A dolgok állása (3.)

Ez a „demokráciadeficit” volt. Négy éven keresztül próbálták elhitetni a társadalommal, hogy az Orbán-kormány sárba tiporja a demokráciát, valójában egy „lágy”, „rejtőzködő” diktatúrát épít ki az országban.

Ez a stratégia tökéletes kudarcnak bizonyult. Számos okból. Az első és legfőbb ok az volt, hogy az ellenzék mondandója és a valóság köszönő viszonyban sem volt egymással – ezen a téren a mai napig ez a helyzet. Ráadásul az EU különböző szervei, képviselői és legfőképpen a nyugati sajtó túlzásba vitte a kormány elleni támadásokat, és ezzel éppen ellenkező hatást ért el, mint amit szeretett volna: a társadalom teljes joggal érezte azt, hogy kívülről, jogtalan támadások érik a kétharmados felhatalmazással hatalomra került kormányt. Pontosan ennek az érzésnek és hangulatnak volt köszönhető a Békemenet elképesztő sikere, amikor valóban soha nem látott tömeg ment utcára azért, hogy megvédje az Orbán-kormányt, és hitet tegyen mellette. (A hazai politikai ellenzék és aljasabb sajtómunkásai azóta is azzal vannak elfoglalva, hogy bármilyen módon és bármi áron hiteltelenítsék a menetet, „birkának”, „békának”, pénzért, élelemért megvásárolt zombiknak titulálva több százezer magyar állampolgárt.)

S miközben az ellenzék ezzel volt elfoglalva, és erre az egy mondandóra tett fel mindent – meg Bajnai Gordonra –, aközben a kormány és a kormánypártok egyrészt egészen kiváló kormányzással és ezzel párosuló kiváló kommunikációval erősítették meg társadalmi pozícióikat, másrészt egészen elképesztő dolgok derültek ki az ellenzékről. Gondoljunk csak a bajai videohamisításra vagy Simon Gábor ügyére, hogy csak a két legnagyobb botrányt említsem. Mindezek eredményeképpen a 2014-es választásokon is meggyőző fölénnyel győzött a Fidesz–KDNP pártszövetség.

És itt álljunk is meg egy szóra. Már a 2010-es, kétharmados győzelem után elindult a propaganda, amely azt akarja sulykolni a társadalomnak, hogy valójában szó sincs semmiféle kétharmadról, a választásra jogosult állampolgárok egy kisebbsége választotta „csak” meg a Fidesz–KDNP-t ilyen arányban. A 2014-es választások kapcsán pedig ez az érvrendszer kiegészült azzal, hogy a kétharmados többség csak annak köszönhető, hogy a kormánypártok megváltoztatták a választási törvényt.

Akkor nézzük a számokat!
1994-ben az MSZP és az SZDSZ több, mint kétharmados győzelmet aratott a választásokon. Az eredmények így alakultak:

Akkor 1 689 081 ember szavazott az MSZP-re és 1 005 766 ember az SZDSZ-re. Ez összesen 2 694 847 szavazat. Ezzel szemben az akkori ellenzékre leadott szavazatok száma a következőképpen alakult: az MDF-re 649 966 fő, a Független Kisgazdapártra 425 482 fő, a Kereszténydemokrata Néppártra 397 887 fő, a Fideszre pedig 416 143 fő szavazott. Ez összesen 1 889 478 szavazat. Akkor ezeken kívül még 29 (!) párt indult a választásokon, amelyek mindegyike ellenzéki volt, viszont egy sem jutott be a parlamentbe, így elveszett a rájuk leadott 441 318 szavazat. Ha ezt is hozzáadjuk az ellenzéki szavazatokhoz, akkor 1994-ben az ellenzékre összesen 2 330 796 szavazat jutott. Vagyis az MSZP–SZDSZ-koalíció 364 051 szavazattal kapott többet az ellenzéknél, és így kormányzott több, mint kétharmados többséggel a parlamentben.

Nézzük a 2010-es választások eredményét. 2010-ben a Fidesz–KDNP pártszövetség 2 743 626 szavazatot kapott, vagyis csaknem ötvenezerrel többet, mint az MSZP és az SZDSZ 1994-ben. De ennél is fontosabb, hogy mi maradt a baloldali és liberális szavazatokból! Az MSZP kapott 1 088 374 szavazatot, az LMP pedig 259 220 szavazatot. Ez összesen 1 347 594 voks. Vagyis arról az oldalról eltűnt 1 347 253 szavazat. A baloldali-liberális ellenzékhez képest a Fidesz–KDNP összesen 1 396 032 szavazattal kapott többet, szemben az 1994-es MSZP–SZDSZ többség 364 051 szavazatával. Mégsem jutott eszébe 1994-ben egyetlen nagyokosnak sem, hogy megkérdőjelezze a kétharmados győzelmet.

A számok 2014-ben pedig így alakultak: a Fidesz–KDNP-re 2 142 142 ember szavazott. A baloldali-liberális pártszövetségre (MSZP–Együtt–DK–PM–MLP) 1 289 311 voksot kapott, az LMP pedig 268 840-et. Összesen a baloldali-liberális erők tehát 1 558 151 szavazatot szereztek. A Fidesz–KDNP előnye tehát a baloldali-liberális szavazóbázissal szemben még 2014-ben is közel 600 000 fő, vagyis még mindig kétszerese az 1994-es MSZP–SZDSZ-előnynek. (A Jobbikról csak azért nem ejtettem most szót, mert ők még nem léteztek 1994-ben, másrészt ők nem a baloldali-liberális ellenzék táborához tartoznak.)

