor ellen? Gazdasági érdek? Nem hiszem.

Sokkal inkább kulturális és szociális feszültség: robbanás vagy önfeladás, az életösztön elfojtása. Giscard d’Estaing egykori francia köztársasági elnök hiába írta le tizenöt éve világosan: „bármit is sugall az érzékenységünk – feltétlenül vissza kell toloncolni hazájukba az illegális bevándorlókat”. De azóta történt egy s más. Végzetesen mindent maga alá gyűrt a profitszerzés és a kommunikáció mámora. Sőt, a kommunikáció „egyneműségének” mámora. Rögeszmék fátyolos tekintetű skandálása. Franciaországban és Németországban láthatóan remegnek az érvényesülésért. Megint és újra. Nem hagyományos módon, de mégis ugyanúgy. A Szajna és a Rajna mellett naiv lelkekben akarnokok hangja visszhangzik: megteremtem a multikulturális Európát! Megmentem az emberiséget! Felszámolom az embereket elválasztó határokat, nemzeteket. A németet és a franciát is. (Itt a naiv francia és német polgár kis öntelt grimasszal jelzi, hogy abban a multikulturális Európában persze a francia vagy a német lesz a meghatározó.) Miért? Mert nagylelkű és furdalja a lelkiismeret? Vagy mert megtízszerezi a profitot? S az ország, amelyet Németországnak vagy Franciaországnak hívnak, végül csak maga alá gyűri Európát.

Úgy tűnik, nem a korábbi háborús ambíciók, hanem ez a tébolyodottság pusztítja el Franciaországot és Németországot, de magával ránt jó néhány más nemzetet is. Csatolt részeket. Bár lehet, hogy a franciák még időben megkapaszkodnak, épp annyival van több esélyük erre, mint ahogy nem lehet egy lapon említeni Napóleont és Hitlert. A britek pedig – jó szokásukhoz híven –, igyekeznek minél messzebb kerülni a süllyedő hajótól, de az a vákuum még nagyon erős.

De nekünk van-e esélyünk? Az életösztön még él bennünk, s az akarat is. Kinyilvánítottuk 2018. április 8-án is. Jó érzés, hogy bizakodással nézhetünk a jövendőbe. A népakarat által. Tanulhatunk mások hibáiból, s talán lesz erőnk elhárítani a kényszerített jövőt. Más hajók csatlakoznak bárkánkhoz. Végre száz év után megint. Mert ez a bárka ellenáll a mélybe húzó vákuumnak, nem süllyed el. Most már a legfontosabb: a gyermek. S hogy a legmodernebb, legszabadabb nő az anya. De nem magára hagyva az alsó fedélzeten. Ellenkezőleg, tudván tudva, hogy a szeretet, vagyis az Élet ő maga. Az egészség, a szellemi, érzelmi kiegyensúlyozottság záloga. Valaha nagyon régen ez kizárólag a nő feladata volt. A nők felszabadítását én úgy értem – s azt hiszem, így is éltem –, hogy a férfi ebből a „házimunkából” kiveszi a részét. Amint lehet. S akkor még ott sertepertélhetnek a fedélzeten – ha nem szálltak másik hajóra, esetleg a Styx folyón menekülő ladikba –, a nagyik, nagypapák. Ez szabadít fel, s nyitja meg a távlatokat az anyák előtt.

A legrombolóbb bűnös érzés, amely, nálunk is eluralkodott egész generációkon: a „kicsi vagy kocsi” mentalitás volt. Lényegében ugyanannak a gondolatnak a megnyilvánulása a „létező szocializmus” kies valóságából, ami a huszadik század elején Franciaországban zengett: kevesebb gyermek, jobb anyagi helyzet.

Nagy tévedés volt ez, talán a fehér ember legnagyobb tévedése Európában. Száz éve is látszott, hogy nekünk gyermekre, sok gyermekre van szükségünk. Ez az egyetlen „termelésünk”, amibe senki nem szólhat bele. Fantasztikus hivatás: gyermeket nevelni. De nem „lemondással”, épp ellenkezőleg: habzsolva az életet. Mert a nő, ha anya is (de ha bármilyen okból nem is adatott meg, mégis a lelkében ott ez a bűvös kód) biztosan otthonosabban érzi magát a világban, mint egyedül vagy csak velünk. Praktikusabb, realistább, konkrétabb, de ugyanakkor fogékonyabb az igazi érzelmekre, fájdalmakra és örömökre is. Ahogy egy francia írta: arra kíváncsi, hogyan lehet használni a dolgokat, nem arra, hogyan működnek. Az isteni nő – s ezt a legcsodálatosabbtól tudom – érzi ezt, legfeljebb nem érzékelteti, mert kevésbé hiú, mint mi. De azért szereti, hogy Veronese vagy más megfesti fényeit.

Lám, milyen igazul és szépen ír Ady Endre a szerelemből elsikkasztott gyermekről, s mennyire szurkol az anyák támogatásának, száztíz éve, csóktalanul, gyermektelenül. Mennyire remeg a gyermekért éppen ő, akinek meg sem adatott, hogy gyermeke lehessen. Még az „agglegényadót” is helyeselné, amelyből lennének üdülőházak, anyaházak, napközi csecsemőmenhelyek. Tudom, hogy a kedves olvasó most felkiált: hiszen ez a „gyermektelenségi adó” 1953-ból, a Rákosi-korszakból! Pedig nem erről van szó. Sokkal inkább arról, hogy az édesanyánk hogyan simogatott, becézett bennünket, vagy adott „otthonba”, ide-oda. Menekültünk az életbe, s micsoda villanások voltak az életünkben! Álmodni is tudtunk szép selymes ágyban és emeletes pokrócos vaságyban is. Közel érezhettük magunkhoz a Földet, a Világot, a Tengert. Ha messze is volt, el is hagyott, nem is szeretgetett: a létezést.

S ha szerencsénk volt, a Hit melengető fényét is érezhettünk arcunkon, amely a legfontosabb sugara annak a nehezen meghatározható vágynak, amit „léleknek” nevezünk. A keresztény hit helyett „nincs másik”, mint a cirkuszban a zenebohócnál, s ennek a hitnek a legteljesebb megvalósulása a gyermek. A jövő, a beláthatatlan jövő, a nemzedékek sokasága. Vele nincs Naptalan nap.

A Világ rohamléptekkel halad a végkifejlet felé, amelyről senkinek nincs biztosabb elképzelése, mint a feltámadás. A semmi helyett a minden. A modernitás átlendülőben van egy határon, ahonnan már nem várunk semmi jót. Szürreális világban élünk, de nem megérthetetlenben. Van kapaszkodónk. Kiszolgáltatottnak tűnünk, pedig egyetlen orvosságunk, reménységünk: a gyermek. Elég, ha megszületik, eszmél, s megismer minket, mint a sűrű ködben is fészkét biztosan érző madár égi röptében.