Mindezt csak azért volt fontos tisztáznunk, hogy végre egyszer lássuk a számokat, és tudjuk, mit hazudnak azon az oldalon.

E cikksorozat előző két részében talán sikerült felvázolnom azt is, milyen okokból döntött úgy Washington – és vele együtt természetesen brüsszeli csicskásaik –, hogy nekiesnek az Orbán-kormánynak. Az amerikai szakértők pedig feltehetőleg azt is elmagyarázták a hazai ellenzéknek – természetesen a Jobbikot kivéve –, hogy most a „demokráciadeficit” vonal nem lesz elegendő. Ez persze nem jelenti azt, hogy arról lemondtak volna. Ezzel kapcsolatban két kiváló írás is megjelent a közelmúltban. Az egyiket Megadja Gábor eszmetörténész jelentette meg a Mandineren, és a következő fontos megállapítások olvashatók benne:

„A maga nemében szórakoztató olvasni, nézni, hallgatni az értelmiségiek megfejtéseit a jelenlegi magyar »rendszerről« – bármit jelentsen is ez. Minden különösebb önreflexió nélkül képesek a stúdiók székeibe süppedve olyan mondatokkal dobálózni, hogy Magyarországon diktatúra van, hogy épül a totalitarizmus, illetve, hogy Magyarországon már most is »fél-totalitárius« rendszer van. (…) Mindez még szórakoztatóbbá válik, ha egyesek az aluljárók Freudjaiként megfejtik a politikusok cselekvéseinek legmélyebb forrásait, és az apa pofonjaiban vélik azt megtalálni. (…) A magyar »rezsim« vagy »rendszer« tehát számos értelmiségi szerint már most (fél-) totalitárius, vagy abba az irányba halad. Mondják mindezt szabadon, mindenféle kényszer és cenzúra nélkül a nyilvánosságban. A valósággal való kapcsolat teljes hiányánál talán az irónia nem-észlelése a komolyabb probléma. Elveszítették a humorérzéküket, így nem érzékelik az általuk tálalt abszurdot sem. A szabadság nem azért veszhet el, mert az értelmiségiek azt mondják nekünk a tévéképernyőről, hanem épp azért, mert inflálják a szavakat. Az értelmiségi megmondás értelmetlenné vált. Konfucius talán nem volt értelmiségi. Szerinte ugyanis, amint a szavak elveszítik jelentésüket, az emberek elveszítik szabadságukat.”

A másik Ábel Attila írása, ebben egyebek mellett a következő megszívlelendő megállapítások vannak:

 „Miközben a kormányt pocskondiázó média naponta kap sírógörcsöt a sajtószabadság állítólagos hiányától, már csak egysíkú véleményt közölnek, híreket alig. A háttérben nagyhatalmak nagy hatalmú pénzosztói: az ő megmondóembereik rágják a szánkba, hogy miért rossz a jó, és miért jó a rossz. Az ő forradalmuk zajlik most a médiában és a tereken. (…) Kezdetben volt a totális balliberális fölény. A nyugati cégek piacot és befolyást vásároltak maguknak a rendszerváltás idején, a sajtószabadságot meghagyták otthonra. Ha kólából az ízetlenebbet hozták, mit csodálkozunk ezen? Így aztán az Antall-kormányt majd az első Orbán-kormányt is szétszedték a kommunista nyaloncokból lett demokrácia- és sajtószabadság-szakértők. Hol voltak ezek, amikor Horn Gyula kinyírta az egyetlen polgári napilapként működő Új Magyarországot? Sehol: még örültek is neki. Megtanultuk, hogy számukra az a demokrácia, ahol csak ők jutnak szóhoz. Medgyessy még ki is osztotta Orbánt: ha olyan médiát akar, ahol megjelenhet, csináljon magának.”

Erről van szó. És módszereikről még egy friss adalék: az RTL a minap felkérte a Szörényi–Bródy szerzőpárost, hogy az aktuálisan futó tehetségkutató műsorukban énekeljék el legendás számukat, a „ne gondold, hogy a tied a világ” kezdetű dalt. Majd ezt követően bejárta a médiát a „hír”, hogy az RTL-en már Szörényiék is „beszólnak” a Fidesznek. Igen. A gátlástalan „médiagecik” úgy döntöttek, nem elég a „demokráciadeficit” vonalat vinni. Annak megőrzése mellett totális támadást kell indítani a kormány ellen, minden fronton, mint 2002-ben. Azt pedig már Udo Ulfkotte hamarosan magyarul is megjelenő könyvéből is tudhatjuk, miképpen működik a média világa, odaát a „sajtószabadság” Mekkájában, a fényességes Nyugaton. A szerző, aki 17 évig volt a FAZ újságírója, részletesen beszámol arról, melyik lap melyik újságírója melyik titkosszolgálathoz van beütve, kik szerepelnek a CIA fizetési listáján, és hogyan születnek bizonyos írások. Ennyit a független és szabad nyugati sajtóról, és hazai ágenseikről.
De mindezeken túl ott vannak a rettenetes hibák, amelyeket mi követtünk el.

folytatjuk